[english]
MIRE JÓ A BANÁN?
Beszélgetés Anna Banana kanadai bananológussal*
Idestova két évtizede van jelen a nemzetközi küldeményművészeti hálózatban, a kanadai performansz egyik úttörőjének számít. Pályafutása kezdetén kidolgozza sajátos banánmitológiáját: 1971-ben kiadja a Banana Rag című lapot és megalapítja Banana Rank nevű archívumot, amely e népszerű déligyümölccsel kapcsolatos adatokat rendszerezi. Legutóbbi európai turnéjának egyik állomásán, a budapesti Artpool Művészetkutató Központ vendégeként az 1975-ös és 1980-as Banánolimpiáról készült videófelvételeit mutatta be, ugyanakkor a közönség körében tudományos banánkutatást végzett a lélektan új útjait fürkésző Rorschach-teszt alapján.
Kicsoda ön? Művész, vagy csak valaki, aki szereti a banánt?
Konceptuális művész vagyok. Amellett, hogy fogyasztom a banánt, sok mindent csinálok vele.
Árulja el, mi az ön igazi neve.
Anna Banana. 1985-ben, a banánnal való vesződés huszadik esztendejében hivatalosan is felvettem ezt a nevet. Az elhatározást az is befolyásolta, hogy elváltam Bill Gaglionetől, a kaliforniai újdadaisták e jeles képviselőjétől.
A név története pályafutásom kezdeteit idézi. Öt évig voltam elemi iskolai tanító Vancouverben, s ott, az egyik iskolában volt egy csapat fiú, akik Monkey Petrolnak nevezték magukat, nos, ők találták ki számomra az Anna Banana nevet. Ők voltak azok, akik – akaratukon kívül – kijelölték azt az utat, melynek a művészi és banánkutatói érdemeimet köszönhetem.
Úgy tudom, az igazi kibontakozás Kaliforniában következett be...
Igen. San Franciscóban megismerkedtem az öbölvidék újdadaista csoportusulásával, melynek tagjai – Tim Mancusi, Bill Gaglione és Charles Chicadel – a Weekly Breeder (Heti Tenyésztő) című lapot szerkesztették. A dadaista hagyomány tipikus lapja volt ez. Egyes számait téves dátummal, például 1953-mal keltezték. A lap szerkesztőinek még nem volt kapcsolatuk a nemzetközi küldeményművészeti hálózattal. San Franciscó 1974-ben kapcsolódott be az úgynevezett Network-be, s ebben nekem is nem kis érdemeim voltak.
Életrajzát tanulmányozva nekem is az volt az érzésem, ön tudatosan, szinte küldetésszerűen lépett a Bay Area Dadaist alkotói körébe, hogy friss ötleteivel korszerűbb vizekre terelje a neodadaista szellemiséget képviselő csoportot.
Volt némi felkészültségem, mert előzőleg már kapcsolatban voltam a vancouveri Image Bank nevű csoporttal, amely azzal a céllal alakult, hogy összegyűjtse a kommersz eredetű és rendeltetésű képeket és nyomatokat. Idővel már nem csak gyűjtötte őket, hanem kölcsönözte is. Listák készültek arról, ki milyen motívumú képeket gyűjt. Így jöttek létre azok az élő címlisták, melyek később a küldeményművészetben cirkuláltak. Ez 1971 táján volt, amikor elindítottam Banana Rag című lapomat, amely a banánnal kapcsolatos dolgokkal foglalkozott.
Az Image Bank alapítóival való találkozás azért is fontos volt számomra, mert erőt és hitet adott identitáskereső erőfeszítéseimhez, illetve banánmitológiám továbbfejlesztéséhez. S szólhatnánk még a Western Front című csoportosulás döntő szerepéről is, hiszen Michael Morris és Vincent Trasov mindkét szervezkedésnek tagja volt. Trasov találta ki Mr Peanut személyét, a földimogyoróembert, és alapította meg a Földimogyoró Pártot. Trasov körülbelül tíz esztendeig adott elő performanszokat a monoklis és cilinderes földimogyoróember maszkjában, s hallatlan népszerűségre tett szert, a sajtó és a tévé kedvenc figurája volt.
Olyannyira, hogy 1974-ben indult a kormányzói választásokon és 2745 szavazatot kapott. A személyiségkutatás legbizarrabb ötletekben csapódott ki. Eric Metcalfe és Kate Craig, a Western Front protagonistái Dr Brute és Lady Brute néven váltak ismertté. Párducpöttyös kosztümben léptek fel és lakásuk is tele volt pöttyös tárgyakkal.
Ezek között a fura, nem mindnennapi személyiségek között kerestem a helyemet, s leltem meg végül Anna Bananaként. Nekem is volt banánkosztümöm, nem is egy. Számos utcai akción jelentem meg bannának öltözve. Az emberek szerették az ilyesmit, mert kizökkentette őket abból a passzív léthelyzetből, amely a nyugati fogyasztói mentalitás egyik jellemzője.
Térjünk vissza San Franciscóba. Az ön jelenléte fordulatot vitt a progresszív művészet berkeibe.
Kis túlzással így is mondhatnánk. Mindenesetre a dolgok valamelyest elmozdultak a neodada pozíciójáról. Mindez látványos külsőségek nélkül történt. Szakítottunk a hagyománnyal, de nem vettük el annak mindegyik vonatkozását. Hiszen nekem is voltak már modernista tapasztalataim, amelyek a színházhoz, a performanszhoz álltak közel.
1971-72-ben Victóriában városi bolondot alakítottam, s ezt a szerepemet még hat évig gyakoroltam San Franciscóban. E szerepvállalás logikus folytatásaként a dadaista hangköltészet fogott meg, úgyhogy 1975-ben a Bay Area Dadaists művészeivel megtartottuk az első hangköltészeti bemutatót. A későbbiekben Gaglionéval futurista darabokat játszottunk. Futurista hang és A jövő felé című előadásainkat Kanada-szerte bemutattuk s Európában is turnéztunk velük, így tisztelegve az elődök előtt.
San Franciscói aktivitásom egyik jelentős szakasza fűződik a küldeményművészethez. Az öbölvidék dadaistái több kiadvánnyal próbálkoztak, a már említett Weekly Breederrel, aztán Trinity Press-szel. Gaglionénak is volt egy saját kiadványa, A Dadazine, amely a vizuális költészet műfaját ápolta.
1974-ben jelentettem meg Vile (ócska) című magazinomat, amely már elnevezésében is a Life-ot karikírozta. A lap a küldeményművészeti hálózat egyik legfontosabb sajtószervévé nőtte ki magát. A Gaglione szekresztette gumipecsétművészeti számban például kizárólag eredeti nyomatok jelentek meg, mindmáig ez tekinthető az egyik legteljesebb ilyesfajta antológiának. Perneczky Géza, akinek A háló című kötete angolul is megjelent, azt írja, hogy a Vile felbukkanásával „egy sor kítűnő avantgárd lap klasszikussá évült”. És ez jó is volt így, hiszen részben azért indítottam, mert bosszantottak az avantgárd idősebb tagjainak a küldeményművészetet illető elmarasztaló nyilatkozatai.
De időközben a banánt sem hanyagolta el?
Ellenkezőleg. Főleg, hogy 1982-ben szakítottam Gaglionéval. Visszatértem Kanadába és teljes figyelemmel a banán felé fordultam. Ekkor már két Banánolimpia állt mögöttem, sokrétű tapasztalatokra tettem szert.
Mikor került sor ezekre a rendezvényekre?
1975-ben San Franciscóban és 1980-ban a kanadai Surrey-ben szerveztem Banánolimpiát, a világon elsőként. Ezek a rendezvények afféle jellegzetes amerikai parádék voltak, különféle kosztümökkel és mindenekfelett sok humorral derűvel. Képtelenebbnél képtelenebb versenyszámokat iktattam a műsorba, mint amilyen a hátrafelé futás, a banándiszkoszvetés vagy a banánegyensúlyozó futam. Volt, amikor is a vesenyzők száz métert loholtak a cél felé, banánnal a homlokukon.
A bürökrata-maraton is kedvelt szám volt: a résztvevők három lépést tettek előre, kettőt hátra, majd egyet-egyet jobbra és balra, s így tovább, az utolsó méterekig, a kifulladásig. A győztesnek járó elismerést a legötletesebb kosztüm, a legkíválóbb stílus és az egyéni kreáció mércéi alapján osztottuk ki, nem pedig aszerint, ki ért elsőként a célba. A helyi galéria külön műhelyt nyitott, ahol versenyzők megrendelhették fantáziadús öltözéküket.
A Banánolimpiákon mindenki jól érezte magát. Az emberek kellemes kikapcsolódásként fogták fel a dolgot, mi pedig művészeti eseményként értelmeztük. Ezekhez hasonló buli volt, amikor az olasz Cavellini mestert vártuk Kaliforniába. Úgy fogadtuk, mint a Network koronázatlan királyát, akit végül trónra is ültettünk. A tiszteletére rendezett utcai felvonulásokba, karneválszerű jelenetekbe az utcai járókelők is bekapcsolódtak s ez minket is örömmel töltött el.
Hogyan alakult pályafutása Kanadában, kénytelen-kelletlen önállósulását követően?
A Why Banana? (Miért a banán?) című performanszommal turnéztam. Ez az előadás abban különbözött a technikailag igénytelen futurista jelenetektől, hogy rengeteg kelléket igényelt. Mindent egyedül kellett csinálnom, s rájöttem, hogy nem megy. Az 1984-es Inter-Dada Fesztiválon Victoria Kirby segédkezett In the Red (Vörösben) című előadásomon. Ekkor- a banán mellett – főként a színek érdekeltek. Így hát a következő előadásom címe Fear of Blue (Félelem a kéktől) volt. 1986-os európai körutam azonban már ismét a banán jegyében zajlott, akárcsak ez a mostani.
Milyen céllal zajlott a huszonöt állomást magába foglaló európai „banánkampány”?
Hogy felméréseket végezzek a Rorschach-teszt alapján, melyet a személyiségkutató kérdőív paródiájának nevezhetnék. Pszichológiai kutatásról van szó. A banán csak ürügy, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le egy adott személyről. S ez már önmagában is abszurdum.
Tudja-e, hogy mikor jelent meg kontinensünkön a banán?
A nyolcszázas évek végén, a gőzhajóforgalom fellendülésével, amikor a szállítás annyira felgyorsult, hogy a banánt még zölden, azaz frissen tudták piacra dobni.
Igaz-e, hogy a németek szeretik a leginkább ezt a talányos, fantáziaserkentő gyümölcsöt, melyről annyi népszerű dal szól?
Kívülről nézve Németország és a banán összeegyeztethetetlen fogalmak, ám elmondhatom, hogy ott végleg győzött a banánfilozófia. Rengeteg banánnal összefüggő rendezvényt tartanak, zászlókat, trikókat nyomtatnak ennek a déligyümölcsnek a képével. Ottjártamkor Stuttgartban, a Technikai Múzeumban éppen egy élelmiszeripari kiállítás zajlott, ezen belül pedig külön rendeztek banán-napot. Berlinben a Radio Banana nevű reggae zenekar plakátjaival találkoztam, a balti-tengeri Sierksdorfban pedig megtekintettem a világ első Banánmúzeumát. Már ott is vannak specializált bananológusok, én azonban abban különbözöm tőlük, hogy elsősorban a gyümölcs (küldemény)művészeti jelenléte a vonzó számomra. Nem a kívülálló objektivitásával közelítek hozzá, hanem személyiségkivetítésem, magatartásformám részének tekintem.
Van-e a kertjében banánfa?
Egyszer már próbálkoztam vele, de hasztalan. Így hát inkább művészbélyegeimen ábrázolom.
Hány banánt fogyaszt naponta?
Általában egyet.