AL 4. 1983. április, 38-40.o.

Gyetvai Ágnes megnyitószövege

BIRKÁS ÁKOS, KÁROLYI ZSIGMOND, KELEMEN KÁROLY, MÉHES LÓRÁND ÉS VETŐ JÁNOS KÖZÖS MŰTEREM-KIÁLLÍTÁSÁHOZ,
1983. ÁPRILIS 19. (RABINEXT STÚDIÓ)

Tisztelt Megnyitóközönség!

Elsősorban szeretném leszögezni, hogy e kiállítás által egy csöppet sincs kevesebb ok a keserűségre és a dezillúzióra, mert abban, hogy nagyszerű művészet született, nincs semmi része a magyar társadalomnak, a magyar viszonyoknak. A helyzet lényegében nem változott, nem lett olcsóbb a kenyér és nem született művészeti nyilvánosság. A művészetnek ma sincs célja és értelme. A műalkotások és a művészek, az értékek és a sorsok jövője ma is bizonytalan, kilátástalan - hacsak valami magasabbrendű igazságszolgáltatásban nem bízom, amely - deus ex machina - valamiképpen időről-időre beleszól a történetbe és a káoszban rendet teremt. Az emberek halandóak, az intézmények nem. A meccs végeredménye előre kiszámítható. Így az alkotómunka - bár nem szeretem a lapos biológiai vagy pszichológiai párhuzamokat - energiáit tekintve pusztán libidóhiány vagy libidófelesleg - kinél ez, kinél az -, valami ellenállhatatlan ösztönkésztetés a tevékenységre.

Az elmúlt 10-15 évben, amely alatt egy "elsőosztályú" avantgardista számára a festészet és lényegében mindenfajta hagyományos gyakorlati alkotótevékenység "tilos" volt nálunk (mert Magyarországra az ideológiák és attitűdök már nem választható alternatívákként és javaslatokként, nem kérdések vagy kísérletek formájában érkeznek, hanem egységcsomagként, amely egy forradalmi szekta megkeményedett dogmatikáját és az ehhez dukáló underground megváltó hadsereg kész uniformisait tartalmazza), - szóval az elmúlt 10-15 évben a legáltalánosabb jelszóvá szegény, erről mit sem sejtő Marcel Duchamp egy megjegyzése vált: "A festészet a retina művészete!" - tehát optikai bűvészmutatvány, perceptuális színjáték, merő butaság, sötét, antiintellektuális érzékiség.

A nemzetközi mozgalomnak ez a kissé szektás ideológiai korszaka, amit összefoglalóan konceptualizmusnak neveznek, Magyarországon egybeesett az 1960-as években fellépő neokonstruktivista generációnak az "általános progresszió eszményében" való csalódásával (talán még ma sem mindenki számára világos, hogy ezért a csalódásért nem maga az "eszmény", hanem az eszményekre ridegen reagáló struktúra volt a felelős), egy realistább és kritikusabb szárny szétszéledésével a világban, az őket követő űrrel, illetve a következő nemzedék indulásakor a helyzetértékelésüket kifejező passzív rezisztenciával.

A kezdeti spontán leblokkolás, majd tudatos negativitás és társadalmi akcióktól való távolmaradás azonban hosszú távon felemésztette az összes szellemi energiákat, felélte az erkölcsi tartalékokat. A mesterségesen is zárt és belülről, önként is lefojtott szituációban a bomlás mérgező folyamata indult meg, - a gyanakvás, a félelem, a gyűlölet, az árulás, a tragikus kétségbeesés a kisebbségbe szorított szellemi szubkultúra gettóéletének, - ha jobban tetszik, a wajdai értelemben "csatorna-életnek" - tipikus tünetei. Végső soron az a megengedhetetlen, kínzó, sőt kibírhatatlan helyzet állt elő, amikor - egy József Attila-i képet alkalmazva - a macska egyszerre kint és bent fog egeret...

Az 1980-as évtizedfordulóra - mivel ebben a szituációban lassan kezdte minden emberi gesztus erkölcsi értelmét veszteni - nem maradt más lehetőség, mint akire rágyulladt a háza: kimenekülni! A pusztító, hatalmas energiákat felzabáló defenzívából való kiszabadulás, az életenergiáknak ez a hirtelen felszabadulása abban a néhány emberben, aki nem csellengő turistaként, nem bámészkodóként csinálta végig a megelőző történelmi időszakot, hanem legbelső fájdalmaival végigélte és komoly veszteségei voltak, és ennek következtében komoly tanulságai - egyszerre és azonos konzekvenciákat érlelt meg: egy külön nyilvánosság szükségességét és a megszólalás örömét, mint az egész lelki-szellemi-erkölcsi apparátus működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges karbantartó munkát, mentálhigiéniás funkciót. Ők a most itt kiállító művészek.

Munkájukat illetően nem különösebben szeretnék összehasonlításokba bocsátkozni a jelenlegi nemzetközi új festészeti irányzatokkal, mert tetteiknek sokkal inkább az előbbiekben jelzett helyzet a forrása és kiindulópontja, mint például az amerikai festészetnek a New York-i iskolához, Pollock-hoz, de Kooning-hoz és Arshile Gorky-hoz való visszatérése. Az itt látható művészet jelentőségét épp az tanúsítja, hogy nincs szüksége hivatkozásokra, nem "hasonlít", nem másodlagos, nem efemer. - Noha a művészekre ösztönzően hatott az a művészi mozgalomban történt "ideológia-kritikai" fordulat, hogy az 1980-as években lehet, szabad, sőt kell festeni! Azonban ez a csekély pályamódosítás nem jelenti az avantgarde végét. Szentjóbynak igaza volt: "A művészetnek vége, kezdődik minden előlről!" Ezért a new wave ifjonti és ujjongó felkiáltására, hogy "Az avantgarde halott" egyszerűen úgy tekintek, hogy ismét eljött a nagy nap, amikor a törzs fiai felnőtté értek és uralomra vágynak, és elteszik láb alól az apát és elkergetik a tanítókat. S bár úgy látom, hogy a legfrissebb törekvések néha ugyanolyan közel állnak az 1920-as évek hangulatához, a hamburgi vagy berlini dadához, mint az 1950-es évek New York-jához, mégis, valóban az elmúlt éra kötelező anti-esztéticizmusával szemben az a rendkívüli újdonság ragad ma meg, hogy a festészet, amit itt látunk, boldog és örömteli, festészet önmagáért és az önkifejezés, a felszabadult mozdulat öröméért. Már nem is hittem, hogy létrejöhet ilyen szoros egység, identitás, ilyen forró és szerelmes kapocs festő és festészet között.

Illetve ez a primér és önfeledt festőiség inkább Kelemen és Birkás festészetére jellemző. Károlyi Zsigmond újabb munkáiban most jelent meg a tipikusan az avantgarde közegében elfogadott agresszív anti-esztéticizmus, amely szerint a művészet nem azért van, hogy nekem tetsszen, mint ahogy a műtárgyra sem az esztétikai "jólformáltságnak" kell jellemzőnek lenni. A mű inkább kommunikációs forma vagy helyzetdemonstráció. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy Károlyi legújabb munkái abszolút esztétikai tárgyak. Realizmusa, - amely megnevezésben egy csöpp irónia sincs, amennyiben a szó azt jelenti, hogy munkái valósághűek - azt a kijelentését látszik igazolni, hogy "valódi megfelelést szeretne a 'világával', olyan képeket, amelyekben kivédhetetlen evidenciával felismerszik az, ami van - a közeg."

Károlyi a legobjektívebb művészetet csinálja, amit ismerek. Valóságlátásának rendkívüli szemléleti konkrétsága révén először talán egy csendéleten, egy asztalon, egy lámpán, egy palackon vette észre a részletek egyedi, megismételhetetlen individualitását, majd megfigyeléseit kiterjesztette a környezet térbeli vonatkozási rendszerére és végül a tanulságokat alkalmazta a festészet struktúrájára és eszközeire. - No, ebben a művészetben most azt a rendkívül komoly és nehéz valóság- és önismereti lépést kell felfedeznünk, hogy a korábban ideálisnak tekintett körülmények és viszonyok között létrehozott festői megnyilvánulások - a szinte szegénységi fogadalom szigorával választott egyszerű anyagok és elemi mozdulatok: a síkon a vonalzó mentén meghúzott egyenes vonal, a sarokban két szög között feszesen kifeszített madzag, amely pontosan kijelöli a tér egy szeletét, - bár a lecsöppenő festék, az elmozduló léc mellett szétmázolódó csík már megidézte az élet véletlenszerű jelenségeit (Károlyi e beállításokat úgy kezelte, mint szilárd tényeket, amelyek egy metafizikai konstellációba vezetnek), - a hófehér fal, vászon tiszta, abszolút vonatkoztatási rendszeréből a mindennapi élet szabadkézi eszközökkel, tökéletlenül ábrázolt, relatív vonatkozási rendszerébe kerültek. Ezek számomra első látásra visszataszító, tisztátalan, erkölcsi normáikat vesztett képek - rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen tautológikusak. Azt mondják a valóságról, hogy olyan, amilyen: esetleges, széteső, szennyes, minden magasabb mértéket, rendet semmibe vesz - még ha Tangram logikai rendszere ezt igyekszik is ellenpontozni, s a valóságos helyzeteket egy-egy sémán belül mint furcsa, torz látszatperspektívát bemutatni, beállítani. Károlyinak ezeket az új megnyilatkozásait én még a gondolati-konceptuális festészet egy új tényének tekintem.

Vető János és Méhes Lóránt "posztmodernista szociálimpresszionizmusa" is még egy kritikai beállítottságú metaművészet. Őrület, hogy mi mindent megtanult ez a két fiú, amit a művészet tárgyhasználatban, festői formaképzésben vagy szituációteremtésben, költészetben és ideológiában hozott a 20. században, - és mindent valami metsző iróniával szemlélnek és idéznek. Az orosz konstruktivizmustól Kassák dadaista költeményéig és Duchamp: Lépcsőn lemenő aktjáig minden felszívódott rendkívüli intellektusaikba és az egész papos-kurvás gyülekezet egyszerre szónokol, egyszerre üvölt az egész eklektikus kórus: "Az istenek alkonya, a Nyugat alkonya után a Kelet alkonya, bolsevizmus és amerikanizmus, liberalizmus és radikalizmus, utópia és nihilizmus!" az egész kultúra megnézheti magát, mire ment mindevvel...Egyre jobban kiütközik infantilis kretenizmusa! Vidám haláltánc és csontzene, érzelmes búcsú mindattól, ami lehettünk volna, -röhej, hogy mire vittük! Ezzel a pokoli kulturális teherrel a vállukon csak az húzta ki Vetőt és Zuzut a depresszióból, ami az egész mai fiatal generációt - a tömegkultúra, a new wave, a zene...

Kelemen Károlynak ehhez a bolondos ifjú társasághoz semmi köze. Ő még a néhány évvel korábbi "tragikus heroizmus" korszakában indult, mentalitása az akkori - mára teljesen elveszett, szétszóródott figurákéval - Hajaséval, Najmányiéval rokon. Ezt a galériát is a "hiszem, mert képtelenség" fanatikus dühével hozta létre. Ő azt mondja magáról: "sárban fetrengő sellő". Én azt mondom róla: tipikus kentaur. Egyszerre "Übermensch" és "Tömegember". Ezért van, hogy információit a kultúra mélyrétegeiből hozza fel és az Ego roncsolódásával egyre kevésbé szublimáltan, egyre gátlástalanabbul fakad fel és árad ki a tudattalanból a monumentális érzékiség. Remélem, ez egyben gyógyító folyamat. Ahogy korábbi művészet-mitológiáján keresztül a jövőt akarta birtokba venni, most hatalomvágya és megalomániája a múlt felé fordult. Történelem, múlt, élet hiányában a kártya banális életképjelenetei adnak mintát számára. A kifestőkönyv sémái, e képi közhelyek, archetipikus minták ezúttal csak útjelző táblák a fantasztikum, az őrületes rejtélyek feltáruló végtelen, színes birodalma felé. Kulturális minták nélkül nem tud azonban megnyilvánulni, ami hangsúlyozottan humán, emberi... de ebben a világhódító kalandban, ha jól látom, már némi örömét is leli. . .

Birkás Ákos panteisztikus festészete, úgy vélem, hasonló megrázkódtatásokon alapul, mint amit a californiai táj, a Sziklás hegyek, a Halál völgye monumentális istenközelisége okozott bennem. Birkás szeretett Parsifalja megtalálta a szent gerelyt -, Birkás megtalálta a nagy motívumot! Bár a képek szimmetrikus szerkezete, a kompozíció, a színkeverés a látás, a perceptuális befogadás analízisét jelzi, s szinte "tudományos művészeti ambíciókat mutat", mégis én ezt a virágzó elementáris kiteljesedést egyetlen alapfelismerésre vezetném vissza, amelyet C. G. Jung ír le 1916-ban: "Csak a felvilágosodás korában látta be az emberiség, hogy istenek a valóságban nincsenek, ezek csak projekciók. Ezzel végük is volt. A megfelelő lelki funkcióknak azonban korántsem volt vége, ez most a tudattalanba került és ennek révén olyan libidó-többlettel mérgezte meg magát az ember, amit azelőtt az istenképek kultuszában élt ki. A valláshoz hasonlóan erős funkciónak a leértékelése és elnyomása az egyéni pszichológiára is súlyos hatású. Ennek a libidónak a visszaáramlása rendkívülien megerősíti ugyanis a tudattalant, annyira, hogy archaikus kollektív tartalmával hatalmas befolyást kezd gyakorolni a tudatra. A felvilágosodás kora közismerten a francia forradalom rémtetteivel kezdődött. Napjainkban is a kollektív psziché, a tudattalan destruktív erőinek lázadását éljük át. Eredménye páratlan tömeggyilkosság. A tudattalan éppen ezt kereste. Helyzetét mértéktelenül megerősítette a modern lélek racionalizmusa, amely minden irracionálisat megfosztott értékétől, és ezzel az irracionális funkciót a tudattalanba süllyesztette. Ha a funkció a tudattalanba került, feltartóztathatatlanul és pusztítóan hat, mint egy gyógyíthatatlan betegség, amelynek, mert láthatatlan, gyökerét nem bírjuk kiirtani..."

Birkás célja: Istent a tudattalanból kiszabadítani.

Tisztelt Megnyitóközönség!

Emberfeletti erőfeszítés árán született meg, letépve a fásultság és a bénult kétségbeesés kötelékeit, ez a műhely, amely ma még egyetlen Magyarországon, ezért szentély. Az önfenntartó művészeti gondolkodás szentélye. Kívánom, hogy az új monumentális festészet, amely ebből a műhelyből vált lehetővé, s úgy robbant ki a semmiből, mint az évekig lefojtva tartott puskapor, ha szikrát kap, - s amely azt bizonyítja, hogy van virágzó és hatalmas újjászületés a halál földjén, a halál televényéből, - kívánom, hogy hatalmas detonációval keltsen visszhangot a világban.


Lásd még: Birkás Ákos első előadása a Rabinecben (1982), Birkás Ákos előadása a KÉP 84 kiállítás-sorozat záróviáján (1984), Birkás Ákos előadása a Marcel Duchamp szimpozionon (1987)

Beszélgetés Károlyi Zsigával (1983), Hajdú Istvánnal beszélget Károlyi Zsigmond (1995)

Kelemen Károly radírfestményeinek kiállítása (1979), "textil textil nélkül" (1980), az "Eklektika 85" c. kiállításon (1985)

Méhes Lóránd / Zuzu szemüvegei (1983), Vető-Zuzu kiállítás az FMK-ban (1983), beszélgetés Vető Jánossal (1983)

Gyetvai Ágnes a "PLÁNUM' 84" művészeti fesztivál kiállításrendezője (1984)


[1983] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]