AL 5, 1983 nyár - 15. o.
Tábor Ádám:
KÉPROMBOLÁS – KENTAUR
Szentjóby Tamás filmje –
egyfelől szétrobbantja a már régóta pozitív funkcióját vesztett, egyik szemével a fennálló valóság, másik szemével a gondosan végtelen távolba tolt megváltás felé kacsingató, széleskörű defenzív tudatformáló hatással rendelkező szociografikus dokumentumfilmet;
– másfelől a legmagasabb szinten reprezentatívan képviseli a magyarországi új-avantgárd mozgalmat.
Ezt a két aktuálisan fontos feladatát a film azért tudja teljesíteni, mert sikerrel hajt végre egy harmadik, perspektivikusan példamutató feladatot:
a számára adott legezoterikusabb eszközökkel munkálja meg a számára adott legezoterikusabb tárgyat: a legkevesebbek által átgondolt gondolatokat a legtöbbek által átélt életre vonatkoztatja: egy kutató életforma művészi dokumentumaival metszi keresztbe a heti 5 és 1/2 x 8 órás munkanap életformájának szociálreális dokumentumait.
Kizárólag szimpla dokumentumfelvételeket látunk. Hétköznapi helyszíneket és hétköznapi embereket hétköznapi tevékenységük gyakorlása közben: dobozgyári munkásnőket, építészeket a rajzasztal mellett, kapáló asszonyokat, munkába-iskolába-bevásárolni tartó utasokat az autóbuszon; önkiszolgáló éttermet; tévénéző munkásokat a munkásszálláson; pályaudvari várótermet. Mindazok a leghétköznapibb tevékenységi formák, amelyeket a vásznon látunk, a jelen világállapot által egyértelműen támogatott, mert kasztrált, alkalmazott és ellenőrzött tevékenységi formák. Látjuk a filmen azt is, amint ezek az emberek munka, utazás, étkezés, szórakozás közben egymással beszélgetnek. Hallani azonban nem azt halljuk, amit valóban mondanak egymásnak, hanem azt, amit mondaniuk kellene ahhoz, hogy tudatosítsák egymásban tevékenységük partikuláris célokba fogott totális céltalanságát. Éppen a beszédnek mint egy látszatra ugyancsak hétköznapi tevékenységi formának az a speciális két-értékűsége, hogy az összes többi tevékenységi formát – hűséges őrangyalként kísérve – segítheti vagy gátolhatja, és e két-értékűségéből fakadó eredendő szabadsága az az archimédeszi pont, amelyből a Kentaur megkísérli kiforgatni sarkaiból azt a világ-képet, amelynek a dokumentumfilm csupán hű mása.
A Kentaur képei: a szükségszerűség, a maya, a körforgás, az ittlét, a jelen idő, a szenvedés képei. A Kentaur szavai: a szabadulás, az ébredés, a növekedés, a transzcendentálás, a jövő idő, a cselekvés szavai. A film azonban túlmutat eszme és valóság, lehetőség és lét kettészakadásán. A színészi hangjáték az elhangzó mondatok szótagszáma, a szövegtöredékek témája, sőt – egy elvontabb síkon – autoriter felszólító módú, manifesztoid-strukturalisztikus szintaxisa olyan pontosan illeszkedik a látványhoz: a munkások beszélgetésének néma képéhez, a beszélgetők karakteréhez, pillanatnyi állapotaihoz, hogy a hang végül egy – a világ bármely urbanizált pontján leforgathatott – fantasztikus dokumentumfilm magyar szinkronjának illúzióját kelti. Ezzel az illúzióval egy összekötő csatorna jön létre eszme és valóság, szabadság és szükségszerűség között, amelyen át az ezoterikus gondolat beáramlik a hétköznapi valóság képmásába. A Hang – a potenciális teória – magára ölti a Kép hangjának – az ideológiának – az álruháját: leszáll a Képbe, hogy belülről forduljon vele szembe és „robbantsa szét a szétrobbant életet”: a hamis imaginációt.
(1975)