AL 9, 1984. május - 24. o.
Joan Jonas, New York-i performer 1984. március 24-én Budapesten a Fiatal Művészek Klubjában mutatta be legújabb darabját.
Március 28-án, az Ernst Múzeumban videó munkái voltak láthatóak, és Jonas egy diavetítéses előadás keretében korábbi performanszaiba is bepillantást nyújtott. Magyarországi tartózkodása alkalmából a művésznőnek – a Balázs Béla Stúdió támogatásával – egy videó forgatására is lehetősége nyílott.
A 48 éves Joan Jonas performanszaival és videóival 1968 óta rendszeres szereplője a New York-i művészeti szintérnek.
Első darabjai a „Tükördarabok” (Mirror Pieces) 1968–1971 között, ezt követték az erős hanghatásokra épülő szabadtéri darabok (1970–1974), főleg tengerparti darabok (Beach Pieces), ahol a közönség nagy távolságból nézi és hallja a performance-t. További munkái:
Videó performanszok, 1972–1976. – Élő performansz és szimultán videó különböző összefüggései, egymásrahatásai. Egyik legjelentősebb darabja ennek a periódusnak az Organic Honey.
Mesék (Fairt Tales) 1976–1980, ide tartozó fontosabb darabok: The Juniper Tree és a 7. Dokumentán bemutatott Double Lunar Dogs.
He Saw Her Burning – Berlinben, a DAAD Berliner Künstlerprogramm keretében készített darabja. Videófeldolgozását az Infermentál videomagazin III. száma is tartalmazza.
Az alábbi beszélgetésre Joan Jonas Ernst Múzeumbeli videóbemutatója és diavetítéses előadása után került sor.
Beke László: Először is performanszaidnak a teljességéről, az egészéről szeretnék kérdezni. mert az az érzésem, hogy minden egyes performanszod mint egy nagy egésznek a része jelenik meg. Tehát mindenféle utalások, motívumok vannak, amikről azt feltételezem, hogy egy háttértörténetet takarnak vagy adnak ki. Megfelel ez a valóságnak vagy egyáltalán nem?
Joan Jonas: Azt hiszem, nem. Nincs egy háttértörténet mögöttük, inkább csak valamilyen háttérszisztéma, ami bizonyos állandó elemeket tartalmaz.
Beke: Engem mindig is lenyűgözött, amikor teljesen különböző emberek, mint például Richard Serta és te…
Jonas: …ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, nem biztos, hogy kívülről ez jól látszik, mert például Richardot nagyon érdekelte, amit csinálok.
Beke: Nekem úgy tűnik, hogy a „tükör” az mindkettőtöket, bár más-más szempontból, de nagyon érdekelt.
Jonas: Nemcsak a tükör, de az egész szerkezet, egy ilyen formális szerkezet, ami nagyon kötődött a térhez. A tér engem mindig is borzasztóan érdekelt, azt hiszem, a szobrászat miatt. Mindig is vonzottak a manipulált, szerkesztett terek. A „Tükör darabok” (Mirror Pieces) azok tulajdonképpen nagyon formálisak voltak.
Beke: És amikor azokat a tükrös darabokat csináltad, akkor soha nem fordult meg a fejedben, hogy ezeknek van valamilyen kapcsolata a mágikus dolgokhoz, a mágikus show-khoz?
Jonas: Nem, hát különösebben nem. Esetleg csak a kosztümnek volt valami kapcsolata.
Beke: És honnan született az az ötleted, hogy a közönségtől ilyen nagy távolságban játsszál, mint a tengerparti darabokban?
Jonas: Ez azt hiszem, úgy magától jött. Egyik nap a tengerparton voltam és a darabomon dolgoztam, s egyszer csak rájöttem, milyen érdekes ez a távolság, és gondoltam, hogy ezt ki kéne használni, olyan darabokat csinálni, amit nagyon távolról kell nézni. De azt hiszem, a távolság fogalma az majdnem minden munkámban benne van. Mert sokan mondják, hogy nagyon nagy pszichológiai távolság van köztem és a közönség között, általában a darabjaimnál, és ebben az esetben ez tényleges fizikai távolság is.
Beke: Volt ennek valami kapcsolata a land art-tal?
Jonas: Nem kifejezetten, bár nyilván az a tény, hogy egy darabot a szabadban csináljak, az már eleve ezzel állt kapcsolatban.
Beke: És azok az akciók, amiket Trisha Brown csinált a csoportjával, ezek a táncok, milyen kapcsolatban voltak a te munkáiddal, hiszen körülbelül ugyanabban az időben lehetett, nem?
Jonas: Hát Trisha inkább az 1960-as években működött.
Beke: Csináltál valaha kiállítási tárgyakat?
Jonas: Nem. Tulajdonképpen szobrászattal kezdtem, de azt nagyon gyorsan abbahagytam, és azonnal videó darabokat kezdtem el csinálni. Talán most fogok majd olyan rajzokat készíteni, amik kiállítási tárgyak is lesznek. A performanszaimhoz az elmúlt évek során rendszeresen csináltam rajzokat, de eddig még nem gondoltam arra, hogy kiállítanám őket.
Beke: És hogy akadtál rá a videóra mint médiumra? Azt hiszem, te egyike voltál az elsőknek, aki ezt használta.
Jonas: Az 1960-as években azért már sokan használták a videót, például Nam June Paik és a körülötte lévő emberek… és 1970-ben, amikor Japánba mentem, vettem magamnak egy hordozható felszerelést, és hát akkor kezdtem el a videóval dolgozni. Az első munkám azonban csak 1971–72 tájára lett meg.
Beke: És nem tűnt fel az első videó-munkáidnál, hogy a videó és a tükör között valami kapcsolat van?
Jonas: De igen. Azt hiszem, pont ez az, ami vonzott benne. És az első videó-darabomban a videót tulajdonképpen mint tükröt használtam, és én magam egy kis monitoron néztem, hogy tulajdonképpen mit lát a közönség. De később már szándékosan nem akartam ezt az önkontrollt.
Beke: És volt olyan, hogy a darabjaidban nemcsak te voltál kapcsolatban a tükörrel, hanem a nézőt is a tükörrel szembesítetted?
Jonas: Olyan volt, hogy a közönség magát látta a tükörben vagy hogy a fény a közönség szemébe vetődött a tükrön keresztül. Volt egy olyan darabom is, az Organic Honey előjátéka, hogy egy nagy keréken egy tükröt gördítettem a közönség előtt végig, amiben láthatta magát.
Beke: A másik érdekes témád ez az átlátszóság, amit például azzal is elérsz, hogy rávetítesz dolgokra vagy hogy vetített rajzba belerajzolsz.
Jonas: Azt hiszem, ez inkább a felhasznált egységeknek, részeknek a különböző szintje. Ezt soha nem gondoltam igazán tudatosan végig, de ezt mindig mondták, hogy ez van, és én szeretem ezeket a többszintű felépítéseket.
Beke: Láttam a berlini kiállításodat, ahol installációkat és ilyen tárgyszerű struktúrákat mutattál be rajzokkal, és ott volt egy zászló is. No most ezt akarom megkérdezni, hogy ez a zászló neked szintén olyan motívum, mint a kutya?
Jonas: Nem. A zászlót először a „He Saw Her Burning” (Látta őt égni) című performanszban használtam, és tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy honnan jött ez az ötlet.
Beke: Olyan volt ez mint valamilyen útjelző zászló vagy a golfzászló.
Jonas: Igen, azt hiszem, a golfszituáció, de egyébként gyakran vannak ilyen vizuális gondolataim, hogy például egy zászló, ami jól beleillik a darabomba, szóval nem feltétlenül van mögötte valamilyen koncepció. Mondjuk kivéve ennél a fehér zászlónál, amire vetítettem – ez is a berlini darabban volt először, és hát ott ennek egy különös, plusz jelentése is volt a Kelet és a Nyugat kapcsolatában.
Beke: És a történet, amit ebben a berlini videóban elmesélsz, az egy igaz történet?
Jonas: Igen. Ezt az újságban olvastam.
Beke: És a téma, tehát az amerikai katonák Berlinben, ez valamilyen különleges fontossággal bír a számodra, vagy csak az újságcikk az, ami kiváltotta az egészet?
Jonas: Ha New Yorkban élsz, Amerikában mint amerikai, akkor soha nem találkozol amerikai katonákkal. És amikor megérkeztem Berlinbe, nagyon meglepett és nagyon érdekelt is ez a sok amerikai katona. Az amerikai katonák és az amerikai támaszpont. Ami tulajdonképpen egy kis Amerika Berlinben. Szóval odamész, és mindenki angolul beszél. Vagy az amerikai rádióadás, ebből nagyon sok van. Fel is használtam őket a performanszaimban. Propagandaműsoraik vannak. Nem hirdetések, hanem kifejezetten propaganda. Ezt használtam fel. Ezek bizonyos szempontból nagyon érdekesek és viccesek. És amikor ez az amerikai katona ellopta azt a tankot, az azt szimbolizálta, hogy milyen őrült ez az egész helyzet.
Beke: És most visszatérve egy kicsit arra a darabra, amit itt Budapesten játszottál. A rajzaidban, amiket a falra vetítettél, volt abban az egyes részeknek valami külön jelentése?
Jonas: A rajzokban nem. Amit én ott tulajdonképpen szerettem volna, az az, hogy krétával újrarajzoljam a vetített képet a falra, de ezt nem lehetett, nem engedték. A kréta helyett így ezeket a botokat használtam, és csak mutattam a rajzot.
Beke: Amikor táncolsz, az számodra egy önkifejezési forma vagy valamennyire egy ilyen talált elem?
Jonas: Mind a kettő, azt hiszem.
Beke: És a zene?
Jonas: Ezt a lemezt karácsonyra kaptam ajándékba, és nagyon szeretem. De gyakran dolgozom úgy, hogy találok egy zenét vagy egy tárgyat, ami tetszik, és ahhoz találom ki, alkotom meg a performanszt. És ahogy dolgozom a darabon, úgy alakul az egész, kapcsolatok teremtődnek a tárgyak, a dolgok között, és a végén az egész összeáll. Az a dal, amit az itteni performanszomban énekeltem a fekete madárról, azt a berlini rádióban hallottam, és lejegyeztem magamnak a szövegét. Nagyon tetszett, és ezért vettem be ebbe a darabba.
Beke: Mondanál-e egy pár szót erről a videó-darabról, amit most itt Budapesten készítesz?
Jonas: Túl sokat még nem tudok róla mondani. Szeretném ezeket a karakteres öreg arcokat felvenni, amiket a piacon láttam, főleg az asszonyokat. Ezeket az árusokat, idős nőket, akik gyümölcsöket, meg magokat árulnak ott a piacon. Nagyon egyszerű munka lesz, ezekből a portrékból, arcokból, talán kezekből.
Beke: Tulajdonképpen csak azért kérdezem ezt, mert nekünk ezekről a jelenetekről egy nagyon erős képünk van a Magyarországon forgatott dokumentumfilmek alapján. De hát nagyon valószínű, hogy annak ellenére, hogy mi ezt nagyon jól ismerjük, a te látásmódod mégis merőben más lesz, mint az a kép, ami bennünk van.
Jonas: Hát könnyen lehet, mindenesetre az biztos, hogy New Yorkban nagyon egzotikusnak fog hatni.
Beke: És nem gondoltál arra, hogy valamilyen módon a saját személyiségedet, mitológiádat belevigyed?
Jonas: Tudod, nem egy forgatókönyvvel jöttem ide, de azt hiszem, hogy ha sikerül, a képek és a hang önmagában is egy jó darabot fog kiadni.
Lásd még - Joan Jonas: Five Works, 2004