AL 9, 1984. május - 40. o.
Szőnyei Tamás
„SZÜKSÉG VOLT EGY ALTERNATÍV SZÓCSŐRE…”
Beszélgetés Mark Perryvel
Az 1960-as évek underground kulturális rezgéseinek legérzékletesebb krónikásai a korszak underground lapjai voltak. Ezek egy része, ahogy jött, meg is szűnt (Oz, It), mások dacoltak a kegyetlenül változó időkkel, felülkerekedtek a fenyegető pénzügyi gondokon, és azóta is tartják magukat, csak éppen senki sem nevezné őket undergroundnak: jól menő, nagy példányszámú, sőt, tekintélyes lapokká váltak (Rolling Stone, Village Voice) – éppen úgy, ahogy a hippivilágból kiemelkedett híres zenekarok (Grateful Dead, Jefferson Airplane-Starship) is elfoglalták helyüket a rock-hierarchia felsőbb fokain.
Szellemi utódaik akkor vették fel újra a gerillaharcot a sajtó frontján, amikor 1976-ban megjelent a punk, és újra volt miről írni. A házi készítésű punkújságokat a „fanzine” gyűjtőnévvel látták el, ez két szó (fan + magazine) összevonásából keletkezett. A fanzine-ek sorát a Sniffin’ Glue nyitotta meg Londonban. A lap címét a Ramones egyik száma adta, magyarul „szipózást” jelent.
A Sniffin’ Glue-t az akkor 19 éves Mark Perry indította el 1976 júliusában, aki – bár nem hallotta azelőtt Malcolm X. nevét – Mark P. jelzéssel írta alá cikkeit. Eleinte azért volt szükség erre a később máshol és mások által is átvett gerillataktikára, hogy a bankban, ahol hivatalnokként dolgozott, meg ne tudják róla, mivel foglalkozik szabadidejében. Hamarosan azonban otthagyta a tisztes állást, és teljes erejével a lapjára koncentrált.
A Sniffin’ Glue már rég nem létezik, de legérdekesebb írásait könyv alakban összegyűjtve a nagy érdeklődésre való tekintettel pár év elteltével ismét kiadták – fakszimile Punk Biblia.
1978-ban ezt a Sniffin’ Glue cikkválogatást hozta nekem valaki ajándékul Londonból – teljesen bepörögtem tőle. A nyelvezete kifejezetten szabadszájú volt, a „tipográfiája” mint egy szakadt ruha, a gátlástalan dilettantizmus gyönyörű diadala, írógéppel készült, a hibákat egyszerűen átgépelve javították vagy fekete filctollal összefirkálták, a címek kézírással táncoltak a cikkek fölött és persze fotók is voltak benne bőven. Az egész egyszerűen arra csábít, hogy nekiülj, és összeszerkessz valami hasonlót.
„Elnézést a rossz helyesírásért, de nem tanították meg rendesen. Nem vagyok rá büszke, de nem tagadhatom le. Nem szabad, hogy az alakiságok eltakarják az igazságot” – írta a Sniffin’ Glue olvasóinak Mark Perry, aki a fénykorában 8000 példányban készített és akár külföldre is előfizethető lap révén a punkmozgalom egyik legfontosabb figurája volt, és mindenekelőtt azt a szellemet igyekezett terjeszteni, amit a barkácsfelszerelések gyártói is vallanak: CSINÁLD MAGAD. Arra biztatta a Sniffin’ Glue olvasóit, hogy indítsák el saját fanzine-jeiket, vagy küldjenek kritikákat az intézményesült újságokba: „Menjünk tényleg az idegeikre, árasszuk el a piacot punk írásokkal.” Ő volt az, aki a Sniffin’ Glue első számában lerajzolt három akkordot, mint egy gitáriskola füzetben szokás, azzal az aláírással, hogy haláli könnyű a dolog, alakíts zenekart.
A maga részéről így is tett: Alternative TV, majd Good Missionaries nevű zenekaraival a színpadról folytatta, amit a papíron abbahagyott. Ekkor, 1977 április-májusában, a Sniffin’ Glue 9. számában egyik társa, Steve Mick a következőket írta a „vezércikkben”: „Nem vagyok meglepve, hogy egy időre abbahagyta a szerkesztést, annyit nyavalyogtatok cinikusan, hogy eladta magát, mióta ötvennél több példányban kelünk el havonta. Bassza meg, nyögöm magamban – már megint többet kell vacakolni azzal a rohadt fűzőgéppel.”
Ez a kép 1977-ből való, akkor készült, amikor Mark P. a Step Forward nevű kis lemezcégnél kezdett dolgozni, amit a Sniffin’ Glue sok olvasója zokon vett. Úgy érezték, cserbenhagyta őket. Ezekre a véleményekre reagált a lap 1977 júniusi, 10. számában Danny Baker: „Azt hiszem, egészségesebb, ha Mark csinálja a szerződtetést, mintha valami vén geci üzletember, aki csak az úszómedencéje meghosszabbítása eszközének tekinti az új hullámot.”
1983-ban, mielőtt Londonba utaztam, levelet írtam Marknak, ennek a független cégnek a címére. Szívesen lát, válaszolta, és megadta a lakcímét, telefonját.
A megbeszélt időpontnál fél órával később értem a New Cross-i metróvégállomásra, mert egy átszállásnál rossz vonatra ültem, de megvárt. Busszal, majd gyalog mentünk el Greenwich-be, ahol lakást bérelt, írónak készülő, betegesen sovány amerikai barátnőjével. Mark, aki 17 évesen fejezte be a középiskolát, majd két évig a bankban dolgozott, mielőtt belevágott a Sniffin’ Glue-ba és a zenélésbe, újra állandó munkahellyel rendelkezett, de éppen szabadságon volt. A helyi tanács építési osztályán valami papírmunkát végzett. „Nagyon unalmas, de nagyon könnyű. Ebben az országban a helyi hatóságoknál találni a legkönnyebb munkákat. Egy magánvállalkozónál sokkal keményebben kell dolgozni, ott mindig ellenőriznek, figyelik mit csinálsz. Futnak a pénzük után, állandóan siettetik az alkalmazottakat” – mondta.
Kénytelen volt elhelyezkedni, mert a zenélésből nem tudott megélni. Egyébként szülei is bérből élnek, apja szintén a tanácsnál gondnok, anyja felszolgálónő egy biztosítási ügynökség étkezdéjében, a Cityben, Mark lehiggadt, nyugodt embernek tűnt, mint akinek – ahogy mondani szokás – benőtt a feje lágya, de amint az újságjáról és a punk dolgokról kezdtünk beszélgetni, érezni lehetett, hogy ugyanolyan komolyan veszi az egészet, mint azelőtt, csak nincsenek már illúziói. (A történethez tartozik még, hogy négy hónappal találkozásunk után újra koncertezni kezdett az Alternative TV-vel, s az 1984. január 28-i New Musical Express szerint „boldogabb, egészségesebb és bölcsebb, mint valaha”.)
Magnó indul:
Az ATV ugye nem a közönség igényeinek kielégítésére hajtott?
Nem. Hogy időben visszamenjek a kezdetekhez, amikor a Sniffin’ Glue-t csináltam, az az idea vezetett, hogy elmondjam a közönségnek: nekik is el kellene indítaniuk a saját fanzine-jeiket. Nem jó, ha csak ülnek otthon, valaki más szavait olvassák, akár elhiszik azokat, akár nem, és nyavalyognak közben: Ó, ezek nem írnak a kedvenc együttesemről. Az én ideám az volt, hogy mindenki menjen, és csinálja maga. És ez a gondolat alapvetően fontos volt minden tevékenységemben. Hogy a közönség felismerje: képes önmaga is csinálni. Ez a legfontosabb: lerombolni azt a mítoszt, hogy aki egy zenekarban játszik, az valahogyan más, mint a többi ember.
És gondolod, hogy elérted ezt?
Azt hiszem, annyiban igen, hogy sikerült megértetnem ezt a gondolatot az emberekkel. De ebből nem lehet pénzt csinálni. Mert ha egyszer én mint zenész azt mondom, hogy én magam nem vagyok fontos, nem érek annyit, hogy mások azért fizessenek, hogy engem láthassanak, akkor eldobom magamtól a jövedelmemet. De ezt az áldozatot meg kell hozni. Különben kompromisszumról van szó, amit a művészek kötnek. Vagyis egy művész valójában nem ismerheti el, hogy bárki képes arra, amit ő csinál. Mert ha az emberek tényleg nekiállnak és csinálják a dolgokat, azzal azt is kifejezik, hogy nincs rád szükségük többé, miért lennél te különleges.
És ez történt…
Ez történt az ATV-vel és sok tekintetben a Sniffin’ Glue-val is. Megjátszhattuk volna, hogy milyen fontosak vagyunk, és az egyetlen fanzine lehettünk volna. De mi azt mondtuk mindenkinek, hogy menjenek, és csinálják maguk, hogy könnyű… tudod.
És aztán otthagytad a Sniffin’ Glue-t. Miért?
Egyszerűen abbahagytam. Úgy érzem, a Sniffin’ Glue túl messzire ment. Kezdett unalmas lenni. Kezdte ismételgetni önmagát. De ráadásul mire a Sniffin’ Glue megszűnt, körülbelül száz másik fanzine létezett, és elégítette ki az alternatív sajtó, az alternatív zenei sajtó iránti igényt. Tehát már nem volt rá szükség. Nem azért csináltam a Sniffin’ Glue-t, hogy pénzt keressek vele, hanem azért, mert akkoriban szükség volt egy alternatív szócsőre. A fiatal zenészek és a fiatal közönség részére. És amikor már többé nem volt rá szükség, a Sniffin’ Glue megszűnt.
És nem gondoltál arra, hogy hivatásos újságíró legyél?
Oh, nem.
Pedig néhány Sniffin’ Glue-beli kollégád az lett.
Igen.
Például Danny Baker, a New Musical Expressnél.
Ők egyszerűen más emberek voltak, mint én.
Találkozol vele mostanában?
Néha. Nemrég költözött Deptfordba, itt vett házat, nem túl messzire tőlünk, szóval valószínűleg többször fogjuk látni egymást. De amit az előbb mondtam, úgy érzem, ők más emberek, mint én. Az én ideám… a Sniffin’ Glue nekem azért kellett, mert csak így tehettem. Nem érdekelt az, hogy újságíró legyek. Ez egyszerűen nem érdekelt. Én el akartam mondani valamit az embereknek, és akkor ezt a médiumot választottam. Az olyan emberek, mint Danny Baker, Adrian Thrills (N. M. E.), Sandy Robertson (Sounds), John Savage (Melody Maker) mind fanzine-nél dolgoztak…
És a fotósok is.
Igen, ők is. Aztán Gary Bushell és David McCullogh (mindkettő Sounds) szintén egykori fanzine írók. Nem Sniffin’ Glue, más lapok. Ők nyilván mind hivatásosak akartak lenni. Én nem.
Ez egy jó kezdet, ha az ember ezt akarja csinálni.
Igen. Azelőtt tulajdonképpen nem volt mód arra, hogy megpróbálkozz ezzel a szakmával. A zenei írók csak a helyi újságnál tehettek próbát. A fanzine-nél viszont először is össze kell hozni az egész lapot, tördelni stb., ami végül is nyilván sokkal jobb iskola.
Hogyan fogadják a zenekarok azt, ha a fanzine-ek írnak róluk és nem a nagy lapok?
Azt hiszem, minden zenekar azt akarja, hogy nagy újság írjon róla. Nincs olyan zenekar ebben az országban, amely visszautasítana egy interjút a Sounds-ban vagy a tévében vagy éppen a Times-ban. A fanzine-ek egy alacsonyabb szinten adnak lehetőséget a zenekaroknak arra, hogy a munkájukról beszéljenek. Alapvetően az történik, hogy ezáltal több zenekar jut szóhoz, mint azelőtt, mert azelőtt csak négy zenei lap volt. Ha ez a négy nem szerette, amit csináltál, nem akart hallani rólad, kész, véged volt. Harcolnod kellett. De most felkeltheted egy fanzine érdeklődését, és a fanzine-ek meg a koncertezés révén szert tehetsz egy alapvető követőtáborra. És akkor aztán a Sounds is meg akar interjúvolni, mert te vagy az újdonság. Pontosan ez történt a punk dologgal. Egy évig a punk a saját világát élte, azzal a jelszóval, hogy „nincs rátok szükségünk”. Nincs rád szükségünk, Sounds, nincs rád szükségünk, N. M. E. És a végén a Sounds majd megőrült, hogy meginterjúvolhassa a Sex Pistolst. Nem feltétlenül jó vagy rossz ez, de így történt.
Hogyan vélekedsz arról, ahogy a dolgok azóta változtak?
Azt hiszem, minden ugyanolyan maradt. Úgy érzem, ez Angliával, az angolsággal van összefüggésben. Nem hiszem, hogy az angolok igazán változást akarnak. Még a srácok sem. Nekik minden csak játék. Csak a tinédzserkor átszórakozása, amíg túljutnak a húszas éveik elején. Játszadoznak, és a játékban hol punkok, hol teddy boyok. Legtöbbjüknek semmit sem jelent ez az egész a jó szórakozáson, lemezhallgatáson, új zenekarok megnézésén kívül. Azt hiszem, ez tükröződött abban, ahogy a punk és a new wave megváltozott. A legtöbb new wave és punk zenekar intézményesült, mint a Siouxsie and the Banshees, a Clash stb.
Azt hiszem ennek így kellett történnie. Fejlődniük kellett, és fejlődtek is.
Igen, de nem hiszem, hogy jó dolog ha…
Nem csinálhatod ugyanazt a dolgot évekig, mert az azt jelenti, hogy te magad nem fejlődsz, nem nősz fel, nincsenek új gondolataid.
Igen, de a baj az, hogy amint intézményesülsz, pénzt fogadsz el a munkádért, leszerződsz egy lemezvállalathoz, kompromisszumot kell kötnöd. Számomra established (intézményesült, bevezetett stb.) zenekarrá válni azt jelenti: kompromisszumot kötni. Mert a nagyközönség ebben az országban nem akar bizarr, szokatlan zenét hallgatni, csak azt, amit ismer és szeret. Nem akar semmit, ami ettől eltér.
És mi a helyzet a függetlenekkel?
A függetlenek azoknak a zenekaroknak az igényeit elégítik ki, amelyek nem nagyon tudnak bejutni az intézményesült területre. Itt fönt vannak az intézményesült zenekarok és lemeztársaságok, mindaz, amit lejátszhatnak a rádióban, amit sokan megvásárolnak, ami listára kerül. És aztán, ha úgy tetszik, van egy alacsonyabb szintű establishment, ami bizonyos tekintetben megint csak kompromisszum. Ez a szint azt mondja: Nézd, mi nem tudjuk elpusztítani a lemezipart, de mellette felépítettük a mi kis sajátunkat. Ez történt. Kezdetben a punk le akarta rombolni a hanglemezipart.
De a legtöbb zenekart leszerződtették.
Így van. Azt hiszem, végül is mindenki kompromisszumot kötött, és kialakult a kisipar, tudod, a Rough Trade, a Chiswick, a Stiff, az összes kis cég. Azt hiszem, valójában ez is kompromisszum volt. De végül is ez oké. A független lemezkiadás révén a mai helyzet sokkal jobb, mint amilyen 1975-ben volt. Jobbra fordult a dolog. De a fejekben valójában semmi sem változott… a srácok nem tanultak semmit abból, ami történt. Bár Anglia nem olyan ország, ahol azt kell gondolnod, amit mondanak; nagy szabadság van, azt olvasol, amit akarsz, annak dolgozol, akinek akarsz, sok mindenbe belevághatsz, részvényeket vehetsz a tőzsdén, vásárolhatsz és eladhatsz, amit akarsz, de itt fent, az agyukban, még mindig nem szabadultak meg alapvető dolgoktól az emberek. Ugyanolyan bigottak, rasszisták, mint azelőtt. Tudod, túlságosan lefoglalja őket a család, nagyon szorosan összetartanak. Az angolok megfojtják a változást, utálják a változást, utálják a külföldieket. Ez még mindig nem változott, meg. A srácok is ilyenek. És ez az, amit végül is a punknak meg kellett volna változtatnia, társadalmi szinten kellett volna változást előidéznie. Ráébreszteni az embereket arra, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek tűnnek. Tehát őszintén hiszem, hogy bár több zenekar létezik és sokkal több jó zenét lehet hallani, az emberek fejében valójában nem változott semmi. Ugyanolyanok maradtak…
A Sniffin’ Glue stílusának érzékeltetésére néhány részlet a lap 1976. szeptember 28-i különszámából, amely az Oxford Street 100 alatti 100 Clubban rendezett kétnapos punk fesztivál eseményeiről tudósít:
„HÉTFŐ: Micsoda kurva nagy nap. Mindenki, aki valaki, ott volt. Ezt az alkalmat nem lehetett kihagyni. Egy pár diszkógyerek és néhány öregedő hippi is leugrott, hogy megnézze mi történik… A Subway Sect lépett elsőként színpadra, mire az összes értelmiségi majom rémülten húzta össze magát, és arról kezdett ugatni, hogy mennyire nem tudnak ezek zenélni stb.…A Sect műsora után elterjedt az a hír, hogy Sid, a Pistols nagy rajongója fog dobolni a következő együttesben, a Suzie and the Banshees-ben. Mindenki izgatottan gondolta, hogy Sid majd előkapja a láncait, és jól megkorbácsolja a szegény dobokat.
Mikor végül színpadra léptek, Sid fantasztikus volt, igazi tiszta ütemet diktált a dobon, ami a jelenlegi néhány punk fölé emelte az együttest. Az a lenyűgöző a dologban, hogy Sid csak egy napja dobol… A Clash igazán jó volt. Úgy tűnik, egyre jobbak, ahányszor csak látom őket. Lazább és expresszívebb volt a műsoruk, mint azelőtt.… A Pistols kurva csodálatos volt. Igazán formában voltak. A srácok a székeken, asztalokon, bámulatos rajongóik vannak. Akinek egy cseppnyi józan esze van, nem mondhatja, hogy „nem tudnak játszani”, buliról bulira javulnak. Nem, nem volt erőszak, csak zenéltek.”
(Másnap, kedden történt az a hírhedt incidens, hogy egy eldobott sörösüveg szilánkjai kiverték egy lány szemét a Damned fellépése közben. Erről így irt a Sniffin’ Glue:)
„…Hirtelen egy kis erőszak volt a színpad előtt – valaki eldobott egy üveget. Dave leugrott a tömegbe, hogy megnézze, mi történt, majd hamar visszatért a színpadra: »Ki az a gazember, aki megsebesítette ezt a lányt, aki nagyon kedves nekem… jöjjön ide, hadd rúgjam ki a szart is a szemét fattyújából.« Senki sem vallotta be a dobálást, és a zene tovább robogott, a Damned kurva nagy volt, kár, hogy a légkör nem. Hirtelen egy rendező termett a színpadon, a zene megállt. »Hárman várnak kint a mentőre. Ha még egy üveg röpül, leállítjuk a műsort, és kidobunk mindenkit.«
Még egy szám, és a Damned lejött a színpadról…”
Mark Perry 1976-ban, éppen nyolc éve indította útjára a Sniffin’ Glue-t. Arra a kérdésre, hogy ma milyen lehetőségek vannak Angliában egy fanzine indítására, a New Musical Express 1983. december 3-i számában Richard North írása adja meg a választ.
„…Manapság több mint ezer különböző fanzine készül szórványosan, szerte az országban. Az anarcho-nyomtatványtól a közösségi magazinig, a fanzine fontos része bármely egészséges szcénének.
Mivel megkértek, hogy adjak néhány jó tanácsot a leendő fanzine-készítőknek, azt kell mondanom, hogy nehéz szilárd tényekkel vagy részletekkel szolgálnom, mert mindegyik fanzine-nek sajátos problémákat kell legyőznie – a legfőbb a nyomtatás és a terjesztés.
Kezdetnek egy olcsó és jó minőséget biztosító nyomda kell: (pontos cím). Jó ötlet a helyi közösségi központba benézni, az ottani nyomtatási lehetőségek nagyon olcsók, és az emberek alig várják, hogy megmutathassák, hogyan kell a gépeket használni
Egy 20 oldalas magazin 500 példányban 40–70 fontba (kb. 2400–4200 Ft) kerülhet, a helyi tarifáktól és a használandó színek számától függően. A kezdeti készpénzgondokat úgy lehet megoldani, hogy barátokat beveszünk társnak. A másik jó pénzforrás az, hogy környékbeli boltokat rábírunk: hirdessenek benne.
A terjesztés ügyében legjobb egyenest a (… pontos cím)-hez fordulni. Ők 10–100 példányt átvesznek árusításra – a hangulatuktól és a lap minőségétől függően. A környékbeli lemezboltok és az alternatív könyvesboltok is átvesznek általában, és nyilvánvaló, hogy koncerteken az ember saját maga vegzálhatja a vevőket…”