Attalai Gábor
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG

TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL
A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE

Művészetről, mint tendenciákat képviselő jelenségről beszélni, írni általában téma. Úgy a közönség, mint a kritikai irodalom kifejezett érdeklődést tanúsít a különféle besorolások és osztályozások iránt. A művészek élvonala azonban nem sok figyelmet szentel a tendenciáknak. Olykor még a legobjektívebb terminusokat is elhárítja magától.

Bizonyára sokan feltették már maguknak a kérdést, hogyan is születnek a tendenciák, mi sarkallja a kritikusokat, hogy olyan terminusokat hozzanak létre, mint pl. pop art, op art, minimal art, hard edge, body art, concept art, konstruktivizmus, hiperrealizmus, szürrealizmus, lettrizmus, pointilizmus, kinetikus művészet, szocialista realizmus stb. Folytathatnánk a sort még jóideig.

A tendenciák megléte alapjában véve a művészet természeteként is felfogható lenne, mégis a művészi dolgok valójukban sokkalta több immanens elemet tartalmaznak, semminthogy a tendenciák e fajta literális kategóriáival egyértelműen megfeleltetésbe lennének hozhatók.

A tendenciákkal kapcsolatosan számtalan ellenkezést vált ki az a tény, hogy ezt a fogalmat túl lazán kezeli a kritikai irodalom. A visszapillantás lehetősége nélkül előre állít fel olyan tételeket, amelyekhez igazodni és kötődni merő formalitás. Előre teremt történeti ízű ítéleteket, amelyeket az idő nem feltétlenül igazol. E hiányossságok ellenére gyakorlat a tendenciák mentén való besorolás. Egyrészt, mert a műtárgy-özönben eligazító "táblákra" van szükség, másrészt, mert a verseny, a gazdasági–politikai kisajátítás igénye is ez irányba ösztönöz.

A művészettörténet, kritikai irodalom a tendenciák szerepének súlyozásával történeti szemléletét már a jelenre is rávetíti. Így némileg siettetni igyekszik a történések bekövetkezését, a kulturális "időt". E sietségre azonban a művészetnek nincs feltétlenül szüksége.

Míg korábban az ideák elkülönítése okozott gondot, ma a túlzásba vitt osztályozás nehezíti a lényeg kibontását.

Volt idő, nem is olyan régen, amikor a korszakok értelmezésében és szétválasztásában hiányokkal küzdöttünk, s tény, hogy a tudományos szintű művészettörténeti irodalom kezdeteit sokan nem korábbról, mint 1764-től számítják. Ekkor jelent meg ugyanis Joachim Winckelmann felvilágosodás szellemében írt "A Régi Művészet Története" című írása. Furcsa módon a modern művészet kezdetei is erre az időre datálódnak. Ekkor lépett ugyanis a művészet az arisztokrácia glorifikált barokkjából egy új kategóriába a rokokó korszakába, megváltoztatva nemcsak stílusát, funkcióit, de osztálybéli hovatartozását is. Az új művészetet a középosztály vette birtokba, feltöltve azt intellektuális elemekkel, új önmagára irányuló expresszív kifejezési igényekkel, a klasszikus formák újra éltetésével, a morál tökéletesítésével és általában a szellem időtlen világosságának hangsúlyozásával. Ez az időszak egyben kiemelkedő periódusa volt a kriticizmus és a konstruktív történetiség eszméjének is.

A tudományos archeológia kezdeteit is e korból származtatjuk. Ez időben sikerült lényegi dichotómiákat állítani a görög és római művészet között, levonva számos politikai és művészeti konzekvenciát. Ennek előtte pl. az ókori szobrászat és építészet említett szférája nagyjából egységesnek volt felfogva.

Az archeológia eme felismerései ma nagyon egyértelműnek tűnnek számunkra, bár sosem tudhatjuk, hogy egy-egy új verzió, pl. egy új típusú "felvilágosodás" milyen meglepő és nem várt verzió elé állíthat bennünket. Mindenesetre tény, hogy az európai szellemnek kétezer évébe tellett az említett szétválasztás megtétele.

Napjainkra mindez a fordítottjáról jut érvényre. A még ki sem mondott szó, le sem jegyzett jel is eleve tendenciák árnyékába kerül. Szinte semmi időt nem kapnak, hogy valós lényegüket felmutathassák.

Mindezt fontosnak tartjuk megemlíteni egy a tendenciákkal kapcsolatos vizsgálatban mindjárt a legelején, tudva, hogy a kritikai munka valamelyest különbözik a művészi gyakorlat tényeitől.

A művészet némileg minden korban "vakjáték" volt, amelyben az apró események hosszú láncolata, a tények, felismerések, ösztönös kezdeményezések logikus/enigmatikus folyamata adta ki a végeredményt. A megtett utat vizsgálva, annak végéről mindig más képet kapunk, mint azt az indulásnál esetleg feltételeztük. Cézanne után könnyű lehetett felállítani a kubizmus terminusát, de azon a pályán, amelyen kialakult a térnek e sajátos szemlélete, nem voltak eleve kimondott tételek, sémák és fogódzkodók.

Kétségtelen tény, az emberben megvan az igény, hogy rendszerbe foglalja múltját, s hogy ennek alapján következtessen jövőjéről. A művész él is ezzel az eszközzel. Mégsem lehet azonban immanens tartalmakat, alig kimondható rejtélyeket, az ismeretlent előre tendenciaként felmutatni.

A modernizmus elvi hibák tömegét véti, amikor bizonyos érdekektől áthatva manifesztumok sokaságát adja közre, mint kvázi garancialeveleket egy-egy törekvő új művészeti típushoz, amelynek megvalósulásához így előre reméltet odafigyelést és támogatást. Ez a fajta prakticizmus különösen szellemi oldalról tekintve eléggé ellentmondásos tényeket hagyott és hagy maga mögött.

A középszer egyenesen mint módszert, a sikerhez, eredményhez vezető biztosítékot véli a trendek előregyártásában. Nem csoda, ha napjainkra a tendencia fogalma elvesztette hímporát.

Más dolog, hogy eleve mindannyiunkban megvan a besorolás szerinti eligazodás igénye, hiszen így legegyszerűbben tájékozódhatunk a világban. A közösség tudata ugyanakkor nagyon könnyen sematizálható és magába zárható a kvázi rendszerek kényszerével. Ezektől felfogási készsége konvencionalizálódik, de még talán azt az állítást is megkockáztatjuk, hogy kommercializálódik is.

De nemcsak a közönségre, magára a művészre is negatív hatása van a kifundált és merev eligazítási rendszereknek, melyek dogmatikus keretek közé kényszerítik az alkotót. Hartung nyilatkozta egyszer, "ha mást festek, mint amit megszoktak tőlem, nem fogadják el."

Nálunk mint annyi minden, az adott tendenciák tartalma és maga a tendencia fogalomköre is kissé más tartalommal bír, mint a nagyvilágban. Azért van ez így, mert hozzánk a tendenciák rendszerint érkeznek. Hol nyugatról, hol keletről, s mivel mindig némi késéssel és a szellemi kérdéseket túlkompenzáló közegbe átalakulásokon mennek keresztül. Sajátos jelvényekké, emblémákká válnak, amelyekre olyan tartalmakat is ráruházunk, melyek azokhoz sosem tartozhattak. A tendenciák így aztán elvesztik eredeti ízüket, élénkségüket és viszonylagos sármjukat, amelyekkel születési helyükön, a hódítás szándékával színre léptek.

A magyar harmad–negyed vonal elsősorban prakticista magatartásformáit erősíti meg a művészeti divatirányzatok adaptálásával. Mások számára a tendenciák a védekezés, a túlélés barikádjait jelentik. Harmadsorban viszont láthatatlanul, de majd minden produktumot befolyásolnak. Ez utóbbival majd külön fejezetben is foglalkozunk.

Sajátos tény, hogy nálunk tendenciák érvényre juttatását sokan már önmagában is érdemként fogják fel, s a bevezetés puszta ténye sokszor nagyobb szerepet kapott és kap, mint a szóban forgó esetek értelmezése, elemzése és tanulságainak megvonása.

Érdemes itt néhány sorban felidézni a magyar festészet nagymesterét Csontváry Tivadart, mint is ítéli meg a korabeli hazai állapotot, annak korlátait. Így írja: "A magyar művészet utánérzés utánzatából és zavaros keverékből áll, mit külföld el nem ismer." Abból is érdemes idézni, hogy ugyanakkor mikor e sorokat írja, milyen fogódzókat keres ahhoz, hogy megragadhassa az utat, melyen szerinte művésznek járni érdemes. Nem bonyolítja a dolgot és példáért sem megy messze. Mindig az "energiát" állítja mintaképül. "Soha nem képzelt lövegek, a 30 és feles, a 42-esek irtózatos rombolása lepte meg a világot – ez ugyanaz, mint a festészetben a 30 és 42 méteres plein air vásznak hatása", majd tovább "aki csak pénzért dolgozott, ihletre nem támaszkodott, aki protekcióval előre jutott az lehet jó revolver és puskaműves, de 30 és feles és 42-es ágyut sosem fog készíteni, tehát lehet jó festőművész, aki utánzott utánzásból megél, az lehet jó portrait, vagy tájkép festő, de nem lehet csatakép festő".

A művészet harc a szellemi csúcsok megragadásának "monopóliumáért", az energiák fókuszba gyűjtéséért. Csontváry, akit méltán idézhetünk, sehol nem arról nyilatkozik, hogy miként lehet művészetet így, vagy úgy ilyen vagy olyan úton létrehozni, hanem arról, hogy milyen energiáknak kell sűrűsödniök ahhoz, hogy jelentős művészet születhessen. Tanulság lehet számunkra mindaz, amit az energiák kapcsán megemlít, akár a 42-esekkel akár a pozitívummal, vagy a "Ki lehet Zseni" címszó alatt, példálódzik. Ez utóbbiban olyan etikai energiákat is számba vesz, hogy nem árt pár sort kiemelni és utólag átolvasni. Ezt írja "Zseni lehet, aki soron van, aki szerelemmel jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába, aki szerelmes volt a napba, aki szakított a jelennel és útra kelt a sejtelemmel, aki pályát cserélt, keresett kutatott könyvtárakban, aki világhírű egyének hallatára ébredt öntudatra, aki nagyvilágismeret után vágyott, aki eredeti volt, aki a munkát szeretettel végezné, a gondolattal a jövőt keresi, ki a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte, akinek erényét az idő nem gyengítette."

Olyan életvitel, adottságra és áldottságra alapozó igény és felszólítás kap hangot ezekben a sorokban, melyeket nem nagyon lehet meghaladni. Az energia tendenciája sugároz a mondatokból, melyeknek tartalmi vonatkozásai a festészetben, ha más formában is, de ott villognak. Érdemes odafigyelni arra, hogy Csontváry kifejtése mennyire nem literális, mennyire nem a szokványos deduktív művészetelmélet, ellenben mennyire plasztikus és művészet! De mielőtt tovább mennénk, érdemes még egy futó pillantást vetni arra, hogy miként is ítéli meg a tekintély kérdését, amiről közbevetőleg elmondhatjuk, hogy a legtöbb tendencia elhárítja magától. Erről így ír: "A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot, s halhatatlanná teszi a valóságot. Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész..."

A mai tendencia-elméleteket általában a szárazság és az igyekezet jellemzi. Bizonyára e tanulmánynak sem lesz szerencséje túllépni ezeken a korlátokon.

A tendencialista eszmefuttatásokban általában a szellemi egzisztenciális érdekek hangsúlyozása a fő szempont. Elsődleges vonásaik közé tartozik a kifejezési diszkrimináció elleni küzdelem, sematikus korábbi beidegzések elleni fellépés, s ebben igen sok érdemet mondhatnak magukénak. De ugyancsak érvényre jut a beilleszkedési szándék kifejezése, a non-konformisták részéről a menedék keresése, a prakticisták azon fáradoznak, hogyan is lehetne művészi deklarációk révén történelmi garanciákhoz jutni, vagy mások abból a megfontolásból vonulnak fel a jól bevált trendek mögé, mert így azt képzelhetik, hogy eleve az élvonalhoz tartoznak. Sokan a fennálló korlátozásokkal szemben hirdethetik, hogy ha azok nem szorítanák őket háttérbe, kiemelkedő egyéniségek lehetnének.

Bizonyosságnak látszik az a tény, hogy egyfajta tendenciatermelő, vagy még pontosabban – nálunk – tendencia adaptáló igyekezet szocioszférájával kell számolnunk. Annak ellenére is így van ez, hogy a napi gyakorlatban a legtöbben tagadni igyekszenek a tendencializmus felsorolt és nem éppen kedvező képet nyújtó tényeit. Szellemileg jól megalapozott, friss és energiadús irányokkal nemigen találkozni. Okoskodásokkal inkább.

Fejlődni és leépülni – mindig ugyanazokkal a tipikus kudarcmotívumokkal – ez is fő jellemzője a tendencializmus fóbia-kultúrájának. Jelen gyakorlatunkban mindehhez még hozzájárul az a tény is, hogy a kulturális vezetés részéről, de a kritika oldaláról sincs meg az az igény, hogy mindenre kiterjedő, folyamatos és alapos elemző munkában kerüljenek a problémák feldolgozásra. Ennek fonákjaként pl. nem egy esetben olyan "sztárok" születhetnek, akik épp a korlátozások következtében válhatnak képzelt nagyságokká, s élhetik pszeudo virágzásukat mindaddig, míg a korlátozások időnkénti felengedése következtében szembe nem kerülnek a kiábrándító valósággal, hogy épp a korlátozások révén vélhették magukat élenjáró alkotónak. A jelenség azonban ezzel nem ér véget. A korlátozás ellenpontjában ugyanis hasonló tünetekkel találkozhatunk. A szakma e szférában tartja nyilván, a napi zsargonban ""ügyeletes zseniként" emlegetett művészeket, akik szintén pszeudo életre-hívottjai egyféle tendenciának.

Magyarországon tendenciákról beszélni általában együtt jár némi szorongó közérzettel. Nemcsak a bevezetőben említett felsorolások miatt, de azért is, mert ezideig sajnos nem mondhatunk magunkénak egyetlen olyan művészeti irányzatot sem, amely befolyással lett volna a nagyvilág kulturális tudatára, a festészet, szobrászat, grafika és kézművességek jelenére.

E tanulmányban szeretnénk számba venni és felvetni néhány kérdést, amelyeket elsősorban nem a tendenciák érdekében válaszolunk meg. Nem is azért, hogy felrajzolhassuk a közelmúlt művészeti értékrendjét, vagy egy fokozottabb nemzetközi elismeréssel is együtt járó leendő művészeti irány feltételeit, hanem azért, hogy a világ folyamatos emberi újraalkotásában, mi: itt ahol élünk (mások: ott ahol élnek) természetszerűbben vehessünk részt a művészet eszközeivel. Annak a ténynek fokozott tudatosításával, hogy az egész világon élnek emberek, akiknek emberi–művészi mondanivalójuk van, s akik e tekintetben teljességgel egyenlő, egyenértékű kulturális entitások.

Mindennek természetesen ellenében dolgoznak a kulturális monopóliumok, a vezető tendenciák.

TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG