Erdély Miklós

TAVASZI KIVÉGZÉS*
„...akárcsak Don Miquez estélyén, ahol is elakadt a tánc, és csoportokba verődve suttogtak a nagy felülvizsgálatokról. Sokan rémüldöznek, noha állítólag ebben csak olyanok kapnak részt, akik nem érték el a korhatárt, vagy ha elérték, feltétlenül szükségeltetik hozzá a hatóságok igazolása, ha pedig nem tudják igazolni, akkor majd szintén a hatóságok fognak dönteni. Az igazolást kérelmezni nem lehet, de állítólag kérelem nélkül is megadják...”
(Orlando Jatrisa leveleiből, 1711-1762)


        Elítéltetésem híre sem a családban, sem kollégáim között nem keltett különösebb megütközést. Esetem nem volt kivételes. A kivégzések állandóan folytak és meg kell hagyni, nem a legértékesebb elemek kerültek a vesztőhelyre. Ilyen módon mindenki nagyobb megrázkódtatás nélkül belenyugodott, sőt hozzászokott a sorozatos, gyakran napi kétszeri ítéletvégrehajtás látványához. A gyász állandó és unt formája volt a társadalmi érintkezésnek. Az a belátás, hogy úgysem tehet senki semmit, az elítélteket arra kényszerítette, hogy elnyomva félelmüket, úgy tegyenek, mintha a dolog valamiképpen nem lenne végzetes, kimenetele is bizonytalan volna. Utolsó napjaikat tehát úgy igyekeztek eltölteni, mint az életben maradókkal egyenlő felek, remények, indokok és eshetőségek közös latolgatása közepette.
       Azon a napon is, mikor kézhez vettem az elítéltetési határozatot, egy közeli, de meglehetősen ellenszenves ismerősöm kivégzését hajtották végre a városi tanácsház előtti kis parkban. Szokás volt, hogy a nézők a tortúra lefolytatása után, a tanácsház klubhelységeiben szétszéledtek, némi italt és szendvicset fogyasztottak, megbeszélték az ügy előzményeit, néhány elmormolt szóval a legközelebbi hozzátartozóknak részvétet nyilvánítottak. A délutáni kivégzéseknek természetesen nagyobb volt a látogatottsága, az emberek munkájuk befejeztével szívesen siettek a térre, a várható látványosság kedvéért; a klubban mód volt találkozni és néhány perces beszélgetést folytatni tekintélyesebb ismerősökkel.
       Tulajdonképpen mindenkire sor kerülhetett, bárkit elítélhettek, de ezt senki sem tartotta illendőnek tudomásul venni, annál kevésbé, mert a nagy többség esetében elenyésző volt a veszély. A lakosság egész kis töredékétől eltekintve tehát mindenki úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem lenne veszélyeztetve. Minél odaadóbban érdeklődtek az elítélt ügyei iránt, csak fokozatosabban kifejezésre juttatták kívülállásukat és éreztették, hogy elsősorban azért képesek minden szempontot olyan higgadtan mérlegelni, mert hasonló helyzetbe nem kerülhetnek.
       Az elítéltekkel való utolsó beszélgetéseknél a meggondolások elsősorban arra vonatkoztak, hogy az illető hol követte el a hibát. Abban hallgatólagosan mindenki biztos volt, hogy ok nélkül senkit sem végeznek ki. Az általános meggyőződést igazolni látszott az a tény, hogy általában kétes elemek jutottak ilyen sorsra.
       Nehéz lenne megmondani, ki nevezhető kétes elemnek. Megfigyeltem, ha valakiről megtudtam, hogy elítélték, pillanatnyi megdöbbenés után hamarosan úgy éreztem, mindig is volt valami rejtett mocsok, valami zavaros az illetőben, amit most, az ítélet fényénél végre világosan látok. Az elítéltek kivégzés előtti viselkedése ezt az értést még jobban elmélyítette, alantasságuk nyilvánvalóan megmutatkozott kapkodásukban, hazug bizakodásukban, ügyetlenül leplezett rettegésben. Olykor megpróbáltam köztiszteletben álló személyekről elképzelni, hogy elítélték. Furcsa módon ez minden esetben sikerült, fantáziám némi megfeszítésével bárkiről ki tudtam magamban alakítani azt a képet, hogy az ítéletet meg is érdemli. Megvallom, titokban sokszor játszottam magamban, válogatott személyeket végeztem ki képzeletben és nem nyugodtam addig, míg a kivégzés indokoltságát át nem éreztem. Nem tudom, de erős a gyanúm, hogy következményeiben valamiképpen hozzájárultak ilyen és ehhez hasonló renitens gondolatmenetek, hogy végül én is az elmarasztaltak szégyenletes listájára kerüljek.
       Különböző jelekből régóta sejtettem, hogy ellenem is készül valami, és erre társaságban tettem néhány megjegyzést – rendszerint könnyed formában: az mindig viszolygó visszautasításban részesült mint valami kényelmetlenül gusztustalan fecsegés.
       A megbélyegzés annál súlyosabb volt, mert ilyen döntést a hatóságok vonakodva hoztak, mintegy kényszerítve az elítélendő személy folyamatos viselkedése által. Mintha a hatóságok inkább késleltetni, mint siettetni igyekeztek volna az illető életmódjának, jellemének természetes következményét, így a döntés fokozottabban igazságosnak tűnt. Ha a vigasztalók a múltat nyomozták, ha közösen kutatták, hogy az elítélt mikor követett el „valami ostobaságot”, ez csak arra volt jó, hogy valamiképpen elviselhetően teljék el az idő a kivégzésig. A másik lehetőség, amit ilyenkor szintén sűrűn emlegettek, az esetleges adminisztrációs hiba „ami valószínűség szerint még idejében tisztázódni fog.”
       Erre hivatkozott bátyám is. Vele a klubhelységben találkoztam és épp mellettem állt, mikor egy sötétruhás tisztviselő a tömegen keresztül furakodva odalépett hozzám és sűrű bocsánatkérések között, mint egy már túlságosan elkésett értesítést, a végzést átadta. Kétségtelenül szokatlan volt az értesítés módja és időpontja, mert az irat a kivégzést másnap reggel hat órára tűzte ki.
       Mikor a kezembe nyomott papírlapot átfutottam, valószínűleg elsápadhattam ,bár belül nyomban elborított az égető szégyen. Egész testemben zsibongást éreztem, ami különös módon azonosnak tűnt a teremben hallatszó tompa zsivajjal. Ugyanakkor minden és mindenki olyan különvalónak tűnt, mintha vizet eresztettek volna a terembe és én egy üvegbúrán keresztül nézném őket. Mikor bátyám elolvasta az értesítést, azonnal kijelentette, hogy ez valami tévedés, szemével ingerülten a hivatalnok után kutatott, aki addigra már eltűnt. Azt mondta, várjak ott, ő rögtön felmegy az irodákba és utánanéz ennek a „szerencsétlen ügynek”.
       Amíg bátyám fent járt az épületben, én háttal egy nehéz faragott tálalónak dőlve próbáltam megküzdeni a fizikai rosszulléttel. Vártam, hogy felszáradjon testemről az izzadtság, ami előző percekben elborított. Felötlött bennem; rosszullét, izzadtság, minden meghitt testi tünet konstatálására alig van hátra tizenkét órám. Egész közérzetemet s arról való gondolkodást tűnékeny és felesleges jelenségnek tekintettem, ugyanakkor gondolataim sebesen jártam, szédültem, a szám önkéntelenöl kinyílt.
       – Mit áll itt tátott szájjal? – a felriasztó kérdés Gitta nevű kolléganőmtől származott, aki előttem állt, és enyhén kancsal tekintetével vidáman vizsgált. – Olyan sápadt, mint a fal – tette még hozzá.
       Fakó hangon, bár nem minden önérzet nélkül válaszoltam.
       – Holnap reggel kivégeznek.
       Gittának, ennek az izzó arcú özvegyasszonynak arcáról nem tűnt el a mosoly, csak enyhe, és félreismerhetetlen undorral keveredett. Néhány pillanatnyi szünet után elkomolyodott, fülemhez hajolt és bizalmasan súgta:
       – Ide figyeljen, tudja maga. Mostanában magukat nem végzik ki, megbökte a vállam. –        Ne izguljon. – Kacsintott, rendezetlen fogait hátravillantva, ellibegett.
Bátyám azzal tért vissza, hogy az irodák már zárva vannak, mindenki hazament – de különben sem tartja érdekesnek az ügyet, ne is foglalkozzak vele és eszembe ne jusson reggel a kivégzésre elmenni. Kocsijába ültetett, hazavitt és azzal búcsúzott el, hogy másnap délelőtt feltétlenül meglátogat.
       Családomnak már én is úgy adtam elő az esetet, mint egy érthetetlen és bosszantó hivatali baklövést, bár erről magamban egyáltalában nem, sőt az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. Az erőszakolt aggodalom torz pillantásait sikerült is hamarosan eltüntetni a szemekből. Az este folyamán önkéntelenül elárultam magam néhány nehéz sóhajtással, elrévedezéssel, és hogy vacsoránál alig ettem valamit. Már a feleségem fejtegette a megnyugtatásomra, mennyire képtelen az egész ügy; én, aki ellen igazán nem lehet semmi „lényeges” kifogás, nem kerülhetek hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy utolsó délután kapom meg az értesítést.
       Általános gyakorlat szerint két nappal korábban kézbesítik a végzést, így az elítéltnek módja van a panaszirodánál bejelentést tenni, amit minden esetben meg is tesz. A panasziroda lelkiismeretes vizsgálatot folytat, lekéri az iratokat és közvetlenül a kivégzés előtt a vesztőhelyen közli, hogy valóban tévedésről vagy jogerős ítéletről volt-e szó. Az elítéltnek a kivégzés előtt módja van az iratokba betekinteni és saját szemével győződhet meg, hogy az ítélet jogerőre emelkedett. Az elítélt ilyenkor belátja, hogy a kivégzés elkerülhetetlen. Ítéletvégrehajtó jelenléte így már régóta puszta formalitás, hiszen rendesen az áldozat maga hozza működésbe a guillotine-t egy jelzőgomb segítségével.
       Nem volt előttem kétséges, hogy az én esetemben valóban adminisztrációs hiba történt, de nem a döntés meghozatala, csak a kézbesítés időpontja tekintetében. Hiányzott az a néhány ezreléknyi remény, amit a panaszirodánál való eljárás nyújthatott – így teljesen hatalmába kerített a halálfélelem, s a torkomban érzett édes íz formájában állandóan jelen volt. Korán lefeküdtem tehát, remélve, hogy az ágyban egyedül könnyebben megbirkózom az utolsó órák irtózatával s megszabadulok a család előtti alakoskodástól. Mindenen túl lenni, ez volt az egyetlen vágyam. Titokban vetkőztem le és álomtalan mély álomba merültem.
Hajnali öt órakor ébredtem, s azonnal öltözködni kezdtem. Mikor a nadrágomat húztam, a motozásra feleségem is felriadt és lehunyt szemmel, mint aki nagyon fáradt, firtatta készülődésem okát. Megmagyaráztam – okosabbnak tartom megjelenni a helyszínen, jobb színezete van, majd a hivatalnokoknak gondjuk lesz rá megfelelően kimenteni magukat stb. – magabiztosságom feleségemet látszólag megnyugtatta, visszahanyatlott párnájára és már szinte félálomban mondta.
       – Ahogy gondolod, de aztán nehogy valami bajt csinálj magadnak.
       – Légy egész nyugodt, ezt az éjjel okosan kigondoltam – mondtam búcsúzóul. – Sietek! – hazajönni vagy elmenni, azt a kérdést nyitvahagytam.
       Az áprilisi hajnal friss enyhe levegőjén váratlanul minden szorongásom megszűnt, teljesen lekötötte gondolataimat, idejében érkezzek a helyszínre. Lehetetlen lett volna megkülönböztetni a többi munkába igyekvő embertől. Csak egyszer kapott el a szorongás, s éreztem újra a halálfélelem sajátos ízét, mikor egy kereszteződésnél a villamos túl soká vesztegelt. De mikor ismét elindult, összeszedtem magam és egy utcai óra megpillantása visszazökkentett egy sürgős dolga után siető ember lelkiállapotába.
       Hat óra előtt néhány perccel érkeztem a tanácsház elé. A teljesen kihalt téren előkészületnek nyoma sem volt, ha csak az nem, hogy a guillotine nem volt bedeszkázva, mint azokon a kivételes napokon, amikor nem tartanak kivégzést. A történelmi levegőjű kis tért övező árkádok szelíd árnyéka, közepén az elevenen zöldelő gyepszőnyeg békességet sugárzott, maga a guillotine se hatott valami veszedelmes berendezésnek roskatagságában inkább az öregség megbékélt nyugalmát árasztotta. Különben is a lefejezésre használt szerkezet csak nagy jóindulattal volt nevezhető guillotine-nak, tulajdonképpen egy közönséges ócskaság volt, durván megmunkált fagerendákból ácsolt középkori tákolmány. Körülbelül másfél méter magas, ugyancsak fadobogón már ősidők óta változatlanul állt. Egyetlen modernizálás, hogy bevezették az áramot, így a zsinegen lógó rozsdás kés egy gombnyomásra hullhatott az elítélt nyakára. Ezt az újítást az önkéntes ítéletvégrehajtás újabban elterjedt gyakorlata tette szükségessé. Senkinek sem jutot volna eszébe a szerkezetet korszerűvé alakítani vagy felújítani, annak régimódisága fel sem tűnt. Ősi szokás hagyományos kellékeként tartották számon. Modernizálni vagy higiénikussá alakítani szemérmetlenség lett volna, elkerülhetetlenül azt a hatást kelthette, mintha a sok kelletlenül végrehajtott kivégzést a hatóságok kívánatos vagy legalábbis teljesen elismert tevékenységnek tartanák. Az egész gépezet kifejezte, ha egyszer az ok, ami fenntartja megszűnik, úgy takarítják el a térről, mint valami oda nem való ósdi szemetet.
       Amíg a pulpitus körül ácsorogtam, elképzeltem, hogy a bizottság késni fog, a késés miatt kapkodva, ingerlékenyen minden méltóságot mellőzve folytatja majd le az eljárást, amit tűrhetetlenül megalázónak éreztem. Elhatároztam tehát, megvárom a hatórai harangszót és ha addig nem érkeznek meg, egyedül intézem el dolgomat.
       Néhány perc múlva az első harangszó elkondult, én felmentem a dobogóra, leültem és a kés alá hajtottam fejemet. Mielőtt a gombot megnyomtam volna, elhatároztam, imádkozni fogok. A gondolatra valamennyire elérzékenyültem, és különösen akkor, mikor a repedezett szálkás gerendán még élő kezeimet összekulcsolódni láttam. Összefonódó, gyengén reszkető karcsú ujjaim felidézték bennem az élet szépségét, kiszolgáltatottságát és elborított a búcsúzás minden szomorúsága. A meghatottsággal vegyes áhítat azonban kimerítette imámat, azon túl csak néhány gyerekes mondatot tudtam elmormolni. A közeli halálról semmi más képzetem nem támadt, csak a sötétség. Ugyanakkor meglepődve tapasztaltam, hűvös nyugalom vesz körül, könnyűnek, majdnem boldognak érzem magam. Magányos méltóságomat csak valami hajnali lüke fülig húzott svájcisapkában pálott szemével bámészkodó fiú zavarta meg. Mindenképpen szerettem volna megvárni, míg odébbáll, irtóztam jelenlétében a döntő mozdulatot megtenni. Hogy elunja a bámulást, igyekeztem a legkevésbé érdekesen viselkedni. Az eget vizsgáltam s úgy tettem, mintha várnék valamire, csak szeszélyből választottam a szokatlan ülőhelyet.
       Viselkedésem hatott, és rövidesen továbbódalgott. Mikor néhány méterre eltávolodott, hogy többé zavaró körülmény már ne érjen, gyorsan megnyomtam a gombot.
       Azonnal felkaptam a fejem és még láttam, hogy a zsineg egyet rándul, a kés kicsit zökken, de nem hullott alá. Megállapítottam, hogy központilag kikapcsolták a gépezetet működtető áramot. Képzeletemben megjelent egy fehérköpenyes központi kisasszony, aki a kapcsolót elfordította. Ebben a pillanatban felettébb imponált nekem a hatóságok mindenre kiterjedő gondossága. Teljesen megnyugodva leszálltam az emelvényről, mint egy betegség vagy egy kiadós alvás után, pihentem, a lábadozók hálás közérzetével indultam haza.
Otthon ünnepélyes hangulat fogadott. Feleségem épp tortát szeletelt, a rokonság állva teázgatott a nappaliban. Fiam szokatlan gondossággal, megnedvesített kefével fésült haja is feltűnt. Bátyám rövidesen megérkezett, kedvesen megölelt – zavaró csak az volt, hogy sötét ruhát és fekete nyakkendőt viselt. A rokonság hamarosan elszállingózott, mint kiderült, mindenkinek sürgős dolga volt, „éppen csak benézett”.
       Délután a munkahelyemre mentem. Gitta azonnal félrehívott, érdeklődött, hogy intéződött el ügyem. Kíváncsisága nem volt kirívó, tudtam, róla, néhány évvel azelőtt férjét hasonló körülmények között végezték ki. Szégyenkezés nélkül elmeséltem neki minden részletet, hogy ültem fel a dobogóra, imádkozási kísérletemről is említést tettem. Elbeszélésem alatt végig hahotázott, nem győzött őrültnek, bolondnak titulálni.
       – Mondtam magának, hogy magukat nem végzik ki. Mért nem hitte el?
       Beszámítják mostanában a múltat, szenvesét, ezt-azt... – ujjaival a levegőben olyan mozdulatokat tett, mintha láthatatlan billentyűket nyomna le. Éreztetni kívánta: ha szigorúan vesszük, ez nem egészen igazságos, de azért valamennyire elfogadható álláspont. Szája körül, mosolyából viszont eltűnt az előző napi undor és újra éreztette az a nőies vagy inkább anyai vonzalmat, amit azelőtt is mindig árasztott felém. Arra kellett következtetnem: az előző délutáni undort nem visszataszítóan kivételezett helyzetem keltette benne, hanem csak az a tény, hogy egy jövendő hullával kénytelen társalogni.
       Valóban, azóta semmi zaklatásban nem volt részem, senki sem éreztette velem, hogy valami folt terheli a múltamat. Meglepő, de amennyire vissza tudok emlékezni, az ügyből évek óta nem származott semmi kellemetlenségem. Talán csak a nagyobbik fiam hangsúlyozott, de valahogy mégis hűvös gyengédsége, vagy az, hogy nem szívesen bonyolódik velem hosszú beszélgetésbe. Ha mégis rákényszerül, tejfehér kamaszarcán váltakozó piros foltok jelennek meg, egyedül csak az emlékeztet az esetre. Semmi más.


Előadja: Györe Balázs - Erdély Miklós irodalmi estje (Írószövetség Székháza, 1985. 02. 27.) Azonosításelméleti vizsgálatok | Tavaszi kivégzés | Kitüntetéseimről | Aranyfasisztáim (hangfelvétel: Galántai-Artpool) <>

Lásd még a Tavaszi kivégzés c. filmet (1985)

Mindennemű felhasználás a jogtulajdonosok engedélyéhez kötött
© Erdély György <gyo.erdely[]gmail.com> és Erdély Dániel <edan[]spidron.hu>

[1994] [Erdély Miklós főlap] [hangarchívum] [Artpool] [kereső]