Henry
Flynt: Fogalomművészet*
(a La Monte Young és Jackson MacLow által szerkesztett Antológiában
megjelent eredeti változat)
A
"fogalomművészet" egy olyan művészet,
amelynek a "fogalmak" képezik az anyagát, abban
az értelemben, ahogyan például a zene anyaga a hang.
Mivel a "fogalmak" szorosan kötődnek a nyelvhez,
a fogalomművészet egy olyan művészet, amelynek
a nyelv az anyaga. Vagyis a fogalomművészet abban különbözik
például a zeneművészettől, hogy míg
a tulajdonképpeni zene (szemben a lejegyzett, elemzett zenével)
csak hang, addig a fogalomművészet nem választható
el a nyelvtől. A nyelvfilozófia azt tanítja, hogy
a "fogalmat" egy név tartalmának is tekinthetjük:
ez a kapcsolat a fogalmak és a nyelv között. A fogalmak
a platóni ideák maradványai (az idea az, ami például
minden asztalban közös: az asztalság). Az idea képzetét
a tartalmával objektív, metafizikus viszonyban álló
név képzete váltotta fel (most az "asztal"-hoz
való objektív viszony a közös minden asztalban).
Mármost az az állítás, hogy egy név
és a tartalma között objektív viszony létezhet,
téves, és a "fogalom" szó, ahogyan ma általában
használják, nem érdemel bizalmat. (Lásd a
Tulajdonképpeni filozófia c. könyvemet.) Ha
viszont beérjük a név és a tartalma közti
szubjektív viszonnyal, azaz mi magunk döntjük el, hogyan
akarjuk használni a nevet, mi magunk döntünk úgy,
hogy bizonyos dolgok neveit állítani fogjuk, míg
más dolgok neveit nem, akkor a "fogalmi" egy érvényes
nyelv, és a fogalomművészet filozófiailag megalapozott.
Mármost mi lehet művészi,
esztétikus egy olyan munkában, amely csupán egy sereg
fogalomból áll? Erre a kérdésre úgy
válaszolhatok a legegyszerűbben, ha elmondom, honnan jött
a fogalomművészet. Azzal a céllal hoztam létre,
hogy rendet teremtsek néhány hagyományos tevékenység
körül, amelyeket általában esztétikainak
tekintenek. Az első ilyen tevékenység a "struktúraművészet",
vagyis a zene, a vizuális művészet stb.: mindaz, amiben
a "struktúra" a lényeg. A sruktúraművészettel
legbehatóbban az "Általános esztétika"
c. művemben foglalkozom, itt csak összefoglalom ottani megállapításaimat.
A struktúraművészet azoknak az időknek a maradványa,
amikor például a zenét tudásnak tekintették,
egy olyan tudománynak, amelynek fontos mondanivalója van
- például - a csillagászat számára.
A mai kor struktúraművészei szintén hajlamosak
olyan megismerőerőt tulajdonítani művészetüknek,
mint amilyet a kovenciókhoz ragaszkodó matematikusok tulajdonítanak
a matematikának. A struktúraművészet modern
példái a fúga és a szeriális zene.
E két példa jól illusztrálja a struktúraművészet
két válfaját, melyek között az a fő
különbség, hogy másként élvezzük
őket. A fúga esetében a struktúra a zene hallgatása
közben tudatosul bennünk. "Kapcsolatokat" írunk
elő, azaz kategorizáljuk (remélhetőleg a zeneszerző
szándékai szerint) a felcsendülő hangokat, ami
azt jelenti, hogy egy "( asszociáción alapuló)
művészeti struktúraélményben" van
részünk. A teljesen szeriális zenének viszont
olyan a struktúrája, hogy nincs lehetőségünk
ilyesmire. Egyszerűen el kell olvasnunk a kottát, amely definiálja
a kapcsolatokat. A struktúraművészettel két
baj van. Először is hiába tesz úgy, mintha megismernénk
valamit általa. Másodszor annak következtében,
hogy egyszerre lenne zene, vagy más - a tudással semmilyen
összefüggésben nem álló - dolog, és
a struktúra által megjelenített tudás, mindkét
törekvése kudarcot vall: zenének roppant unalmas, de
nem képes kiaknázni azokat az esztétikai lehetőségeket
sem, amelyek a zenének vagy egyébnek látszani nem
akaró struktúrában rejlenek. A struktúrazene
körül például úgy teremthetünk rendet,
ha első lépésként nem nevezzük "zenének",
majd azt mondjuk, hogy a hangok csak a struktúra hordozói,
és hogy igazából csak a struktúra számít
- nyomban kiderül, milyen korlátozott és szegényes
is ez a struktúra. Akik azt állítják, hogy
a struktúrazenének olykor zenei értéke is
van, nem tudják, hogy az igazi zene (a baoule-kode-i goli tánc,
L. Youngtól a "Konzervdobozok ablakokra", az
"Édességek a kedveseimnek" a Drifterstől)
mennyire jó tud lenni. A változtatás végrehajtása
fogalomműveket eredményez, hiszen a struktúrák
fogalmak. Mellesleg egy kevésbé fontos műnem is fogalomművészetté
válik, ha rendet teremtünk körülötte: a művészet
fogalmaival - így például a zenében a "partitúrával",
"az előadó és a hallgató viszonyával"
vagy az "előadással" - játszadozó
művészetre gondolok. A struktúraművészetre
vonatkozó második kritikai megjegyzésem kisebb változtatásokkal
erre a művészetre is érvényes.
A fogalomművészetnek
egy másik fontos előzménye is van, a matematika. Itt
csak összefoglalom a matematikát forradalmasító
eredményeimet - a részleteket lásd a függelékben.
A forradalom kiváltó oka mindenekelőtt az ízlésemben
keresendő. Csökkenteni akartam a matematikai felfedezések
jelentőségét, a tételeket és bizonyítékokat
felfedező matematika jelentőségét.
Nem volt túl sok érzékem az ilyen felfedezésekhez,
ráadásul untattak is. Az első módszert már
1960 nyarán kiötlöttem: tekintettel arra, hogy a tiszta
matematikának ma már inkább esztétikai, mint
kognitív értéket tulajdonítanak, miért
ne alkothatnánk esztétikus tételeket, nem törődve
vele, hogy igazak-e vagy hamisak? A második módszer ugyanebből
az időszakból származik: filozófusként
arra jutottam, hogy a szokásos állítás, miszerint
a tételek és a bizonyítékok felfedezések,
téves, ugyanazért, amiért a "fogalmak"
nem érdemesek a bizalmunkra. A harmadik módszer 1960 őszén-telén
körvonalazódott: a formális matematika felderítetlen
tartományaiban kell dolgozni. Így olyan matematikát
kapunk eredményül, amelynek ugyan szintén vannak állításai,
tételei és bizonyítékai, de az utóbbiakat
a szó hagyományos értelmében nem fedezték
fel. Mármost a matematika tágabb lehetőségeinek
felderítése, annak is az általam forradalmasított
módja, könnyen túlvezethet azon, amit értelmesen
"matematikának" hívhatunk. A "matematika"
kategóriája a platonizmus maradványa, egy "természetellenes",
rossz kategória. Matematikai munkáim egy új kategóriához,
a "fogalomművészethez" vezetnek, amelynek a hagyományos
(felfedezéseken alapuló) matematika rendbe hozott változata
egy nem tipikus, kicsi, de jól fejlett területe.
Most visszatérhetek ahhoz
a kérdéshez, hogy miért "művészet"
a fogalomművészet. Miért nem abszolút új,
vagy legalábbis nem-művészeti, nem-esztétikai
tevékenység? A válasz az, hogy a fogalomművészet
előzményeit általában művészeti,
esztétikai tevékenységeknek szokták tekinteni.
Mélyebb értelemben arról van szó, hogy az
érdekes fogalmakat, a már önmagukban is élvezetes
fogalmakat (főleg a matematikában találkozunk ilyenekkel)
"szépnek" szokták nevezni. Amikor a tevékenységemet
"művészetnek" hívom, egyszerűen csak
a szokványos szóhasználathoz igazodom, és
elismerem, hogy a fogalomművészet a struktúraművészetből
és a matematikából ered. Ugyanakkor zavart
okoz, ha az olyan, nem ide tartozó dolgokat, mint a (valódi)
zene által keltett örömérzet, ugyanazzal a névvel
illetjük, mint a fogalmak intellektuális élvezetét.
Mivel a fogalomművészet majdnem mindent magában foglal,
amit valaha is "zenének" neveztek - persze az érzelmekre
ható zene kivételével -, talán helyesebb volna,
ha a "művészet" jelentését az érzelmekre
ható művészetre szűkítenénk, az
én tevékenységemet pedig egy új, független
tevékenységnek fogadnánk el, amelynek semmi köze
a művészethez (és a tudáshoz).
Transzformációk
- A kiszínezett kotta No. 1. fogalomművészeti
változata 61/3/14
(61/10/11)
Az alapobjektum: egy olcsó, vékony géppapír.
Az alapobjektum (1. tárgy) átalakítása 2. tárggyá: áztasd az alapobjektumot gyúlékony folyadékba, majd égesd el egy fekvő téglalap alakú fehér tűzálló felületen - a 2. tárgy a hamu (a felületen).
A 2. tárgy átalakítása 3. tárggyá: készíts a képmezőt pontosan kitöltő fekete-fehér fényképfelvételt a fehér fénnnyel megvilágított 2. tárgyról (a hamutéglalap képe a fehér felület figyelembevételével /azaz a felület behamuzott része/; a kép élei legyenek párhuzamosak a felületéivel és messék a hamunak a felület éleihez legközelebb eső pontjait); hívd elő a filmet - a 3. tárgy a negatív.
A 2. és 3. tárgy átalakítása 4. tárggyá: olvaszd meg a 3. tárgyat és csorgasd öntőformába, oly módon, hogy kihűlés után kis görbületű, kétszeresen konvex műanyaglencséket kapj eredményül. A lencsék felhasználásával készíts sárga fénnyel megvilágított képeket a hamu-téglalapról - a 4. tárgy a színes negatív.
A 2. és 4. tárgy átalakítása 5. tárggyá: hajtsd végre ismét az előbbi transzformációt, de ezúttal nem a 3., hanem a 4. tárgyon, használj vörös fényt - az 5. tárgy a második színes negatív.
A 2. és 5. tárgy átalakítása 6. tárggyá: hajtsd végre ismét az előbbi transzformációt az 5. tárgyon, használj kék fényt - a 6. tárgy a harmadik színes negatív.
A 2. és 6. tárgy átalakítása 7. tárggyá: készíts lencséket a lefényképezett hamuval összekevert 6. tárgyból; készíts fekete-fehér felvételt fehér megvilágításban a fehér felületnek arról a részéről, ahol a hamu-téglalap volt; hívd elő a filmet - a 7. tárgy a második fekete-fehér negatív.
A 2., 6. és 7. tárgy átalakítása a végső (8.) tárggyá: olvaszd meg, öntsd formába és hűtsd le az utolsó transzformációban használt lencséket, úgy, hogy egy negatív jöjjön létre belőlük, és készíts lencséket a 7. tárgyból; végy egy nagyítógépet, s a negatív és a lencsék felhasználásával készíts két fényképmásolatot, egy nagyítást és egy kicsinyítést - a nagyítás és a kicsinyítés együttesen alkotja a végső tárgyat.
A Matematikai rendszer 61/3/26 (61/6/19) fogalomművészeti változata
"Elemnek" a szemközti lapot nevezem (az ábrával), mindaddig, amíg a függőleges vonal és a vízszintes vonal hosszának látható, érzékelhető aránya (az elem "hozzáadott aránya" meg nem változik.
A "válogatássorozat" az elemek egy olyan sorozata, ahol az első elem hozzáadott aránya a legnagyobb, és minden további elem hozzáadott aránya kisebb, mint az őt megelőzőé. (Az arány csökkentéséhez, vagyis hogy a vízszintes vonalhoz képest rövidebbnek lássuk a függőleges vonalat, megpróbálhatjuk vonalzóval lemérni a vonalakat, hogy meggyőződjünk róla: a függőleges vonal nem hosszabb a másiknál, majd kísérletet tehetünk rá, hogy azonos hosszúságúnak lássuk a vonalakat; vagy hasonló ábrákat készíthetünk különböző tényleges /lemért/ arányokkal, és gyakorolhatjuk az arányok megítélését stb.) (Figyeljük meg, hogy egy válogatássorozat elemeinek sorrendje nem feltétlenül azonos a látás alapján felállított sorrenddel.)
Fogalomművészet: Végpontsorozatok (1961 május-július)
A "halo-pont" a tér tetszőleges pontja abban a fokozatosan halványuló szivárványszín fényudvarban, amelyet akkor látunk, amikor a leheletünkkel bepárásított szemüvegen kesztül egy éles kis fehér fénybe nézünk.
A "kezdőpont" az eredeti fényudvar halvány külső gyűrűjének egy pontja.
A "végpontsorozat" a halo-pontok sorozatának egy olyan sorozata, ahol minden halo-pont a fényudvar egy (eredeti) sugarára esik; az első sorozat tagjai kezdőpontok; az összes többi sorozat első tagja (a "következmény") az előző sorozat nem-első tagjaiból (az "előzményekből") adódik: a belső végpontja a halvány külső gyűrű sugárirányú metszőegyenesének, a további tagok pedig (már ha léteznek) vagy kezdőpontok, vagy az előző sorozatok első tagjai; az utolsó (két) sorozat első tagját leszámítva minden első tag nem-első taggá válik, és a halo-pontok csak egyszer válnak nem-első tagokká; az utolsó sorozatnak csak egy tagja van.
Meghatározatlanság
A teljesen meghatározott végpontsorozat egy olyan végpontsorozat, amelynek minden halo-pontját ismerjük (megadjuk).
Az előzményeit tekintve meghatározatlan végpontsorozat esetében csak a következményeket és a következményeken túlnyúló sugárirányú metszővonalakat ismerjük (adjuk meg).
A
halo-pontjait tekintve meghatározatlan végpontsorozat esetében
csak az elmosódott külső gyűrű sugárirányú
metszőegyenesét és e metszőegyenes - befelé
mozgó - belső végpontját ismerjük (adjuk
meg).
fordította Koppány Márton
* Flynt, Henry: Concept art..., 1961. In: An Anthology. Ed. by La Monte Young. Georges Maciunas and Jackson MacLow, New York, c. 1962, reprint: 1963. és Heiner Friedrich, Köln, 1970. <>