BROKEN MUSIC - ARTISTS' RECORDWORKS

Szerkesztette Ursula Block és Michael Glasmeier,
DAAD - Gelbe Musik: Berlin, 1989

(könyvismertetés)

"...egy szép napon [...] a zene, melyet eddig az írás közvetített, egy csapásra maga is írássá alakul; közvetlensége elvesztése árán, de annak reményében, hogy ilymódon rögzítetté válván végül ´az emberiség végső nyelveként lesz olvasható a Torony építése után´" - írja Adorno a Broken Music című kötetben, mely a zenével és hordozójával, a hanglemezzel folytatott avantgard képzőművészeti kísérletek teljes körű dokumentációja és részleges kommentárja egyben. A dokumentáció az 1988-as, azonos című berlini kiállítás anyagát dolgozza fel lemezobjektek, -szobrok, -installációk, képzőművészek által tervezett vagy készített lemezborítók és hangfelvételek valamint hanglemezt tartalmazó művészeti kiadványok adatait, leírását és fotóit katalogizálva. A kommentár gerincét Michael Glasmeier történeti áttekintése képezi, mely annak a folyamatnak a főbb állomásait vázolja fel, melynek során a művészek - John Cage "Imaginary Landscape"-eitől Duchamp "Optical Disc"-jein, Nam June Paik Schönberg-performanszán, Dubuffet "kreatív dilettantizmusán" át Christian Marclay barázdák nélküli lemezéig - megpróbálták megtörni a zenekomponálás és -hallgatás konvencióit, radikálisan átalakítani a zene hagyományos fogalmát, mely kizárja a zajt, a zörejt, környező világunk diszharmonikus hangjait, és a képzőművészet nyersanyagaként, azaz talált tárgyként használni a zene hordozóját, a hanglemezt. E folyamat emblémájaként a René Block által említett képeslap kínálkozik, melyen "Hermine lemezeket pakol egy mosogatógépbe". A kötet, mintegy ízelítőként, megszólaltatja magukat a művészeket: Moholy-Nagyot, Jean Dubuffet-t, Milan Knízákot. A történet címszavakban a következő:

Az egyszeri reprodukálása

Edison korszakalkotó találmányát, a fonográfot kortársai csodálták és átkozták. Lehetővé tette az egyszer elhangzott emberi hang reprodukálását, ám ezért nagy árat kellett fizetni: halottá dermesztette az élő hangot, hogy aztán a holtat tegye meg az egyedül élővé. A hangrögzítés lehetősége egyszeriség és korlátlan mechanikus megismételhetőség - élet és halál - dilemmáját vetette fel, olyannyira, hogy Felix Auerbach 1911-ben az aberrációk fejezetéhez sorolta a gramofont a művészet történetében, mely az eredetit torz másolattá silányítja. Az emberi hanggal szemben a zene rögzítésének térnyerésével párhuzamosan a dilemma áttevődött az esztétika területére. A művészek észrevették, hogy a lemezbe vésett zene megöli a zenét, megrabolja a művészi kreativitást. Jól szimbolizálja ezt a gramofonlemezek védjegyének megváltozása. A lúdtollal a lemezbe barázdákat író angyalt 1909-ben felváltotta a gazdája gépi hangjára fülelő eb, Nipper, a passzív fogyasztó. A váltás úgyszólván elkerülhetetlen volt: írásközpontú kultúránkban a hang dokumentummá, akusztikus fényképpé, végső soron tárggyá válik.

A soha-el-nem-hangzott (re)produkálása

A futuristákat, a dadaistákat és a Bauhaust egyaránt foglalkoztatta a kérdés, hogyan tehető a reprodukció kreatív produkcióvá. Moholy-Nagy 1923-ban azzal, a mai CD-fogyasztó számára talán megdöbbentő javaslattal állt elő, hogy a zeneműveket egyenesen a lemezen kell megkomponálni. Egy empirikus kísérletsorozat eredményeképpen - melynek során alaposan kitapasztaljuk a hanglemezbe karcolt barázdák útját -, kialakíthatjuk a magunk "Ritzschrift" ábécéjét, melynek felhasználásával saját kezűleg véshetjük a jelek grafikus diagramját egy megfelelően nagy méretű lemezbe. A kész hanglemezt aztán fényképezéssel lekicsinyíthetjük a szabványméretre. A grafikus diagramok zenévé alakítása természetesen nem nyerte el a zenészek elismerését, ám pregnánsan rávilágított a zene írás-jellegére. A zene leírható anélkül, hogy valaha is elhangzott volna.

Az egyszeri és reprodukálhatatlan

Milan Knízák a hatvanas években összetört, kilyuggatott, szétvágott, különböző lemezek darabjaiból összeragasztott, lefestett és más módon megrongált hanglemezekből "Broken Music" címen kollázssorozatot készített. Knízák preparált lemezei nem játszhatók le, a tű nem követi az összekuszált barázdák spirálját: a hang nem hangzik el többé. Megszűntek hanglemeznek lenni. Marad a tárgy - eltorzulva de még felismerhetően - immár egyszeri és megismételhetetlen műtárgyként, mely nem reprodukálható. A roncsolt lemezekbe vésett hangok nem írhatók le semmilyen jelrendszerben. Végül is, maga a lemez lett jellé - de ez a jel vajon milyen jelrendszerben értelmezhető?

(Ivacs Ágnes)