LOCUS SOLUS

Kiadta a Black Dog Publishing Limited, London, 2000. Szerkesztette: Locus+

(könyvismertetés)

A metaforikus cím, Locus Solus - "elhagyatott avagy különleges hely" - egy villa neve a francia Raymond Rousselnek a szürrealizmus hajnalán megjelent azonos című regényében. Főhőse, a tudós Canterel luxuslaboratóriumot szerel fel ebben a Párizs menti villában, melynek minden szobája az enciklopédikus elme egy-egy páratlan találmányának ad helyet, ám összességében a színtiszta racionalitás riasztó, bizarr szentéjének rémképét mutatja fel. Egy olyan művészet veszélyére figyelmeztet 1914-ben, melyben a gépies reprodukció helyettesíti az emberi kreativitást.

A könyv természetesen a villa metaforájának pozitív oldalára hivatkozik, a művész kiemelt szerepére és meghatározó jelenlétére - ezt jelképezi a locushoz ragasztott +, a név azonossága a korabeli regény címével talán csak a véletlen műve, amit a művészeti központ szellemesen kiaknázott a jelen kötet esetében. Az 1993-ban alakult Locus+ egy olyan pozitív és inspiratív, felkérésen alapuló alkotói rendszer megvalósítására törekszik, melyben az oly általános intézményes szempontokkal szemben végre a művész áll a középpontban, a művész jelenkori sokszínűségében, amint laboratóriumában a divat, a design, az építészet, a film, a zene összetevőiből kidesztillálja a maga kivételes hibrid alkotását. Egy olyan hálózat kiépítésén fáradozik ez a központ, mely lehetővé teszi a "mainstream"-ből kieső angliai, ír és kanadai városokban az általa felkért művészek munkáinak bemutatását és cseréjét.

A kötet három tematikus címszó, a "hely", az "identitás" és a "technológia" köré csoportosítva mutat be a Locus+ szponzorálta harminchat művészeti projektből huszonegyet. A tanulmányok hol az adott téma különféle megfogalmazására koncentrálnak több mű elemzésén keresztül, hol egyetlen művész munkásságát boncolgatják részletekbe menően. Ebből kifolyólag bizonyos munkák többször, több aspektusból is szóba kerülnek, ami gazdagítja ugyan a róluk alkotott képet, ám rámutat az elméletgyártás hiábavalóságára is a közvetlen megtapasztalás élményével szemben. A könyv utolsó fejezetét alkotó műleírások ezért - paradox módon - sokszor tanulságosabbak, nemcsak azért mert szűkre szabott, világos tárgyilagossággal írják le a korábban aprólékos precizitással értelmezett projekteket, hanem mert per definitionem felhívják a figyelmet a műtárgy efemer helyzetére. És a mintegy kilenc különféle műfajba sorolható alkotások nagy része - az installációk, a performance-ok, bizonyos videómunkák, szobrok és festmények - bizony már valóban csak fényképen láthatók.

Ezek közül is a public art work-nek keresztelt alkotások, a nyilvános helyszínen létrehozott és kiállított, állandó vagy az idővel elenyésző munkák vetik fel a legpregnánsabban a kérdést: "kinek, miféle közönség számára készül ez a művészet?" Többnyire hely-specifikus munkákról van szó, melyek éppen ezért kevesek számára láthatók - ha még láthatók egyáltalán -, nem piacképesek, nem vihetők egyik múzeumból a másikba, és nem is reprodukálhatók máshol, pusztán felidézhetők egy katalógus, egy tanulmánykötet lapjain vagy egy CD-ROM-on. Cathy de Monchaux 98-as munkája, a The Day Before You Looked through Me még látható - egy londoni metróállomáson. Oda kell hát utaznunk, az indulások és érkezések eme távoli színhelyére, hogy megnézzük egy másik, nem létező metróállomás monumentálissá nagyított fényképét, melynek iróniáját csak fokozza a belőle sugárzó melankólia. Az ünnepi ceremóniának vége, az (utazó)közönség szétszéledt, de az üres peronon még ott a vörös szőnyeg, mely a kép távoli enyészpontja felé vezeti a tekintetet, oda, ahol a kanyargó sínek között egy érkező vonat fényei derengenek. A hatalmas fotó elé helyezett plexiüvegen felvillan a néző tükörképe, aki egy pillanatra maga is a kép részévé válik, ott áll a vörös szőnyegen a soha meg nem érkező metrószerelvényre várva. Az utazás - illúzió? Talán magára a művészetre kell a metaforát vonatkoztatnunk? Hisz jól tudjuk, a művészetnek jót tesz az utazás: a műalkotások értékét emeli a biennálékon való szereplés, a múzeumról-múzeumra vándorlás - legalábbis átmenetileg - gátat vet a feledésnek, amit a helyhez kötöttség igen hamar kiváltana.

Anya Gallaccio szobra, a Two Sisters a helyhez kötöttségből nyeri értelmét, emiatt kell emlékeznünk rá. A hulli kikötő iszapjába ágyazott impozáns (hat méter magas, két és fél méter átmérőjű) mészkőoszlopot mára elmosta a víz. A folyó rendületlenül csiszolta-formálta a tornyot, mely dagály idején - mintegy előre jelezve saját végét - eltűnt a szem elől, apály idején a felszínre bukkant. A szobor egy hónapig állta az ostromot, aztán beleomlott a vízbe. Ez volt a művész szándéka: egy efemer szobor megalkotása, mely olyannyira hely-specifikus, hogy a helyváltoztatás lerombolná értelmét. Bár élettartama átmeneti, rögzítettségében, az emlékezetben rejlik ideje.

Ezzel szemben Stefan Gec projektje, a Bója egyfolytában úton van, ráadásul közben mindig új alakot ölt. "Harangokként" kezdte útját - Gec szanálásra váró szovjet tengeralattjárók fémlemezeiből nyolc hatalmas harangot öntetett 1989-ben, ezeket Newcastle központjában a folyó fölé függesztette, így az apálykor látszó harangokat dagálykor ellepte a víz, akárcsak az eredeti tengeralattjárókat. Ezután (1996-ban) rendes, működőképes bója vált a harangokból, és bejárta az észak-európai vizeket. Most, hogy küldetése lejárt, a bója professzionális tengeri meteorológiai állomásként folytatja útját. Továbbutazik, csak funkciója változik. Kevesen látták-látják, Newcastle lakosai, igen, aztán később olykor-olykor egy hajó legénysége, de ők már a bóját látják benne meg a meteorológiai állomást. Innen nézve már nem a műtárgy utazik, hanem az, amivé lett. Az utazás nem hozzátesz a műhöz, nem értékét gazdagítja, hanem lényegévé lesz mint folyamatos átalakulás, létrejövés. Talán létrejön egy újfajta művészet - reménykedik a Gecet kommentáló író -, mely a kortárs szobrászat amúgy is tág fogalmát tovább tágítva eltávolodik végre a konvencióktól, és már nem a vizualitás esztétikájára épül majd, hanem a változás és a társadalmi kapcsolatok költői és absztrakt eszméjét fogalmazza meg. Reménykedjünk, van okunk!

(Ivacs Ágnes)