Zürich*
Hugo Ball német
költő 1915-ben érkezett Zürichbe későbbi
feleségével, Emmy Hennings bárénekesnővel.
Harminc éves volt, rendelkezett tehát valamelyes múlttal,
ismertséggel. Korábban kapcsolatban állt Frank Wedekinddel
és Vaszilij Kandinszkijjal is, akik közül különösen
az utóbbi volt rá nagy hatással. Művészi
eszménye a Gesamtkunstwerk volt, vagyis a művészeti
ágakat összefogó, az érzékekre egyszerre
ható, totális műalkotás. Ennek az elképzelésnek
a jegyében alapították meg Emmy Henningsszel a Cabaret
Voltaire-t.
A művészkabaré valóban sajátos hely.
Elő lehet itt adni verset, dalt, hangszeres zenét, bábjátékot,
miközben a falakon rajzokat, festményeket, metszeteket, kollázsokat,
reliefeket lehet bemutatni. Olyan helyiség, amelynek "levegőjében
van" az esztétikum. A Cabaret Voltaire-ben bárki felakaszthatta
a falra a képeit, bárki kiállhatott a színpadra,
előadni a műveit. Minthogy a zürichi emigráns
értelmiségiek jóformán mindnyájan ismerték
egymást, Ball eredményes kampányt indíthatott
kabaréja érdekében.
A legkorábbi időktől segítségére
volt Hans Arp, aki akkoriban még keresztnevének franciás
formáját (Jean) használta. Ő is harminc felé
közeledett, volt tehát művészi múltja.
Mielőtt Zürichbe érkezett, Párizsban töltött
egy évet, ahol mások között Picassóval
is megismerkedett: az ő révén tett szert a kabaré
néhány Picasso-metszetre. Arp elzászi volt. A német
katonai szolgálatot francia származására hivatkozva
tagadta meg, Párizsból viszont azért kellett távoznia,
hogy a német származása miatti internálást
elkerülje. Zürichben 1915-ben már volt egy nagy vihart
kiváltó (mert absztrakt) kiállítása.
(Az absztrakt képzőművészeti kísérletekről
a dada mint művészeti irányzat című fejezetben
szólunk.)
Hugo Ball újsághirdetést is feladott megnyitandó
kabaréjának népszerűsítésére.
Valószínűleg ezt olvashatta két húszéves
román diák, az építésznek tanuló
Marcel Janco és a bölcsészeti tanulmányokat
folytató Tristan Tzara (eredetileg Samuel Rosenstock). Arpéhoz
vagy Balléhoz mérhető múltja egyiküknek
sem volt, noha korábban Bukarestben már volt egy folyóiratuk.
Tzara verseket, Janco képeket hozott a kabaréba, és
valahogy ott maradtak.
A Cabaret Voltaire 1916 február 5-én nyílt meg. Különféle,
részben esetleges, részben tematikus esteket tartottak,
ezek története Ball naplójában és Tzara
krónikájában egyaránt jól követhető,
fölösleges volna még egyszer leírni. Mindenesetre
egyáltalán nem látszott, hogy itt valami rendkívüli
van készülőben.
Február végén érkezik Zürichbe Németországból
Richard Huelsenbeck. Huszonnégy éves költő, kötete
még nincs, de Ball jól ismeri és nagyra tartja. Huelsenbeck
új színt visz a kabaré tevékenységébe.
Kérlelhetetlen, mosolytalan öntudata és arroganciája
(amelyet a színpadon egyebek mellett egy nagydob használatával
nyomatékosít) feltétlenül a mozgalommá
válás irányába taszítja a kis közösséget.
Együtt vannak tehát ők öten, a dada principálisai.
Ball, a romantikus, misztikus filozófus; Arp, a mindentől
és mindenkitől független, kikezdhetetlen derűvel
kísérletező polihisztor; Tzara, aki ihletett költő
létére fáradhatatlan és eredményes
szervező (mai szóval azt mondanánk, marketing manager);
Janco, aki átszellemült és naiv lelkesedéssel
készíti a kabaré díszleteit, jelmezeit, maszkjait,
meg a saját különleges, festett gipsz-reliefjeit; s végül
Huelsenbeck, aki a permanens forradalom feszültségét
és a hivatásos forradalmár megvesztegethetetlen következetességét
adja az egészhez.
A kabaré működik és sikert arat. Minden este
telt ház van. Zürich józan, protestáns polgárváros,
nem sok szórakozási lehetőség adódik
itt a Párizs vagy Berlin forgatagából idekeveredett
értelmiségieknek. A Zürichben tartózkodó
többi művészek is szívesen vesznek részt
a kabaré munkájában: nekik sem adódik túl
sok megnyilvánulási lehetőség. A színpadi
megnyilvánulások egyre formabontóbbak. Kísérletezni
kezdenek az olasz futuristák által kifejlesztett költői
módszerekkel: a szimultán verssel, a bruitista verssel és
hasonlókkal. Természetesen a hangos botrányok is
gyakoriak, következésképp a kabaré beszédtéma
lesz, "sikkes" hellyé válik. Közben valamikor
áprilisban, tisztázatlan körülmények között
feltalálják a "dada" szót. A Cabaret Voltaire-t
már semmi sem mentheti meg az intézménnyé
válástól.
Május végén megjelenik a Cabaret Voltaire, ez az
exkluzív kiállítású "művészeti
és irodalmi revü". Főként a kabaréban
elhangzott szövegeket tartalmazza, azaz az utóbbi néhány
hónap termését, egyebek között Az admirális
kiadó házat keres című szimultán költeményt,
de ad bele írást Apollinaire, Kandinszkij, Marinetti, Cendrars;
képet Picasso, Modigliani és mások. Szerkesztőként
Hugo Ball jegyzi. Ebben az időben, úgy tűnik, még
az ő koncepciója határozza meg a csoport munkáját,
érezhetően ő a legnagyobb tekintély, első
az egyenlők között. A Gesamtkunstwerk jegyében
bárki bármilyen művészeti formában alkothat,
az önmegvalósítás és önkifejezés
szabadságának semmi sem szab határt. Akár
új művészeti formákat is ki lehet találni,
mint Ball a maga nem létező nyelven írt verseit. Ennek
a lázas, derűsen forradalmi hangulatnak a kabaré bezárása
vet véget 1916 nyár közepén.
De a dadát már nem lehet megállítani, sőt,
ahogy a csoport kikerült a Cabaret Voltaire keretei közül,
fennmaradása érdekében még inkább rákényszerült
önmaga intézményesítésére. És
immár a "dada" szó az egyetlen, oszthatatlan védjegy.
Júliusban a Waag-teremben, a szokottnál nagyobb közönség
előtt (hiszen a Cabaret Voltaire egy félreeső kis sörözőben
működött) megtartják az I. Dada-estet, amely az
első igazi, verekedéses dada-botrányhoz vezet.
Ezután félévnyi csend következik. Ball több
hónapra elhagyja Zürichet. Tzaráék elindítanak
egy Dada-könyvsorozatot, néhány száz példányban
megjelentetnek egy Tzara- és két Huelsenbeck- kötetet
Arp és Janco metszeteivel.
Ball visszatérte után tovább folytatódik a
koncepcionális vita. Huelsenbeck ellene van mindenféle szervezettségnek.
Ő a dadában kifejeződő művészi szabadságot
egyre inkább az aktuálpolitikai propaganda szolgálatába
állítaná, noha politikai álláspontja
meglehetősen homályos. Tzara egyre inkább a saját
"izmus", vagyis egy nemzetközi művészeti mozgalom
megszervezése mellett van. Ball ragaszkodik a független, szabad,
kollektív alkotás gondolatához, amelyhez egy népnevelő,
kultúraterjesztő koncepciót társít.
Huelsenbeck végül 1917 elején visszatér Berlinbe,
hogy ott valósítsa meg a maga agresszívebb dadaizmusát,
amihez megfelelő társakat is talált, de ez már
egy másik történet.
Zürichben megkezdődik a dada második aktív korszaka.
1917 januárjában Tzara és Ball megszervezik az első
Dada kiállítást a Corray Galériában.
Minden bizonnyal sikerült közös nevezőre jutniuk,
s Tzara egyenrangú vezetővé kűzdötte fel
magát. Márciusban átveszik a galériát
és Dada Galériának nevezik ki. Egymást követik
a tárlatok, a tematikus estek, a tárlatvezetések,
előadások, úgy tűnik, továbbra is Ball
koncepciója alapján. Négy jelentős "összművészeti"
estet tartanak. Békés és termékeny hónapok
ezek. Nem a botrány a cél, hanem az új alkotói
módszerek elfogadtatása. Az estek programjáról
részletesen beszámol Ball naplója, erre itt nem térünk
ki.
1917 június 1-én a galéria bezár, Hugo Ball
pedig végleg elhagyja Zürichet és a dadát. Távozásának
körülményeiről nem sokat tudunk, csak sejthetjük,
milyen kemény harcokat vívhattak Tzarával. Mindenesetre
Tzara maradt az egyszemélyes vezető, s végre nekiláthatott
kiteljesíteni saját elképzelését a
dadáról.
Hogy Ball távozásával az akkor huszonegy éves
Tzara nem kerül reménytelen helyzetbe, az hosszú előkészítő
munka eredménye. A dada elkerülhetetlen intézményesülésében
rejlő lehetőségeket Tzara látja meg a legkorábban
és a legvilágosabban. Megérzi, hogy az események
hullámaiból előbb-utóbb egy új izmus,
egy új múvészeti mozgalom fog előbukkanni.
Birtokában van a név (melynek fontosságáról
már beszéltünk) és a pozíció:
Zürich, a háborús környezet, a kabaré és
a galéria dicső múltja, a nemzetközi kapcsolatok.
Miért engedné ki a kezéből a lehetőséget?
Tzara már jóval korábban meghökkentő mértékű
levelezésbe kezd az olasz futuristákkal, a német
expresszionistákkal, a párizsi avantgárd csoportokkal,
és egyáltalán mindenkivel, aki számít,
vagy vélhetőleg számítani fog. Barátainak
tekinteti a barátai barátait is. Júliusban meghirdeti
a dada Mozgalom elindítását, és rövidesen
levélpapírt is nyomatott "Dada mozgalom, Zürich"
fejléccel. "Igazgató: Tristan Tzara."
Júliusban megjelenik a dada folyóirat első száma,
decemberben a második. Mindkettőt jórészt Tzara
írja tele, és itt vannak az olasz futuristák írásai,
meg elvétve egy-egy küldemény Párizsból.
Ha tekintetbe vesszük a dada születési helyét,
körülményeit és a bábáskodó
személyiségeket, meglepő, hogy a dada folyóirat
első két száma egyáltalán nem tartalmaz
német szót. Ez jól mutatja Tzara kivívott
hegemóniáját.
A Galéria bezárása és Ball távozása,
valamint a dada 3 1918 decemberi megjelenése között eltelt
másfél évből Tzara (az els_ két szám
megjelenésén kívül) csak egy Tzara-estről,
egy Tzara-kötetről, valamint egyetlen kiállításról
emlékezik meg Krónikájában. Ha a Galéria
vagy a Kabaré fennállásának hónapjaival
vetjük össze, ez bizony eléggé szűkös
eseménynaptár. Nagy jóindulat kell ahhoz, hogy ezt
a felkészülés időszakának nevezzük,
sokkal inkább egyszerűen pangásnak látszik,
amin az időközben Zürichbe érkezett új erők,
például Hans Richter és Viking Eggeling, valamint
a két másik alapító, Arp és Janco támogatása
sem segített. Ezek a művészek boldogan kísérleteztek
tovább az absztrakt festészet, szobrászat, később
a film maguk választotta válfajával, és szívesen
részt vettek bármiben, ha a jó célt szolgálta.
Csakhogy nem nagyon történt semmi. Tzarában vitathatatlanul
megvolt a vezetéshez szükséges tehetség, és
költői tehetségét is meggyőzően bizonyítják
ekkoriban megjelent versei. Csak pillanatnyilag nem tudott mit kezdeni
a kezébe került (vagy kaparintott) eszközökkel.
Valószínűleg erre a periódusra gondol Hans
Richter, amikor azt írja, Tzara "akkor is továbbgördítette
a dada szekerét, ha kátyús volt az út."
De ez nem mehetett sokáig így, történni kellett
valaminek. Történt is: felbukkant Svájcban Francis
Picabia. Új korszak kezdődött a zürichi dada életében.
Picabia személyiségéről és korábbi,
New York-i tevékenységéről a következő
fejezetben számolunk be, és későbbi, párizsi
működésére is kitérünk. Itt csak
a zürichi dadaistákra tett hatásával foglalkozunk.
Ez a hatás lenyűgöző volt. Picabia kirobbanóan
életteli és ugyanakkor gyilkosan cinikus személyiség
volt, félreismerhetetlenül tehetséges (lényegében
mindenhez), sziporkázóan szellemes, minden tekintetben független
szellem, gazdag, nagyvonalú világfi. Barcelonából
magával hozta folyóiratát, a 391-et, amit jórészt
egymaga írt és rajzolt. Művei megjelentek az 1918
szeptemberi kiállításon és a decemberben megjelent
Dada 3-ban, miként Tzara és a többiek művei is
a 391 következő számában.
Elég összevetni a Dada 2 és a Dada 3 tipográfiáját,
hogy megértsük, milyen mély hatást gyakorolt
Picabia Tzarára és a Zürichi dadára. Felrobbannak
az oldalak. Nincs többé uralkodó betűtípus,
uralkodó olvasási irány, csak a látvány
közvetlen, sokkoló hatása számít. Ez
már nem egy újszerű verseket és képeket
bemutató magazin. Céllá vált a provokáció.
Tzara vezércikk gyanánt közzé teszi második
manifesztumát (az elsőt az Antipirin-drámában
mondta el egy Tristan Tzara nevű szereplő), amelyben először
rögzít olyan alapfogalmakat, mint a dadaista spontaneitás,
a dadaista undor, vagy a jem'enfoutisme, amit jobb híján
(etimologikusan) smafuizmusnak fordíthatunk. A dada szó megtalálta jelentését, noha távolról
sem ugyanazt, amit Ball távozásakor elveszített.
Ez a jelentés: semmi. "Dada nem jelent semmit" deklarálja
Tzara. Anyagtalan, iránytalan romboló energia. Erre már
lehet mozgalmat építeni: provokáció, polgárpukkasztás,
botrány. Permanens esztétikai forradalom. De Tzara azonban
nem követi Picabia totális nihilizmusát. Ő sejt
valamiféle célt, az út végén, valamiféle
nyulat, amely kiugrasztható a bokorból. Tzara az élet
nevében kívánja felszámolni a művészetet,
Picabia pedig éppúgy megveti az életet, mint a művészetet.
Minderről a dada mint életérzés című
fejezetben szólunk részletesebben.
Picabiával nagyjából egy időben egy másik
személyiség is színrelép Zürichben: Dr
Walter Serner. Pontosabban mindig is ott volt (már 16 előtt
is kiadott egy saját folyóiratot), de Tzara ekkoriban fogadja
be a dada sáncai közé. Ő aztán igazi anarchista.
Hiányzik belőle Picabia dendis könnyedsége és
visszafogottsága. A dada legvadabb arcát mutatja. 1919 áprilisában
az utolsó nagy dada-esten az ő előadása váltja
ki a botrányt, a dada addigi történetének legnagyobb
botrányát, amikor a közönség a szó
szoros értelmében szétszedi a kereskedők céhházának
nagytermét.
1919 tavaszán egy újabb szövetséges ad lökést
a dada megkezdett ámokfutásának. André Breton
a Literature nevű párizsi folyóirat köré
tömörült, egyre erősödő művész-
és írócsoport képviseletében ajánl
szövetséget a Dadának és Tzarának. A
májusban megjelen_ Dada 4-5, más néven Dada Antológia
- részint e szövetségnek köszönhetően
- kétségkívül a zürichi dada mozgalom legjelentősebb
publikációja. Nemcsak a franciák (Soupault, Aragon,
Breton stb.), hanem a berlini csoport is jelen van (Huelsenbeck, Hausmann).
A német és a francia nyelv egyensúlya, s ezzel a
dada kezdeti nemzetközisége, nyitottsága újra
helyre áll. És jelen vannak a zürichi csoport legjobbjai
is. Olvasható például Serner manifesztuma, amely
miatt egy hónappal korábban kikergették a színházból.
Tzara három évi munkájának és számos
szerencsés körülmény egybeesésének
köszönhetően egy világra szóló szellemi
mozgalom élén találja magát.
De a háború végeztével Zürich vonzereje
kopni kezd. Mi keresni valója itt a művész-mozgalmárnak,
ha Párizs újjáéledt? Júniusban Arp
és Tzara még vív egy álpárbajt, hadd
dolgozzon a zürichi sajtó, de ez már inkább
csak előgyakorlat a párizsi botrányokhoz. Októberben
- mintegy "lábjegyzetként" - megjelenik a Der
Zeltweg című kiadvány (a dada postacíme volt
Zeltweg 83, Arp műterme állt itt), a számos, egyetlen
számot megért dadaista folyóirat egyike, amelyben
a zürichi csapat elbúcsúzik. (Tzara és Serner
verseket és egy-egy manifesztumot közöl benne, és
több művet küldött Kurt Schwitters). Azután
év végén Tzara áthelyezi székhelyét
- s ezzel a mozgalom székhelyét - Párizsba. Arp Kölnbe
megy, Max Ernsthez, létrehozni a Fatagagát, de egy évvel
később mindketten Párizsban kötnek ki. Richter
és Eggeling Németországban folytatják kísérleteiket.
Janco rövid párizsi látogatás után visszatér
Bukarestbe, majd a második világháború után
Izraelbe emigrál, és - noha élete végéig
foglalkozik képzőművészettel - többé
nem alkot olyasmit, amire felfigyelne a világ művészet-
és kultúrtörténete. És ugyanez nagyjából
igaz a többi szereplők - Serner, Schad, Slodki és mások
- tekintetében is. ők epizódszereplők voltak,
akár a város, Zürich.
Szerepük véget ért.
[tovább: A DADA mint mozgalom (New York)]
* Kappanyos András bevezető tanulmánya a Dada antológiához (II/1. fejezet) <>