Magyar Nemzet, A Magyar Nemzet vitafóruma, 1971. március 26.


Az ötödik „T”, avagy tutti-frutti a Műcsarnokban

Az első három T, a támogatás, a tűrés és a tiltás az MSZMP kultúrpolitikai irányelveinek pillére volt. Mindenki demokratikusnak találta, mert széles utat nyitott a nekünk való, a szocialista rendet tükröző művészet mellett, a tolerálható kísérleteknek. A tiltás eszközével nemigen éltek, s ezt most éppen konkrét példa bizonyítja (lásd a lektorátus igazgatójának lapunk március 11-i számában megjelent levelét). Nem tudhatni, ki és miért bővítette a kategóriákat a negyedik T-vel, a tájékoztatással, de ha például a fent említett tiltásra érdemes kiállítás volna „tájékoztató jellegű”, akkor bizony kár volt bevezetni a negyedik T-t.

Az „Új művek” műcsarnoki kiállítása azonban parancsolóvá teszi az ötödik T fölvetését, és ez nemcsak a cikk címét képező olasz fagylalt; hanem a „türelem bumerángja”, ami a kiállítás minden termében fejbe kólintja az e sorok írójánál sokkal türelmesebb nézőt is. Irodalmi hetilapunk kritikusát kivéve eléggé egyértelmű a különböző lapokban megjelent értékelés, legfeljebb abban különbözik, ki miért marasztalja el a kiállítást. Az egyik kritikus ünnepli a kiállítást, felszabadult színességét, újszerűségét; a másiknak visszaköszönnek a nyomasztó művek (igaza van); a harmadik egyetlen nemzedék előretörését kifogásolja (nincs igaza), s a támogatás ilyen-olyan helyességét, helytelenségét vizsgálja (igaza van!). Van, aki számon kéri a huszonöt év reprezentáns alkotásait (igaza van), amiből itt szinte semmi sincs.

S mind e hiányosság miből következik? Az elvtelenségből! Hölgyeim és Uraim, Elvtársak, ki kérdezi ebben a szocialista országban, hogy ki, mit, miért és kinek fest? Kinek készül a Stabil Mobil (fából vaskarika), kinek a slingelt portré, a kis ikonosztáz, a műanyag kockába fagyasztott szabóremeklés? Ki állítja fel a kisebb-nagyobb gombákból összeállt négyméteres alumíniumot, ami úgy hat, mint egy óriáskígyó, amelyik kisebb-nagyobb állatokat felváltva nyelt? Vagyis tájékoztatásul kiállították mindazt, aminek nevet tudtak adni, a képarchitektúrától a pop artig. És ami közte van? A támogatott, realista szándékú művek is alatta maradnak alkotóik eddigi színvonalának. Igazán szívből szeretnénk jót írni, hiszen úgy kellene nekünk a jó, tiszta hitelű művészet, „mint testnek a kenyér”. De hát nagyon kevés, talán éppen fogyó állag az a fajta művész, aki ingadozás nélkül, sokféle sérelmet feledve (mert ilyen is akad) az előrefigyelő közösség részeként, talán előbbre is látó tagjaként: a közös ügyet, a szocialista felépítményt gazdagítaná.

Idős mestereinknél is csak a következetességet, egy életmű vonalát és színvonalát őrző erőt méltányolhatjuk. A fiatalabbak pedig, szilárd világnézet híján a Nyugatról táplált formai megoldások követésében és zavarában leledzenek. Mert, ami nem szervülhet a szocializmusban, lévén tipikusan a kapitalista világ közérzetét tükröző, az kilóg a sorból, illetve az előre figyelők sorából. Néhány szobrász és grafikus eljutott arra a szintre, ahol művének tartalmi és művészi egysége emocionális örömet szerez, gondolatot ébreszt. Elsőnek és kiemelkedőnek ítéljük Varga Imre Radnóti-emlékművét, amelyen a megtöretett költő bronzalakja utcakövön áll és fakorláthoz támaszkodik. De ettől még nem pop art, mint azt egy ifjú kritikus megállapította. A különféle anyagok felhasználása az ábrázolás intenzitásának fokozására még nem stíluskategória, de lehet belőle jó vagy kevésbé jó mű. Ez utóbbi példája az egyébként igen tehetséges Melocco Miklós Ady-szobra, ami szintén többféle anyagból készült, de az odavetett, összeomlott alak megengedhetetlen interpretálása a nagy költőnek. A magyar nemzet lelkiismerete volt Ady – ha ivott is. És végül nekünk az ébresztgető, a zaklató, a harcba hívó maradt és nem a boros fejű. Persze, hivatkozhat művész és műíró a művészi szabadságra, az átélés és kifejezés szuverén jogára, de éppen ez a hivatkozás leplezi le azt a makacs individualizmust, amelyik fittyet hány kialakult és jelentősége súlyától megszilárdult értékrendnek és annak, hogy Ady, a szocializmus előfutára mit jelent, milyen helyet foglal el a magyar és egyetemes irodalomban. És bizony jó volna érteni, hogy még néhány szobor mit mondana, ha szólna a nézőhöz. De hát nem érdemes szónoki kérdéseket feltenni, inkább vissza kell térni a kiinduláshoz, hogy hát miért is üthetett vissza a türelem?

Nehéz, de kell megoldást találni arra, hogy a támogatott művek alkotója otthonos legyen hazájában és ez művein is kifejezést nyerjen; hogy a türelemmel kezelt kísérletek ne maradjanak az idők végezetéig tűzijátékhoz való patronok, vagy – ha úgy tetszik – minden vonatkozásban patronok; hogy a tiltásnak miféle kritériummal kell számolnia, hiszen nem könnyű lemérni egy mű vagy művek hatását, s hogy hol kezdődik az ártalmas, a kártékony munka. De mi legyen a tájékoztatás? Egyáltalán nem biztos, hogy a Képzőművészeti Almanach összegyűjtött és publikált nyilatkozatai a pop artról okosabbá tettek bárkit is. Vagy tán a tájékoztatás értelmesebbé, esetleg rokonszenvesebbé teszi az „Új művek” kiállításán szereplő kabátbélést vagy lemezgömböt?

Annál kell maradnunk, hogy – ötödik T – a türelem bumerángja visszaütött, a bizalom rossz helyre került, a szabadságból szabadosság lett, s hogy a huszonöt küzdelmes esztendő eredményei – mint „zászlói” a Műcsarnok előtt – megkövültek. Nem szeretnék nagyokos lenni, de mégiscsak kívánatos volna számon kérni a képzőművészettől tudatformáló, a szocialista tudatot alakító szándékát. Vajon a képzőművészek többsége nem gondol arra, hogy: „Szállj költemény, légy osztályharcos...”, pedig, ha nemcsak saját egzisztenciájukat, a függetlennek vélt létüket akarják kiteljesíteni, úgy mégiscsak számolniuk kell az el- és befogadó közeggel. E kettő, persze, nem azonos. Az elfogadó a szakmaiságra szűkült zsűri, a befogadó az a tömeg, igen változatos műveltségű és fogékonyságú, ember, aki a „nyájas publikum”, és akit megrendíthetne a művészet, de – tisztelet a kivételnek – inkább megbotránkoztat, de még inkább közönyösen hagy. Hát kell ez nekünk? Elodázhatatlan a szigorúbb, elvi alapokra épült értékrend felállítása. Az öt T-betűből elég az eredeti három, de az funkcionáljon.

Oelmacher Anna