2001 - THE YEAR OF IMPOSSIBLE - AT ARTPOOL · A LEHETETLEN ÉVE

study exhibition on the Hungarian aspects of international Fluxus and Concept Art
IMPOSSIBLE REALISMLEHETETLEN REALIZMUS
tanulmányi kiállítás a nemzetközi fluxus és concept art magyar vonatkozásairól

english

Háttér a nemzetközi FLUXUS és a concept art magyar vonatkozásaihoz

A régi és új mágia - a mítosz és a program

[...] A régi és új mágia közötti különbséget a következőképpen ragadhatjuk meg: a történelemelőtti mágia a "mítosz"-nak nevezett modellek ritualizálása. a jelenlegi pedig a "program"-nak nevezett modellek ritualizálása. A mítosz olyan modell, amelyet szóban terjesztenek, és szerzője - egy "isten" - a kommunikációs folyamaton kívül áll. A program viszont olyan modell, amelyet írásban adnak tovább, és szerzője - a "funkcionárius" - benne van a kommunikációs folyamatban.
[...] Az egész történelmet végigkíséri az írás harca a kép ellen, a történelmi tudaté a mágia ellen. Az írással egy új képesség született, amelyet "fogalmi gondolkodásnak" nevezhetünk, és amely abból áll, hogy felületekből vonalakat absztrahálnak, azaz: szövegeket állítanak elő és ezeket megfejtik. A fogalmi gondolkodás elvontabb, mint az imaginatív, mert a jelenségekből minden dimenziót kivon, az egyenes kivételével. Így az ember az írás feltalálásával még egy lépéssel távolabb került a világtól. A szövegek nem a világot jelentik, hanem a képeket, amelyeket szétszakítanak. Szövegeket megfejteni következésképpen annyit jelent, mint az általuk jelölt képeket felfedezni. A szövegeknek az a szándéka, hogy a képeket megmagyarázzák, a fogalmaké az, hogy a képzeteket felfoghatóvá tegyék. A szövegek tehát a képek metakódjai.
[...] A fogalmi gondolkodás ugyan azért elemzi, a mágikusat, hogy kiküszöbölje, de a mágikus gondolkodás behatol a fogalmiba, hogy jelentést adjon neki. Ebben a dialektikus folyamatban a fogalmi és az imaginatív gondolkodás kölcsönösen megerősítik egymást - ez azt jelenti, hogy a képek egyre inkább fogalmivá, a szövegek pedig imaginatívvá válnak. Jelenleg a legerőteljesebb fogalmiság a konceptuális képekben (például a komputerekben), a legmagasabb fokú imagináció a tudományos szövegekben található. így észrevétlenül felborul a kódok hierarchiája. A szövegeknek, amelyek eredetileg a képek metakódja voltak, most maguk a képek válnak metakódjává.
[...] az eddig abszolútnak tekintett tér és az egyértelmű folyamnak tekintett idő nem más, mint viszony a szemlélők, vagyis az alanyok között. Ezáltal a távolság, az intervallum, a megismerés és - a közeljövőben - az észlelés, az érzékelés, a szándék és a cselekvés alapproblémájává válik.
[...] az eddig szilárdnak tekintett világ nem más, mint véletlen módon összekavarodó részecskék raja. Ennek a világnak a matézise a véletlen és a statisztika. Az okok és következmények már csak statisztikai valószínűségként jelennek meg. Ez persze forradalmasítja érzékelésünket, akaratunkat és cselekvésünket. Már nem élhetünk úgy, mint annak előtte.
[...] Ebben a kontextusban a dolog lényege az, hogy a következőkre már rájöttünk: testként ugyan a molekuláris szinthez tartozunk, de gondolkodó dolgokként már a haptonok szintjéhez.
[...] A gondolkodás újratanulását legalább két dolog jellemzi. Először, hogy képben és csak képben gondolkodhatunk, mivel minden, amit mi észlelésnek nevezünk - legyen az külső vagy belső -, nem más, mint az agyba komputált kép. Másodszor, hogy a gondolkodás nem szakadatlan, diszkurzív folyamat: a gondolkodás "kvantál". Ez a felismerés homlokegyenest szemben áll a nyugati kultúra gondolkodás-értelmezésével.
[...] Ahogy eredetileg az ábécére támaszkodó gondolkodás a mágia és a mítosz (képi gondolkodás) elkötelezett ellenfele volt, úgy most a digitális kódra támaszkodó gondolkodás a folyamatszerű, "haladó" ideológiákkal szemben kötelezi el magát, hogy azokat strukturális, rendszeranalitikus, kibernetikus gondolkodásmóddal váltsa föl.
Képernyőmön megjeleníthetek "lehetetlen" jelenségeket is, mint például a jobb kéznek a bal kézzel való elfedését vagy a Möbiusz-szalagon való haladást. És játszhatom mindezzel a soha nem volt, valószínűtlen lehetőséggel, és ezzel kibővíthetem univerzumomat.
Mindez fénysebességgel történik. Ez egyfelől azt jelenti, hogy minden, ami feltűnik, ugyanolyan sebességgel el is tűnik, másfelől pedig azt, hogy az egész egy múlhatatlan emlékezetből bukkan fel, és benne is tűnik ismét el. A fénysebességnek köszönhetően minden idő (múlt, jelen, jövő) a képernyőn való fellobanásának időpontjába, a "most" pontjába sűrűsödik össze. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy bárhol legyen is, minden ember azonnal nálam van, és hogy én is azonnal bárhol ott lehetek a világban. A fénysebességnek köszönhetően minden tér (a valóság, a lehetőség és a lehetetlen) a képernyő felületére, az "itt" pontjába sűrűsödik össze. Minden itt van és most van, és mindent meg tudok változtatni itt és most. És mindenki más nálam van itt és most. Univerzumom tér és idő nélküli konkrét pontja a mindenki mással való alkotó együttlétnek.
Azt ilyesfajta muzsikálás alapja egy "eredeti" partitúra, egy program, egy előírás. De ez nagyon hamar el fog tűnni a kamarazenészek horizontja mögött, mert ők hangszalagok hangszalagjainak hangszalagjai alapján, mindig újraprogramozott emlékezetekből fognak improvizálni. A kamarazenében nincs karmester, nincs kormányzás. Aki megadja a taktust, átmenetileg az viszi a szót. És mégis éppen a kamarazenében döntő a szabályok követésének pontossága. A kamarazene kibernetikus. "Tiszta játék", zenészek játsszák zenészeknek, a hallgatóság felesleges és zavaró. Metódusa nem a szemlélés (a teória), hanem az együtt játszás (a stratégia). Minden hangszer úgy játszik, mintha szólót játszana, és éppen ezért úgy, mintha kíséret lenne. Mindenki saját magának játszik, és éppen ezért együtt mindenki mással. Mindenki mindenki mással együtt rögtönöz, vagyis szigorú szabályokhoz igazodik (konszenzus), azért, hogy a töbiekkel közösen megváltoztassa őket a játék folyamán. Minden játékos információk adója és fogadója is egyszersmind, és az a célja, hogy az információk szintézise révén új információ jöjjön létre belőlük, azért, hogy felszínre vetődjék a játékból. Ez az információ "tiszta", nincs dologi alapja, kivéve természetesen a hangszalagot. De ez a hangszalag nem a kamarazene műve (nem a munka eredménye), hanem örök és egyúttal tetszőlegesen sokszorosítható emlékezete. Értelmetlen dolog a játék közben felszínre jutó információ jelentését másutt keresni, mint magában a játékban, a játékosokban és a játékszabályokban.
Röviden szólva, a kamarazene modellül szolgálhat a telematikus társadalom struktúrájához. Maga ugyan a telematika, a készülékek és az automatika előtti idő terméke, az iparosodás előtti kommunikációs forma, és most mégis az derül ki róla, hogy csírájában már vázolva van benne (mint talán a dzsesszben is, mely annyira emlékeztet a kamarazenére) a posztindusztriális kommunikáció sok aspektusa és elsősorban a "camera obscura" aspektusa. Ez talán magyarázat lehet arra az egyébként valójában meglepő érdeklődésre, amely jelenleg a kamarazene (és a dzsessz) iránt megnyilvánul: a nyomuló társadalmi formát ismerjük fel bennük.