english

Kristine Stiles, ARTPOOL – Közép-Kelet-Európa experimentális művészeti archívuma, Előszó (2013)

A konceptuális művészet, a performansz, az installáció és a videoművészet történetének, valamint az olyan efemer médiumok, mint a művészbélyegek, művész-képeslapok , gumibélyegző nyomatok, illetve művészírások és szamizdat kiadványok kiemelkedő korszakát dokumentáló kötet, az "ARTPOOL The Experimental Art Archive of East- Central Europe"  ["ARTPOOL – Közép-Kelet-Európa experimentális művészeti archívuma"] megjelenése jelentős művészettörténeti esemény. Lenyűgöző az Artpool archívumában megtestesülő munka, mind mennyiségében és hatókörében, mind pedig az Artpoolt létrehozó művészek képzelő- és intellektuális ereje és bátorsága tekintetében. A kezünkben tartott kötet rávilágít az Artpool létrejöttéhez vezető eseményekre és megmutatja, hogy gyökereinek közép-kelet-európai kontextusa ellenére társadalmi és kulturális szerepvállalása a kezdetektől fogva széles nemzetközi közösséget érintett. Az Artpool Galántai György és Klaniczay Júlia műve, akik megálmodták, létrehozták, s a mai napig fenntartják és működtetik azt. Közel négy évtizedes tevékenységükkel „előhívták” és dokumentálták az experimentális művészetet. Művészeket támogattak a világ minden tájáról, munkáik bemutatásával és közzétételével. A kutatók rendelkezésére bocsátották páratlan művészeti archívumukat, ezt a gazdag forrásanyagot, amely az általuk folyamatosan szervezett kiállítások és változatos publikációs formák mellett a legkülönfélébb médiumok hatalmas adatbázisát, események és kiállítások történetét tartalmazza. Az Artpool Galántai kritikai művészetéből nőtt ki egy olyan életművé, amelyet Klaniczayval együtt teljesített ki.  Egyszerre archívum és műalkotás: az Artpool a maga nemében egyedülálló. Hol is kezdjük tehát? Természetesen a kezdeteknél, történetesen egy kápolnában.

A műteremmé alakított, majd 1970-ben kiállítóhelyként megnyitott kápolna betiltása jó időre ellehetelenítette Galántai alkotói munkáját, valamint annak a konceptuális művészközösségnek a tevékenységét, amelyik Galántai kápolnaműteremében állította ki haladó szellemiségű munkáit. Két nehéz évtized következett Galántai életében: mindennapjairól egészen 1989-ig megfigyelések és jelentések készültek a hatóságok számára. De a megfélemlítésére, elhallgattatására és térdre kényszerítésére tett kísérletek nem jártak sikerrel: nem tudták a filozófiai öngyilkosság azon az útjára téríteni, amelyre nem egy „sorsától” megfosztott túlélő lépett, ahogy arról Kertész Imre 2003-mas Felszámolás c. regényében is írt. Ezzel együtt, Bán András szavaival mondva, azokban az években Galántai „érzékeny, reálpesszimista, saját jelzésrendszerű filozófiája magyarázta (azaz félte) a világot”(1). Ezt a megfigyelést igazolja Galántainak egy 1979-es naplóbejegyzése is: „Azokkal a nem létező dolgokkal kell foglalkoznom  – írja –, amelyek lehetnének, de belátható időn belül nem lesznek.”

(1) Bán András : Ki szavatolja a művészet szabadságát?, Magyar Nemzet (1990. február 9., 1990), idézet jelen kötet 100. oldalán

Galántai nem kis mértékben Klaniczay Júliával együtt és miatta tartott ki saját sorsa mellett, aki nem csak szellemi társaként, de szerelmeként is az oldalán állt, s akivel 1979-ben együtt indították útjára az Artpoolt. A szerelem itt nem pusztán a szeretet kötelékét jelenti, hanem a szeretet mint „politikai fogalom” impulzusát is, abban az értelemben, ahogyan azt Michael Hardt és Antonio Negri vetették fel Multitude [Sokaság] című 2004-es könyvükben. Értelmezésük szerint ugyanis a szeretet ereje képes felmutatni a sokaságban rejlő erőt – egy olyan sokaságban, amelynek politikai összessége „radikális különbségeket”, ugyanakkor „olyan egyéni jellegzetességeket takar, amelyek sohasem szintetizálhatók egyetlen identitásban”.(3) A sokféleségen belüli egység fenntartására képes szeretet politikájának a gondolatával kimondatlanul is Václav Havelnek adózunk, aki 1986-ban hosszas elmélkedést szentelt a „kiszolgáltatottak hatalmának”. Havel arra kérdezett rá, vajon „nem alakul-e ki talán ezekben a kis közösségekben – melyeket ezernyi közösen megosztott gyötrelem fűz össze – a fent említett különös, »emberileg tartalmas« politikai kapcsolatoknak és kötődéseknek némelyike? …Valóban nem az erkölcs valamiféle kezdődő helyreállításának a jele-e kísérletük az artikulált »igaz életre« és a »magasabb rendű felelősségérzet« megújítására a közönyössé vált társadalom közepette?.”(4)

(3) Michael Hardt and Antonio Negri: Multitude: War and Democracy in the Age of Empire [Sokaság: Háború és demokrácia a Birodalom korában], Penguin, New York, 2004, p. 355.

(4) Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (ford. F. Kováts Piroska), in: V. Hável: A kiszolgáltatottak hatalma, Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony/Bratislava, 1991. p. 190.

Galántai és Klaniczay a kiszolgáltatott hatalom nélküliek ilyen társadalmát építették fel úgy, hogy a művészet többszörös igazságában éltek, és az ebből fakadó erőt és hatalmat terjesztették. Egyfajta alternatív politikai entitásként olyan nemzetközi közösséget tömörítettek az Artpoolban, amely egyéni hangot és képviseletet adott a művészi megközelítések sokaságának. A politika ebben a közösségben a gondolatok szeretetének zseniális gyakorlati és poétikus megnyilatkozásaiban mutatkozott meg, a formáról való gondolkodás révén megvalósítandó társadalomformálás szándékában, valamint a történelem és az emlékezetvesztés által sérült szellem újraélesztése iránti hallgatólagos elkötelezettségben. Különösen 1989 után s az 1990-es években egy sor művészi programot indítottak, alkalmat és lehetőséget teremtve a közönség számára a múlton való gondolkodásra. Az új évezred beköszöntével pedig új horizontok felvázolásába fogtak. Az archívum rendeltetéséhez híven az Artpool elé a produkció, a gyűjtés és a katalogizálás feladatát tűzték ki célul. Kitartó elszántsággal törekedtek a múlt konstruktív átformálására, miközben a jövő felé vezető utakat fürkészték.

Galántai és Klaniczay alkotók százainak a sorsát alakították. Művészekét, költőkét és értelmiségiekét, akiknek a neve, munkái és írásai ma megtalálhatók és tanulmányozhatók az Artpoolban. Dacolva a művészeket megfélemlítő, öncenzúrára kényszerítő, névtelenségbe és elszigeteltségbe száműző alattomos elnyomással, megmentették a kultúrtörténet egy alapvető jelentőségű szegmensét a feledéstől, a végleges süllyesztőbe kerüléstől, amelyre nem csak a kommunizmus, de a kapitalizmus is ítélte volna. Az Artpool forrásokat gyűjtött, vendégművészeket fogadott, és számtalan eseményt szervezett a filmvetítésektől és koncertektől kezdve a rádióműsorokig, nem beszélve ritka és múlandó történeteket őrző, bámulatos kiadványairól és szamizdat programjáról.(5) Ilyen értelemben az Artpool (mint archívum és műalkotás) olyan művészek sokaságának a hatóerejét erősítette fel, akiknek a munkája a mai napig ösztönzést jelent világszerte, és akiknek a hatása, bár nehezen mérhető, de kitapintható.

(5) Victor Sebestyen említi, hogy Magyarországon "a másként gondolkodók, pontosan körülhatárolt keretek között, de működhettek [és] az értelmiségiek szamizdat kiadványokat hozhattak létre és találkozókat tarthattak Budapest belvárosában…, természetesen titkosrendőrségi megfigyelés mellett." Sebestyen arról is ír, hogy Rajk László építész "hétfő esténként" találkozókat tartott, ahol szamizdat kiadványokat "raktak ki egy hosszú asztalra [és] az »ügyfelek«, akiknek a nevét sohasem jegyezték fel, megmondták, melyik folyóiratot szeretnék, majd Rajk »másolói« előállították a szövegeket számukra, hogy átvehessék azokat a következő héten." Lásd: Victor Sebestyen: Revolution 1989: The Fall of the Soviet Empire [Az 1989-es forradalom. A szovjet birodalom bukása], New York, 2009, p. 149.

1990-ig mindez a helyi és globális politika egyfajta abszurd egzisztencialista színházában zajlott, ahol az Artpool „több ezer név, ill. cím alatt több tízezer levelet, rajzot, lapot, művészbélyeget, könyvet, katalógust, plakátot, folyóiratot és audióanyagot gyűjtött össze,”(6) miközben az állam ugyanezt tette: gyűjtött – de micsoda különbséggel! Az állam adatokat és bizonyítékokat halmozott fel másként gondolkodókról, hogy ellenőrizhesse és betilthassa azokat a magatartásmódokat és produktumokat, amelyeket az Artpool kezdeményezett és őrzött, egy egyre növekvő és fejlődő hálózatot alakítva ki világszerte. Az Artpool, annak ellenére, hogy a kommunista tömbön belül létezett, egy nyitott forrású, művészek által vezetett archívum–műalkotásként működött Budapesten, folyamatos összeköttetésben a világgal. Eközben – a Szovjetunióból irányítva – az állam egy helyben forgott, akár a saját farkát kergető kutya. E kétféle gyűjtőszenvedély és magatartás egymás mellett élésében rejlő irónia eszünkbe juttatja azt, amire Jacques Derrida hívta fel a figyelmet az archívum episztemológiai jelentéseit vizsgálva, miszerint etimológiai jelentésrétegei alapján az „arkhe egyszerre jelöli a kezdetet és a parancsot.”(7) Noha Derrida természetesen nem az Artpool archívumról beszélt, elmondhatjuk, hogy az Artpool az előbbit jelenti, azaz „természettani, történelmi vagy ontológiai értelemben”a dolgok kezdetének a helyét, szemben az állami archívummal, „ahol emberek és istenek parancsolnak, ahol érvényre jut a hatalom és a társadalmi rend”. Az Artpool és a magyar állam párhuzamosan működött e két különböző, de összefüggő jelentés mentén: míg az állam saját megcsontosodott társadalmi előírásait és korlátozó rendeleteit lobogtatta, addig az Artpool magát a művészetet, mint a szabadon szárnyaló képzelet ellen-narratíváját mutatta fel. Ezen felül, miközben az állam azon igyekezett, hogy útját állja az egyéni választásnak és elnémítsa az emlékezetet, az Artpool megteremtette az archívum alternatív modelljét, méghozzá kimondottan a megőrzés etikájával, amely a dokumentumanyagot az erőforrások megosztása és az emlékezet felélesztése érdekében hasznosítja. Mint Galántai 1985-ben írta: “A MŰVÉSZET MINDIG A KÖZEG ELLENÉBEN DOLGOZIK, KÜLÖNBEN NEM TUDJA MEGVÁLTOZTATNI AZT. [Galántai kiemelése].”(8) Huszonegy évvel később pedig a művészet „metakognitív stratégiáinak” előmozdításával igyekezett előhívni és „optimális módon hasznosítani… az emlékezetet.”(9)

(6) Galántai György : Artpool from the Beginnings... A Personal Account [Az Artpool a kezdetektől… Személyes beszámoló], jelen kötet 19. oldalán

(7) Jacques Derrida: Az archívum kínzó vágya. Freudi impresszió, in: Jacques Derrida – Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya – Archívumok morajlása, Kijárat Kiadó, Budapest, 2008, p. 13.

(8) Galántai György: naplóbejegyzés, 1985:

(9) Lásd a “Recollection from 1986 to 2006,” plakátját jelen kötet 393. oldalán.

Az Artpool mint archívum megalapítása abból a gyűjtő–dokumentáló szenvedélyből eredeztethető, amellyel Galántai a kápolnaműtermében rendezett események dokumentumait: újságkivágásokat, naplójegyzeteket és általános iratokat összegyűjtötte. Az Artpool mint műalkotás azonban különféle kritikai konceptuális keretek ötvözetéből jött létre. Az eredet legfontosabb előzményei közé tartozik minden bizonnyal a magyar (neo)avantgárd „megalapítójaként” emlegetett Erdély Miklós munkássága, akinek a nevéhez fűződik az 1966-ban Szentjóby Tamással és Altorjay Gáborral bemutatott első magyarországi „happening”, Az ebéd: In memoriam Batu Kán. Galántai nagyra tartotta Erdélyt, aki részt vett a kápolna eseményein is. Galántai 1976-ban Erdély és Maurer Dóra mellett tanított a Kreativitási gyakorlatokon, egy olyan kurzuson, amely „a kreativitás új elméleteivel, a keleti filozófiai hagyományok és más források által áthatott oktatási módszerekkel”(10) foglalkozott. A művészközösségek iránti érdeklődéséhez hozzájárult Robert Filliou elgondolása az Örök Hálózatról (Eternal Network), amely a különféle alternatív művészeti rendszereken, közöttük a mail art hálózaton folyamatosan keringő gondolatokon alapul. Ez kiegészült a G. A. Cavellini-féle művészet mint magatartásforma elvvel, végül Ray Johnsonnak a mail artra és a művészbélyegekre hangsúlyt fektető New  York-i Levelező Iskolája (New York Correspondence School) bizonyult tökéletes médiumnak ahhoz a nemzetközi, magatartásművészeti, kommunikatív hálózathoz, amellyé az Artpool vált. A fluxus (nem annyira a Fluxus mint csoport, hanem inkább a fluxus mint fogalom) ethosza szintén központi szerepet játszott a szárnyát bontogató Artpool saját modelljének a felállításában: nemzetközi művészekből álló csoportosulást gyűjtött és szervezett maga köré olyan keretek között, amelyekbe minden belefért a fesztiváloktól az (egyedi tipográfiájú) sokszorosított kiadványokig és publikációkig. A különbség természetesen magától értetődő: a „vasfüggöny” mögött szárba szökő Artpool nem adott ki diktátumokat arról, mit fogad el és mit zár ki, mint ahogyan azt a Fluxus önjelölt vezére, George Maciunas tette.

(10) Hornyik Sándor és Szőke Annamária angol nyelvű összefoglalójából. In: Kreativitási gyakorlatok, FAFEJ, INDIGO. Erdély Miklós művészetpedagógiai tevékenysége 1975-1986 (összeállította Hornyik Sándor és Szőke Annamária, szerk. Szőke Annamária), MTA MKI – Gondolat Kiadó – 2B – EMA, Budapest, 2008, p. 498.

Noha a fluxus már az 1960-as évek közepén ismert volt Magyarországon, egy művész vagy művészeti mozgalom sem szintetizálta azt jobban sem itt, sem máshol, mint Galántai és Klaniczay, akik az Artpoolban az egymást átfedő és kölcsönösen átható modellek és gondolatok hibrid ötvözetét hozták létre, amelyhez Galántai magatartásművészeti felfogása szolgáltatta a gondolati keretet. Az Artpool leginkább egy ilyen jellemzően tranzitív, tranzaktív és szuverén szellemi beállítottságként értelmezhető. Elmondható, hogy egy művészeti mozgalom sem volt képes fenntartani magát olyan hosszú ideig, mint az Artpool. Még a szürrealizmus sem. A kérdés tehát az: vajon azt bizonyítja-e ez a kötet, hogy az Artpool egy művészeti mozgalom, sőt egy kétszemélyes avantgárd? A válasz egyszerre igen és nem. Igen, mert az Artpool – a műalkotás – Galántai és Klaniczay. És nem, hiszen az Artpool – az archívum – minden, amit magában foglal. Műalkotásként az Artpool nem él tovább, mint Galántai és Klaniczay. Archívumként viszont tovább folytatja a soron következő generációk tanítását, megmutatja, milyen művészet született az elnyomatás korszakában, s milyen nemzetközi kulturális hálózatot lehetett létrehozni és működtetni sikerrel jóval az internet elterjedése előtt. Ebből a szempontból az Artpoolra úgy tekinthetünk, mint az örök hálózat egy formájára.

Ez a hálózat ahhoz  az Én-Te kapcsolathoz hasonlítható, és felfogható a szeretet politikájaként is számtalan „másért” és „mással”, amellyel a cseh származású filozófus, Vilém Flusser foglalkozott  – Martin Buber és Emmanuel Levinas nyomán. Galántai az 1990-es és 2000-es években elmélyülten tanulmányozta Flussert. 1999-ben budapesti lámpaoszlopokon Flussertől vett rövid idézeteket állítot ki, de az Artpool kiadványaiban is gyakran hivatkozott rá.(11) Flussertől származik a gondolat, hogy „Konkrétan csak akkor vagyunk egyáltalán egy »én«, ha másokkal és másokért vagyunk itt. »Én« az, akit valaki »te«-nek nevez.”(12) Ebben a megállapításban fellelhető azoknak a változó felfogás- és magatartásmódoknak és kibontakozó műalkotásoknak a foglalata, amelyeket az Artpool kezdeményezett és őrzött meg mások számára. Az Artpool tehát egy képlékeny forma az egybefonódott Én-Te gondolkodásának és tapasztalatainak a gazdagítására, s a következetes konstruktív túlélés modellje olyan kihívások közepette, amelyek próbára teszik az akaratot, nevezetesen a döntés képességét a cselekvésre. Galántai megfogalmazásában: „Ami még nincs, de lesz, az már van.”(13) Ezzel az energiában, képzelőerőben és kemény munkában megvalósított cselekvő akarattal hozta létre Galántai György és Klaniczay Júlia az Artpoolban megtestesülő tudás, felfedezés és remény világait.

(Magyar fordítás: Szekeres Andrea)

(11) Köszönettel tartozom Jasmina Tumbasnak, aki felhívta a figyelmemet Flusser jelentőségére Galántai gondolkodásában, s aki ezt az előszót elolvasta és megjegyzéseivel látta el. Lásd jelen kötet 252–253 oldalát. A szövegek Vilém Flusser Az utcai lámpa c. esszéjéből származnak (magyar fordítás: Sebők Zoltán, in: Vilém Flusser: Az ágy. Kijárat Kiadó, Budapest, 1996).

(12) Flusser írja A technikai képek univerzuma felé c. írásában (1985), idézet jelen kötet 432. oldalán (fordította Maleczki József, 2001).

(13) Galántai György maximája jelen kötet 265. oldalán