1840-ben a postai bérmentesítés céljából létrehozott levélbélyeg a nyomtatott műalkotások első, igazán tömegméretű alkalmazása volt. E műalkotások vizuálisan jellemezték a kibocsátó országot, vezetőit, tájait, ideáljait és vallását, röviden összegezve egy nép eszmevilágát. Az ilyen bélyegek, míg közlemények egyik helyről a másikra való továbbítását szolgálták, maguk is egyfajta közlések voltak.

A műalkotások általában a folytonosságot jelentik érzelmi stimulusokat hordozva egyik időszakból a másikba. Legyen az pattintott kő nyílhegy vagy önromboló szobrászat, a műalkotások végigpásztázzák a vallás, politika és ideológia skáláit - valamennyi „ideát” egy művészen szűrve át. Számos kortárs művész ezeket az eszméket most bélyeg formájában továbbítja. Hogy miért?

Úgy hiszem, a művészek leginkább a továbbításban és a kommunikációban érdekeltek. Ábrázolási stílusuk, módszerük esetleges. Raffaello abban az időben a palettájával dolgozott, én dönthetek úgy, hogy egy aktot a színes xerox gép segítségével készítek el. Minden egyes művész a lehetőségek egy bizonyos realitásán belül dolgozik. Végül is a kommunikáció művészet.

Manapság a művek többségét nem eredeti formájában ismerjük meg. Diapozitíveket vetítenek képernyőre, lekicsinyített képek díszítik a művészeti folyóiratokat, bizonyos fokig a művészet dokumentálása felváltotta magát a művészeti tapasztalást. Ebben nincs semmi különös. Minden társadalom szertartássá merevíti azt, ami már felesleges. De a művészek mindig is többet akartak ennél. A művészek munkájuk közvetlen tapasztalását és az afölötti ellenőrzést szeretnék. Az a mű, amelynek alkotásakor figyelembe vették azt, hogy hogyan lesz terjesztve - hatásosabb. Warhol például jobban mutat egy képeslap oldalán, mint Hieronymus Bosch egy festménye, aki csak a festészetben gondolkodott, amikor alkotott. A legtöbb bélyeg a reprodukálás és a kommunikáció figyelembevételével készült.

A történelem azon adott időszakában, amelyben most élünk, a művészek úgy kommunikálhatnak egymással, ahogy sohasem volt lehetséges azelőtt. Televízió, szuperszonikus utazás, színes xerox és más ma már elérhető lehetőségek hiányában, a századfordulón a művészek Párizsban gyülekeztek. De ma már nem szükséges, hogy a művészek egy helyen csoportosuljanak ahhoz, hogy lehető legyen az azonnali információcsere, hogy megismerjék egymást. Nem kell 20 évig várni, egy művész haláláig, ahhoz, hogy műveit megtekinthessük egy retrospektív kiállításon, és nem vagyunk rászorulva arra sem, hogy egy művészeti folyóirat hasábjain keresztül, mások érzékenységének kiszolgáltatva, lekicsinyítve, átalakítva ismerjük meg a műveket.

A Ray Johnson által alapított New York-i Correspondence School, a hatvanas évek elején hozzáfogott a művészek közötti közvetlen kommunikáció kialakításához. Az elv a művészekkel való levelezés volt, nem pedig nagy műalkotások létrehozása, melyek a művészeti biznisz raktáraiba és kötelékébe kerülnek. Ugyanekkor Amerikában és Európában a Fluxus csoport is részt vett mail-art tevékenységben. Ennek a levelezésnek természetesen a művészbélyegek is egy részét képezték.

A mai napig a művészek bélyegeivel foglalkozó legátfogóbb kiadvány J. W. Felter Artists’ Stamps and Stamp Images katalógusa. Egy kiállítás alkalmából jelent meg, amelyet Felter rendezett 1974-ben Brit Columbiában - Burnaby-ben, a Simon Fraser Egyetemen. A bélyegalbum formájú katalógus több mint 350 bélyegképet tartalmaz, melyet a kiállításon bemutatott mintegy 3000 bélyegből válogattak ki - 35 művész és hét művészcsoport munkájából. Ez a gyűjtemény 1974 óta vándorkiállításként végigjárta Európát és Észak-Amerikát.

Számos egyéb kiállításon is bemutattak már művészbélyegeket. AL Souza rendezett egyet a Smith College-ben, mely azután az USA északkeleti városainak számos egyetemi és kollégiumi galériáját végigjárta. Erre a kiállításra a művészek fekete-fehér terveket küldtek, amelyek lekicsinyítve bélyegformában egy 64 bélyeges bélyegíven lettek kinyomtatva. Ezeket az íveket valamennyi résztvevő megkapta. A kanadai Ed Varney és Rick Simon számos művészbélyeg ívet adtak ki. Az általam alapított „Doo Da Postage Works” szervezte meg az I. New York-i meghívásos bélyegpályázatot 1977-ben. A meghívott művészek meghatározott méretű színes munkákat küldtek, ezeket színes xeroxszal nyomtattam enyvezett papírra, majd perforálva küldtem el a 32 résztvevő művésznek.

1979 augusztusában én adtam ki a Common Press 18-as számát. 117 művész küldött bélyegterveket „aktok bélyegeken” témára. A bélyegeket színes xeroxszal sokszorosítva egy tízoldalas füzetben adtam ki, melyben minden lap perforált volt. A füzetből minden résztvevő kapott egy példányt. A múlt nyáron az „Other Books and So Archive” vezetője Ulises Carrión rendezett egy nagy kiállítást Amszterdamban „Művészbélyeg és -pecsét” címmel. A „Robber” című folyóiratban megjelent tanulmányban így ír a kiállításról: „Egy mail-art projekt egy művész azon törekvése, hogy koherens módon rendezzen el egy sor kaotikus eszmét, érzéseket, élményeket, tárgyakat, de ugyanígy távolságokat, postai előírásokat, időbizonytalanságokat és legfőképpen más művészek postai munkáit. Ezeket a darabokat saját művébe mint annak egy részét építi be, megfosztva így ezeket eredeti identitásuktól. Szerephez jutnak viszont - más, ugyanennyire fontos elemmel együtt - a művész saját, személyes világának kifejezésében.”

A művészbélyegek, míg formailag nagy hasonlóságot mutatnak, az előállítási eszközök és folyamatok tekintetében nagyban különböznek. Néhányuk egyedi: akvarellek, festmények stb., amik kifejezetten azzal a céllal készültek, hogy „unikák” maradjanak. Ezt példázhatják Donald Evans és Joel Smith bélyegei. Én több száz 40 x 45 cm-es festményt készítettem, csakis azért, hogy azokról diákat csináljak, és mint bélyegalkotásokat kicsinyített formában reprodukáljam. Sokkal elterjedtebbek a sokszorosított művészbélyegek. Míg néhány művész a tradicionális nyomdai módszereket alkalmazza (pl. litográfia, szitanyomás és rézkarc), sok művész használ fekete-fehér vagy színes xeroxot, ofszetnyomást és gumibélyegzőt, mert ezek a technikák lehetővé teszik enyvezett papír használatát is. A gumibélyegzők - akár radírból kivésett bélyegképek, akár iparilag előállított vonalas rajzolatú pecsétek - lehetővé teszik a fára, fémre, szövetre stb. való nyomtatást, ami a hagyományos nyomdagépekkel nem lenne lehetséges. Ezek a gumipecsét-bélyegek több színben és felülnyomással nyomtathatók, ugyanúgy, mint a litográfia vagy a szitanyomás. Sok művész használ bélyegeihez saját maga tervezte értéktelenítő pecséteket.

A négyszínnyomása ofszet, bár költséges, jó reprodukciót ad az eredeti képről, gazdagabb tónusokkal, mint a színes xerox. A színes xeroxnak viszont sok egyéb előnye van: hozzáférhetőség, kis példányszámú kiadványok alacsony költsége, gyors, radikális színváltoztatások egy állítógomb forgatásával, a gép rövid kezelés utáni megismerésekor olyan típusú munkák állíthatók elő rajta, amelyek más nyomdai módszerekkel nem megvalósíthatók. A Xerox 6500 Color Copier akril port éget a papírba a nyomat készítésekor, ami olyan időtálló, akár az akril festés.

Az eredeti minta-ívek, amelyekről a nyomatok készülnek, sokféle módon előállíthatók. A bélyegív készülhet különböző bélyegképek felragasztgatásával, kollázzsal, rajzolva, színezve, különböző feliratok kerülhetnek rá... ki kell hagyni a perforáció helyét, és máris készülhet a próbanyomat. A próbanyomat után a bélyegívek nyomtathatók. Kinyomtatva, a bélyegeket borítékokon vagy képeslapokon, az érvényes postabélyegek mellé ragasztva küldik el bélyegművészeknek, mail-artosoknak vagy mail-art kiállításokra. Néha a bélyegíveket aláírt és számozott grafikaként nyomtatják. És - néha - az íveket eladják az érdeklődő gyűjtőknek. Számos galéria foglalkozik napjainkban bélyegművészettel vagy megkérdezik a művészeket, hogy eladják-e a bélyegművészeti kiállításokon bemutatott alkotásaikat. Buster Cleveland (ismert amerikai bélyegművész) szerint a SoHo-ban lévő West Broadway és Spring Street sarka jó hely a művészbélyegek eladására.

Valószínűleg a bélyegművészeknek sokkal fontosabb, hogy egymással kommunikáljanak, mint hogy a nagyközönséggel. Én mindenesetre így vagyok vele. De szeretem kiállításon látni a munkáimat és szeretném jobban megismertetni az emberekkel a bélyegművészetet. Néhányan úgy vélik, hogy az ironikusabb művészbélyegek nem mindig juthatnak keresztül a posta szűrőjén. De nem ez a lényeg, hanem a művészet, az ideák kommunikálása.

(Fordította: Klaniczay Júlia, 1982)