Művészetkritikai közhely, hogy a hagyományos műfajok felbomlottak, eltorzultak és összekeveredtek századunkban. Ma már senki sem lepődik meg, ha váratlan és osztályozhatatlan művészeti formával találkozik. Ugyanakkor számos jól körülhatárolható, új műfaj is bekerült a művészeti köztudatba. Itt elsősorban nem a romantikus Gesamtkunstwerk típusú tevékenységre és eredményeire gondolok (mint amilyenek a happening, a performance, a land-art egyes változatai), hanem a mindennapi kommunikáció és szimbólumhasználat kötött formáinak - kártya, plakát, cégér, levél, képeslap, pecsét, önragasztós kép, jelvény, bélyeg stb. a kisajátítására és kizárólag művészeti rendeltetésű alkalmazásának a törvényesítésére. Ezek az „új” médiumok egyben olyan önként vállalt korlátozásokat és merevséget is jelentenek, amely a tizenkétfokú zenéből ismerthez fogható. Így lesznek az unalomig koptatott szabvány-formák a legszemélyesebb vagy legképtelenebb képek, gesztusok, ötletek kénytelen-kelletlen hordozóivá.

A művészbélyegek dokumentálhatnak, meghirdethetnek vagy rögzíthetnek eseményeket, gondolatokat vagy tárgyakat, mint általában a bélyegek; s mert bélyegek, rájuk is vetül valami az előkép általános érvényéből és hitelesített funkciójából.

A postabélyegek mindig sokszorosított nyomatok, formájuk (a perforált ívek) is jelzi ezt. A művészek viszont gyakorta szándékosan egyszeri, egyedi bélyegeket készítenek, amelyek egyetlen kreatív pillanat lenyomatát vagy nyomait őrzik.

Az Artpool (Galántai György és Júlia) vállalkozása a művészbélyegek iránt újabban fellendült érdeklődést a fluxus folyamatokat generáló, felhívó jellegével, valamint a nemzetközi művészeti érintkezés mail artnak nevezett formájával egyesítette. A kiindulás a lehető legkonvencionálisabb: a pályázatok és megbízások nyelvén fogalmazott felhívás arra szólítja fel az értesített művészeket és nem művészeket, hogy meghatározott határidőre küldjék el az Artpoolnak a megadott, szabvány-méretben elkészített bélyegterveiket. A felhívás nagyjából a bélyegek kívánt tematikáját is körvonalazza.

A válaszokból egészen új léptékű mű bontakozott ki. A budapesti Artpooltól kiinduló mozgás vonalai a világ különböző pontjaira érkezve, eltérő hosszúságú vonalakból fölépített, elemi térbeli szerkezetet írnak le. Ezt a sugaras formát módosította azután a sok, végtelenül kicsiny, keresztirányú mozgás - amikor a művészek egymásnak adták tovább az Artpool felhívását. A beküldött tervek ellenkező irányú mozgásának útja megismételte az eredeti vonalas struktúrát, s ily módon le is zárta a háromdimenziós hálózatot. A végeredmény - olyan kommunikációs hálózat, melynek hangsúlyozott térbelisége a legfontosabb tulajdonsága - konceptuális szobor.

Az akció megteremtette a saját időbeliségét, a nap mint nap beérkező bélyegtervek egymásutánisága a képi formák olyan véletlen montázsát szülte, amely egészében jelentéshordozóvá válik egy újabb szinten: egyetlen, sokféle módon és nyelven hangzó kijelentésként hat. Ez az időbeliség vetette fel a filmes dokumentáció gondolatát, ami majd feltehetően újabb kapcsolatokat és keresztirányú utalásokat villant fel az önmagukban - szándékukat, a felfogásmódot, a művészeti tájékozódás jellegét tekintve - igencsak különböző tervek között. Van itt apró kép és rajz, díszes minta, kollázs, fotó, és akad jellé sűrített életfilozófia és ars poetica is; míg jó pár munka nem több (s nem kevesebb!), mint az érdeklődés és a jóindulat gesztusa -, ami az adott esetben a részvételben fejeződött ki.

Wessely Anna

a filmes dokumentáció