Kezünket a szívünkre, kit nem ragadott már magával valami távoli országból való gyönyörű bélyeg? Egzotikus tájak, ősi gall vitorláshajók és űrrakéták, buja növényzet és veszélyeztetett (védett) állatfajok, államfők és királyok furcsa egyenruhákban… Olcsó miniatűrökből álló hatalmas, lepkeszárny-törékeny gyűjtemény; az apró fűrészfogacskák óvatos maszírozása vagy az izzadtságra (és megnyalásra) érzékeny síma enyvezett felület tapintása szinte már érzéki benyomást kelt. Egy, a régi időkből visszamaradt gyerekkori hobbi (manapság a gyerekek szívesebben gyűjtenek Pokémon-matricákat), de felnőttek kedvelt időtöltése is, főként olyanoké, akik egyik szemüket a nagyítóra szögezve szeretnek álmodozni, vagy a hivatásos bélyeggyűjtőké, akik ritka darabokat cserélgetnek egymásközt eget verő árak fejében, szakadatlanul egy-egy legendás Penny Black-re[3] vagy Pink Gronchi-ra[4] vadászva. Ezt a mikrokozmoszt, a bélyeggyűjtők világát pontos törvények uralják, konszolidált gyakorlati háttérrel, saját zsargonnnal (szaknyelvvel), szaküzletekkel (vagy elárusító standokkal) gyűlésekkel, bélyegaukciókkal, szakfolyóiratokkal és -kiállításokkal. De leginkább vaskos, Hivatalos Katalógusokkal, melyekben minden egyes létező vagy letűnt ország bélyege le van mérve, osztályozva, és az utolsó részletig leírva. Még az úgynevezett „plakátbélyegeket” is, amelyek reklám-, vagy propaganda-célt szolgálnak, és nem rendelkeznek tényleges vagy forgalmi értékkel, de a gyűjtők számára mégis érdekességnek számítanak, még ezeket is ugyanúgy kutatják és tanulmányozzák a filatélia egy különálló területén belül, amely a nem hivatalos bélyegekre, vagyis a parafilatéliára van szakosodva. Ezenkívül, azok a bélyegek, amelyek bármilyen tipográfiai hibával rendelkeznek – és emiatt különböznek a sorozat több százezer példányban nyomtatott többi bélyegétől –, köztudottan a legritkább és legértékesebb daraboknak számítanak a gyűjtők körében.

A szóban forgó könyv[5] témája egy olyan postabélyeg, amely némiképpen „hibás”, és semmiképp sem „hivatalos.” Olyan bélyegek ezek, amelyek lázadnak az állami kiadványok monopóliuma ellen, és mindenki nevében jogot formálnak arra, hogy személyesen elkészíthessük a vágy ezen apró tárgyait, a számunkra megfelelő mennyiségben, alakban és témakörben. Így készülnek az egyedileg tervezett bélyegek, a kis példányszámú fénymásolt kiadások vagy a szabályos nyomtatott sorozatok. Vannak közöttük szerény és pompás kinézetűek, némelyikük kézzel színezett, mások büszkén viselik fekete-fehérségüket, megint mások négyszínben ragyognak. Vannak ollóval (lehetőleg cikcakkollóval) körülvágott bélyegek, varrógéppel vagy más ügyeskedés révén lyuggatottak, amikor a képzelőerő segítségével pótolják a profi perforáló gép hiányát. Ez a „csináld magad” postabélyeg lázadása, amelynek nincs köze a bélyeghamisítók könnyű nyereség reményében véghezvitt kártékony ügyleteihez. Ezek az alternatív bélyegek – ritka kivétellel – nem a hivatalos kiadványok törvénytelen helyettesítői, hanem inkább egy párhuzamos filatelista dimenziót alkotónak, amit a féktelen kreativitás ural, ahol a már-már láthatatlanul kicsiny képek véleményt nyilváníthatnak a hatalomról és a hivatalos bélyegek képviselte „valós” világról.

Annak ellenére, hogy egyes országok, mint például Kanada vagy Ausztrália, nemrég lehetővé tették a vevők számára, hogy saját arcképükkel ellátott bélyegsorozatot rendelhessenek (hivatalos bélyegeket, de dupla áron), az igencsak valószínűtlen, hogy mondjuk besétálsz egy postahivatalba és olyan fehérneműs bélyegeket vásárolsz, mint amilyen a J. Upton által készített bélyegív. Vagy olyanokat, melyen a hiányos öltözetű Betty Page „pin-up”[6] (mint például Dennis P. Jordan bélyegei), esetleg az olyan szektavezérek nyugtalanító arcképe látható, mint amilyen Charles Manson és David Koresh (Jeffrey Dixon), vagy a „többszörös személyiség” Luther Blissett (Pere Sousa). Vagy vegyük például a pszeudo Dél-Afrika bélyegeket, melyeken egy fehér és egy fekete ember egymás lábába harap (Peter W. Kaufmann), a „Pucér Postást” ádámi pózban megörökítő emlékbélyeget (Angela & Peter Netmail), intergalaktikus bélyegkiadást űrnyelven írott szavakkal (Tim Mancusi) stb. Ezeket a bélyegeket, sok ezer másik, nem kevésbé szokatlan vagy „lehetetlen” bélyeggel egyetemben, a nemzetközi küldeményművészet hálozatának, a mail art network-nek a tagjai hozzák létre és terjesztik a legkülönbözőbb földrajzi szélességeken.

A küldeményművészet, a mail art, egy olyan jelenség amely az utóbbi négy évtized folyamán többezer embert gyűjtött maga köré, a világ minden sarkából. Ez egy mindenki számára nyitott lehetőség, melynek alapja bármilyen szellemi alkotás közvetlen, szabad és ingyenes cseréje a postai hálózaton keresztül. A küldeményművészet hálózatának tagjai többek között személyes eszméik vagy rögeszméik ihlette bélyegeket (és gumibélyegzőket) készítenek, folyamatosan tágítva a médium formális vagy konceptuális határait, néha még a nemzetközi postai szabályok törvényes határait is átlépve. A kanadai Mike Duquette 1980-ban olyan küldeményművészeknek szentelt egy teljes bélyegívet, akik küldeményeik miatt bajba keveredtek a hatóságokkal (pl. Genesis P-Orridge, William Farely, Buster Cleveland), mivel azokat vagy erkölcstelennek, vagy politikailag sértőnek, vagy pedig szabálytalan küldeménynek minősítették. A küldeményművészek kiadhatnak például a kedvenc íróiknak dedikált bélyegeket. Ilyen Leslie Calderának a „Merz 104 évét” ünneplő munkája Kurt Schwittersnek ajánlva, aztán Gerard Barbot lapja Warhol tiszteletére, mely arra buzdít, hogy „szavazz Andy-re”, valamint egy Raymond Roussel tintavázlat Mark Bloch-tól. A tömegközlekedés egy új útvonalának megnyitása is arra ihletheti a művészt (mint Kalynn Campbell-t Los Angelesből), hogy készítsen egy „első napi” borítékot a hozzá illő bélyeggel és gumibélyegzővel. Ettől radikálisabb ötletek is megjelennek, mint például Tót Endre fekete bélyegei, melyeken a „Blackout Post” (Áramszünet Posta) felirat olvasható.

Az elmúlt években a mail art egy folytonosan változó valós hálózattá alakult, olyan tagokkal, akik a személytelen és elidegenítő egyirányú tömegkommunikáció, a művészetkritika és -piac perverz mechanizmusai helyett inkább azokat a személyes és érdeknélküli kétirányú kapcsolatokat kedvelik, amelyek az olyan egyszerű és olcsó médium használatával teremthetők, amilyen a levelezés. Bár a küldeményművészet igazi szívdobobbanásait a személyes és egyéni kapcsolatteremtés adja, a kiállítások és publikációk ugyanúgy szerfelett gyakoriak. A világ legkülönbözőbb részein rendeztek már alternatív bélyeg-kiállításokat (ezek egy válogatott listája e könyv végén is megtalálható), melyeket gyakran gazdagon illusztrált ismertető katalógusok kísérnek. Számos, a témára szakosodott közlöny és „assembling” folyóirat[7], vagy különböző szerzőktől eredő, eredeti bélyegeket is tartalmazó publikáció készült, mint például az 1970-es és 1980-as években Edgardo-Antonio Vigo és Graciela Gutierrez Marx által Argentinában szerkesztett sikkes és hosszú életű Nuestro Libro Internacional de Estampillas y Matasellos. Egyesek közülük még mindig léteznek, mint az Artistamp News Kanadában vagy a Correo del Sur Uruguayban.

Létezik egy, a küldeményművészet hálózatával részben egybeeső, nyitott és nem hivatalos művészeti közösség, mely képzeletbeli országok szokásainak, mitológiáinak és nyelvének a megalkotásán szorgoskodik és ezeket a képzeletbeli bélyegeiken jelenítik meg. Ilyen kitalált országok például Dao Badao és Karenni Marc Rastorfertől, Kingdom of Edelweiss (a Havasi gyopár királysága) King Alexandertől, Napoleon Islands (Napóleon szigetek) Richard De Meestertől és még sok hasonló. Olyan művészek kitűnő idevágó munkáit is ismerjük, akiknek semmi közük sincs a küldeményművészethez. Ide tartozik az amerikai Savage Republic minimalista rockzenekar, Bruce Lichter vezetésével. Ők, az 1980-as években, saját kiadójuk, az „Independent Project Records” által jegyezve, a zenekar nevét használó különböző „Savage Republic” bélyeget adtak ki. Ennél még sajátságosabb példa a Neue Slowenische Kunst multimédia csoporté, amely összeköttetésben állt az ex-Jugoszláv kísérleti elektronikus zenei együttessel, a Laibachhal. Egy „spirituális”, földrajzon kívüli állammal kapcsolatos komplex projektjüknek többek között egy hivatalos útlevél és hét különféle színes bélyeg kiadása is része volt (ez utóbbi 1994-ben, ezer példányban valósult meg). Nem kevésbé szokatlan Adanaland története, ami egy virtuális és elragadóan ódivatú – csak bélyejein létező – filatéliai világ, melyet a Nagy- Britanniai Alan Brignull alkotott, egy Adana nevű cég által, az 1920-as években gyerekek részére gyártott mininyomdát használva.

„Művészbélyegekről” beszélünk, mivel leginkább a (küldemény)művészek állnak a nem kizárólag dekorációs vagy propaganda-célokat szolgáló bélyegformák kreatív használata mögött, tevékenységükkel egy tekintélyes nemzetközi mozgalmat is elindítva. Hangsúlyozni kell azt is, hogy köszönhetően a filatélia egyetemes elterjedtségének, továbbá az utánzás utáni spontán emberi vágy és a hétköznapi formák parodizálására és kipellengérezésére való hajlam okán számtalan formája létezik a nem hivatalos (és nem postai) bélyegeknek. Nemcsak a kereskedelmi cégek, illusztrátorok, képregényművészek és írók készítenek bélyeget (lásd például Nick Bantock képes levélregényét, a Griffin & Sabine-t, amely több nyelven is sikert ért el). A műfajjal olyan emberek is foglalkoznak, akiknek semmilyen művészi szándékuk vagy tapasztalatuk sincs, legyen az „magasművészet” vagy „populáris”. Bélyegek készülnek kedvtelésből is, mondjuk viccet űzve valakiből, anélkül, hogy a készítőnek halvány fogalma lenne az alternatív bélyegkészítés létező hagyományáról. Ennek kapcsán beszámolnék egy személyes anekdotáról: Fabio Bruno leveleket kezdett küldözgetni nekem Genovából, saját szellemes, otthon készült emlékbélyegeivel díszítve – a Sapphói csóktól a „Gay Pride Day” (a Meleg Büszkeség Napja) emlékbélyegre a boldog könnyű erkölcsű nők ábrázolásáig a „Casino of Monte Carlo” bélyeghez. Mindezt azután, hogy egy könyvesboltban véletlenül rátalált az Arte Postale (Küldeményművészet, AAA Editions,1997) ismertető jellegű könyvemre. Ez is bizonyítja, hogy a hamis- és művészbélyegek teljesen váratlan helyeken bukkanhatnak fel, mondjuk ajándékként a gabonapelyhes dobozban, vagy ingyenes mellékletként egy lassú, ringató elektronikus zenei CD-ben (ez meg is történt, például abban a zenei összeállításban, amely Stamps, Headphone Music & Lazy Penpals címen, Giacomo Spazio és Stefano Ghittoni kiadásában jelent meg az olasz Milano 2000 kiadónál). A nem hivatásos filatélia területére való alkalmi kirándulásokról lehetetlen teljes számadást adni. Ez egy eleve kudarcra ítélt hatalmas vállalkozás lenne.

Az állami postahivatalok egyre gyakrabban ismert kortárs művészeket bíznak meg új bélyegek megtervezésével (mint például a Brit Királyi Posta Millennium Stamps 1999 sorozata, mely 48 friss művet közöl olyan művészektől, mint David Hockney, Bridget Riley, Peter Collingswood stb.). Az eredmény általában érdekes, esetenként újító jellegű, de mindenképpen a hivatalos bélyeggyűjtés részének tekintendő. A híres művészek foglalkoztatáa mellett a különböző országok postafiókjai az utóbbi évek során mindent elkövetnek, hogy szolgáltatásuk új arculatot öltsön. Szokatlan formájú bélyegeket adnak ki (öntapadós, holografikus, csipkézett, szív alakú perforációval stb.), sőt, agresszív tartalmúakat is, képregényhősök, rémfilmszörnyek vagy rocksztárok portréival. Az Amerikai Egyesült Államok postahivatala egy nagy promóciós kampány keretében kívánta felkelteni az új nemzedék érdeklődését a bélyeggyűjtés iránt, melynek Hapsitapsi és más Warner rajzfilmfigurák voltak a „reklámarcai”. Hogy ne maradjanak le, a saját bélyegeket készítők állandó technikai tökéletesedésre kényszerülnek és egyre ütősebb és újítóbb ötletekkel kell előállniuk. Például olyan hivatalos bélyegeket parodizáló művészbélyeggel vágnak vissza, amelyik egy kövér és ittas Elvyst ábrázol (J.Motheson), vagy egy kivágott fejű brit „kerge marhát” (Michael Thompson), vagy igazi kis politikai és társadalmi képregény-szatírákkal, mint amilyeneket Joel S. Coen és Thomas Kerr készített New York-ban a Ragged Edge Press-nek. Ilyen például a két centes „Pre-Nuptial Agreement Plan” (Házasság előtti szerződési terv) elnevezésű pszeudo bélyeg, amelyen egy hevesen veszekedő pár látható egy kis sűllyedő csónakban. Steve Smith ikonikus Marilyn Nixon műve, melyet a két híresség hivatalos emlékbélyegének „összegyúrásával” alkotott, még zavarba ejtőbb, mint az MTV-ben ugrándozó Marilyn Manson látványa.

A legelső jótanács, amivel egy fiatal filatelistát el kellene látni, hogy szakosítsa magát egy konkrét bélyegműfajra, egy pontos témát, földrajzi területet vagy történelmi korszakot választva, hogy el ne vesszen a bélyegvilág hatalmas óceánjában. A komoly gyűjtők csak most kezdik felfedezni a számozott, ennél fogva ritka művészbélyegek létezését, melyeket a művészek egy jelképes összegnél alig valamivel többért árulnak (inkább egymásközt cserélik). Így ezek a bélyegek csodálatos lehetőséget jelentenek egy különleges, miniatűr kortárs művészeti gyűjtemény létrehozására, viszonylag alacsony áron. Lehet vadászni a művészbélyegek után a nemzetközi postai hálózatokon keresztül, vagy ha a „csigaposta” túlságosan is idejét múltnak tűnne, az interneten, ahol számos olyan web-oldal található, melyeket kizárólag a nem hivatalos bélyegeknek szentelnek. Annak ellenére, hogy napjainkban világszerte a posta válságát és értékvesztését tapasztaljuk, a művészbélyegek avagy (a széles körben elterjedt angolszász szóhasználattal) az „artistamps” élénk világa egyre terjeszkedik, újabb és újabb híveket szerezve (és egyre több postást zavarba ejtve).

Az AAA Kiadó megbízta a világ egyik legjobb szakemberét és egyik gyűjtőjét, aki egyben művész is, hogy az artistamps történetét öszegezze egy kiadványban. A szerzők James Warren Felter, alias Jas W. Felter – röviden Jas – (a barátainak Jim) és Anna Banana „speciális tanácsadó” (aki 1988-ban alapította az Artistamps News-t). Felter filatéliai kiállítások fáradhatatlan támogatója és egyben a Postes Mraur alapítója (egy terjedelmes sziget neve, amely egykor Lemuriához, az évezredekkel ezelőtt a Csendes-óceánba süllyedt legendás földrészhez tartozott). Ezek hagyományt idéző bélyegek, amelyek egyesítik a kiemelkedő, klasszikus filatéliai szigort az optikailag minimalista, számítógeppel készített mértani ábrákkal. A nyilvánvaló helyszűke miatt lehetetlenség ebben a könyvben – amely kiegészíti John Held Jr. Rubber Stamp Art – (Gumibélyegző művészet, AAA Editions, 1999) című könyvét – közzétenni annak a közel több száz művésznek a munkáját, akik az utóbbi negyven évben kisebb-nagyobb folytonossággal részt vettek az alternatív filatéliában. Ám szép számban képviseltetnek mindazok a legaktívabb és nagyra becsült személyiségek, akik ezen a területen tevékenykednek, s akiknek a munkásságába való betekintés részletes képet nyújthat eme kevéssé ismert, miniatürizált művészeti forma különféle témaköreiről, eljárásairól és poétikáiról: Donald Evans nosztalgikus és lírai akvarelljeitől a fluxus-művészek szarkasztikus konceptualizmusáig, Anna Banana neo-dadaista játékosságától Clemente Padin politikai kinyilatkoztatásáig, Joel Smith szürreális szimbolizmusától Michael Hernandez De Luna maró szatírájáig, Guy Bleus egy manöken pucér testén könnyű tollakká varázsolt bélyegeitől Sandy Jackson „taktilis” bélyegkiadásáig. De nem szeretnénk előre feltárni önök előtt az összes meglepetést, amit postaládájuk rejtegethet, ha véletlenül úgy döntenének, csatlakoznak a képzeletbeli világok olyan rendkívüli eseményeit feltáró művészbélyeg hálózathoz, mint amilyen például egy izzó villanykörte találkozása egy enyvezett hátú papírlappal a varrógép tűje alatt.