Az 1970-es évek legradikálisabb művészeti produktumai látnoki erejűeknek bizonyultak. Amikor olyan jelenségek, mint a művészkönyv, a művészlemez, a video- és küldeményművészet a mindennapi élet bevett, széles körben használt kommunikációs technikáit emelte be a művészetbe, ugyanazt a hatást előlegezte meg, amely manapság a számítógép és az internet felől éri e kommunikációs formákat. Ugyanúgy, ahogyan egykor a fényképezés hozta el a festészet számára a „felszabadulást”, azaz az önreflektív művészeti forma lehetőségét, napjainkban a digitális technika szabadítja meg a korábbi megszokott információs struktúrákat a lexikális és hangzó anyagok tárházának szerepétől. A nagylemez, a CD (sőt a DVD is) hamarosan mind művészetté válik, és végül a könyvek sem azért látnak majd napvilágot, hogy olvassuk, hanem hogy önálló műalkotásként nézegessük őket.

Ami a postát illeti, az áru- és műtárgyszállítást kivéve, mindenestül beleolvad majd az internetbe. A mail art (a küldeményművészet) redundáns fogalommá válik: minden postai küldemény egyben művészet is lesz. Ennek jelei már ma is érzékelhetőek, amikor egyes országok postái lehetővé teszik ügyfeleik számára saját bélyegeik elkészítését és személyes igényeik szerinti alakítását (természetesen az interneten keresztül). A postabélyeg ugyanolyan archaikusnak számít majd, mint ma a lemezborító, holnap pedig már a könyvborító.

De kihalás nem fenyegeti. A bélyeg át fog alakulni – még az is lehet, hogy fantasztikus mértékben. Ahogy ez az elmúlt évtizedek mail art műveinél megfigyelhető, a postabélyeg is összeolvad majd a levéllel, amelyet bérmentesít. Ott, ahol az olyan kis országok, mint Tonga és San Marino valaha – külső bevételi forrásként – szokatlan postabélyegeket alkottak, ezek az országok és a hozzájuk hasonló – szuverén vagy más – entitások lehetővé fogják tenni a feladó/művész számára, hogy megalkossa saját műtárgyait, az adott állam által kiszabott díjszabás jelzetével ellátva.

Vajon mindez azt jelenti, hogy az itt látható, az Artpool által létrehozott, a művészet és az élet négy évtizednyi folyamatos megújulását és forradalmát képviselő gyűjtemény majdan a történelem szemétdombján végzi? Szó sincs róla. Ellenkezőleg: az a látványosan vibráló és változatos vizuális és konceptuális tevékenység, amelyet ez a gyűjtemény dokumentál, azt bizonyítja, hogy a történelem nem szemétdomb, s a művészet valóban örök. Senki sem fest ma már freskót, ettől azonban egy Fra Angelico-mű nem lesz kevésbé csodálatos. Ugyanígy Donald Evans vagy Robert Watts bélyegeit a bennük megnyilvánuló grafikai szellemesség és költőiség nem pusztán klasszikus művészbélyegekké, hanem klasszikus műalkotásokká avatja. Az Artpool gyűjteménye jól dokumentálja a művészbélyeg műfaját, történelmi múlttá válásával egyetemben is – ami újabb ok arra, hogy belássuk az alapos dokumentálás szükségességét.

Talán bánkódnunk kellene azon, hogy a – művészek által készített vagy egyéb – postabélyegek ideje leáldozott? A műfaj eltűnése felett esetleg sajnálkozhatunk. Akárcsak a valamikori bakelitlemezek borítói és a könyvfedelek – vagy hogy még közelebbi példával éljek, az olyan veszélyeztetett (mű)fajok, mint a pénzérmék és bankjegyek –, egykor a postabélyeg is a kifinomult képi tervezés és tartalom egyik talán legmeghatározóbb forrását jelentette a világon. Sőt lehet, hogy – méretét és főleg rendeltetését tekintve – ez volt a legnagyobb hatású, hiszen minden egyes bélyeg potenciális fizetőeszközként szolgált szerte a világon. A művészeket leginkább a postabélyeg univerzális nyelve, globális elfogadottsága vonzotta. Természetesen a bélyeg léptéke is nagy kihívást jelentett, s a tény, hogy az állami adóbevételekhez is köze volt, vonzotta a provokatív gesztusokat. Akkor, amikor a telefonálás még többe került, mint a lakbér, s a televíziós képátvitel is ritka és bonyolult eljárásnak számított, minél kompaktabb volt egy kép, bélyegként annál olcsóbban és hatékonyabban lehetett akár a világ legtávolibb sarkába is elküldeni. Ha pedig ezek nem hivatalos képek voltak, még álcázni is kellett őket, hogy elvitethessék magukat a létező postai hálózat hátán. Egy tipikus, hazafias jelképekkel és történelmi utalásokkal telepakolt postabélyeg, ha külföldre küldték, akár provokatív és meggyőző propagandaeszközként is szolgált. Az olyan jelekkel és utalásokkal teli művészbélyeg pedig, amely a hazafiasságot és a történelmet kérdőjelezi meg, más típusú provokációként működhet: egy, az emberiséget a művészeten és a gondolkodáson keresztül összekötő, nemzetek feletti szellemhez szól.

A postabélyeg el fog tűnni a föld színéről, és vele együtt megszűnik majd a művészbélyegnek az a fajtája is, amelyik a levelekre, kis csomagokra és más postai küldeményekre alapozta létét. Századunk végére ez a művészbélyeg már csak annyira lesz elterjedt, mint ma a viaszpecsét. A művészbélyeg műfaja azonban nem tűnik el végképp. Átalakítja, s inkább a maga hasznára fordítja a „küldemény” megváltozó fogalmát, semmint megadná magát neki. A művészbélyeg betagozódik, vagy inkább magába öleli majd azokat a tágabb és növekvő parodikus – vagy ha úgy tetszik, parazita – műfajokat, amelyek jellege és rendeltetése a befogadó formától függ. A művészbélyeg máris ebbe a paródia/parazita kategóriába illik, és éppen annyira befolyásolja és fertőzi meg parodikus/parazita műfajtársait, mint amennyire azok őt. A művészbélyeg egybe fog olvadni a graffiti-művészettel, ötvöződik a művészi képregénnyel, összevegyül a játékművészettel, a térképművészettel, sőt még az építészettel is. Természetesen azokkal az új elektronikus parodikus/parazita művészetekkel is elvegyül, mint a clip-art, a blog-art, az iPod-art, az mp3-művészet, a mobiltelefon-művészet (beleértve az sms-, a video-, a fotó- és csengőhang-művészetet). És így tovább.

Az 1960-as és 1970-es évek az új médiumok robbanását hozták a művészetben. Az utóbbi két évtized során már a hétköznapokban élhettük át a médiumok robbanását. Az első megelőlegezte, és bizonyos módon elősegítette a második, sokkal nagyobb robbanást. E második robbanás most felerősíti, nem pedig tompítja az első utórezgéseit. Mindenki számára, minden szinten hozzáférhetővé teszi a művészetet. Mindenki művésszé válhat, galériássá, kritikussá, kurátorrá, gyűjtővé. (Nem mindenki lesz képes arra, hogy jó művész, galériás, kritikus, kurátor vagy gyűjtő legyen, ez már azonban más lapra tartozik.) Ugyanakkor, mint említettem, mindenki képes lesz majd elkészíteni a saját postabélyegét – vagy bármit, ami majd a postabélyeg után jön.

Postabélyeg már nem lesz, de minden művészbélyeg lesz.

Los Angeles
2007. januárja