A bélyegek eredetileg borítékhoz csatolt bizonylatok voltak, melyek a postai szolgáltatások kifizetését bizonyították. Az idők során egyre kifinomultabb technikával nyomtatták őket, hogy megakadályozzák hamisításukat. Alapvetően a társadalmi és üzleti párbeszédet szolgálták, ám pár kispéldányszámú vagy hibás bélyegkiadástól eltekintve csaknem láthatatlan részei voltak a kommunikációs folyamatnak. Lehetővé tették a távolsági és nemzetközi kommunikációt az elektromos és elektronikus információcsere korszaka előtt.

A levelek az információáramlás, az üzleti ügyek, a bizalmas és személyes érzelmek kézzelfogható dokumentumai voltak. Gyűjtötték és megőrizték őket részben dokumentálási, részben érzelmi okokból. Bizonyos szempontból a levelek a kikapcsolódás egy formáját is jelentették. A legkorábbi regények némelyike például fiktív levélváltásokból áll. Természetes, hogy az emberek gyűjtötték a levelekhez tartozó borítékokat és az azokat díszítő bélyegeket is. A postai hatóságok a hivatalos forgalomba szánt kiadások mellett az emberek gyűjtőszenvedélyének kielégítésére dekoratívabb bélyegek (emlékbélyegek) és sorozatok kiadásába kezdtek.

Végül feltalálták a távírót és a telefont a kommunikáció felgyorsítására. A posta azonban továbbra is fontos maradt, mert biztosítékot nyújtott arra, hogy a levél eljut a címzetthez és a közlés egyidejű fizikai megörökítését is szolgálta. Postán ráadásul tárgyakat is lehetett küldeni.

Korunkban a faxgép és az e-mail elterjedése lényegében éppúgy a levelezés hanyatlását indította el, mint a postai költségek emelkedése. A postát egyre inkább számlák és hivatalos dokumentumok küldésére használják, bár a futárszolgálatok megjelenése ezt szerepét is aláássa. A küldeményeket manapság bélyegző automatával bérmentesítik, a postahivatalok célközönsége pedig azokból a bélyeggyűjtőkből áll, akik nem postai használatra vásárolnak bélyegeket.

Amikor egy technológia eltűnik a mindennapos használatból, megdrágul és gyakran művészek és mesteremberek veszik birtokukba. Így történt ez a bélyegekkel is. Ahogyan a művészek elkezdték használni a postát, mint lehetséges művészeti médiumot (Mail Art), figyelmük a bélyegalkotás felé irányult. A művészek által alkotott bélyegeket először, önálló művészeti médiumként, Jas. W. Felter szerepeltette áttörő jelentőségű Művészbélyegek és bélyegképek című kiállításán a Simon Fraser Egyetemen 1974-ben. Ekkor Felter negyvenegy bélyeget és bélyegképet alkotó művészt és művészcsoportot tudott bemutatni. A kiállítás csaknem tíz évig volt látható különböző helyszíneken és a művészbélyegek művészek százainak figyelmét keltették föl szerte a világon.

Michael Bidner, kanadai művész és bélyeggyűjtő látta ezt a kiállítást és elhatározta, hogy rendszerezi a művészek által alkotott bélyegeket. Ő találta ki az „artistamp” (művészbélyeg) kifejezést. 1988-ban bekövetkezett halálakor a jelenség már robbanásszerűen elterjedt, és ő már alkotók százait, művészbélyegek ezreit azonosította. Bidner projektjéről, mely kezdetben körülhatárolhatónak tűnt, kiderült, hogy egy hatalmas, lehetetlen vállalkozás. Katalógusát és gyűjteményét az Artpoolnak adományozta, mivel azt egyik kanadai múzeum sem fogadta be. 1988-ra a művészek már művészbélyegeket cseréltek egymás közt és művészbélyeg kiállításokat rendeztek a világ minden táján. A legtöbb ilyen művész része volt egy cseppfolyós és örökké változó hálózatnak, a Mail Art Networknek, amely nyitott és folyamatosan növekvő természetéből fakadóan a postai rendszert oly módon használta kommunikációra, párbeszédre és művek cseréjére, ahogy manapság az emberek az internet hálózati adottságait alkalmazzák.

Bár a művészbélyegeket borítékra ragasztva használták a hivatalos postai bélyeg mellett (olykor helyette), a legtöbb művészbélyeget bélyegívként nyomtatták és perforálták, ahogy a posta is teszi: a perforáció mentén egyenként leszakíthatóak és felhasználhatóak voltak. Bidner minden egyes művészbélyeget megpróbált katalogizálni, azonban egyszerűsítette volna feladatát, ha egész íveket rendszerezett volna. Bélyeggyűjtő gondolkodásmódja megakadályozta abban, hogy az ívekben az önálló grafikai médiumot és a különálló művészbélyeget is lássa.

Valójában a művészek általában olyan művészbélyeg-íveket készítettek, amelyekben minden egyes bélyeg más volt. Bizonyos lapok, az úgynevezett „antológia-ívek” eredetileg olyan kiadások voltak, amelyeknek minden bélyegét más-más művész készítette. Mivel a művészek nem voltak birtokában olyan a posta által használt kifinomult felszereléseknek, amellyel azonos képeket tartalmazó lapokat tudtak volna készíteni, az antológia-ív a hátrányból erényt kovácsoló művészi gondolkodásmód természetes megjelenése volt.

Néhány művész, mint például Donald Evans, bélyegméretű rajzokat és festményeket készített ezeket az eredeti műveket használta bélyegként. Azonban a legelfogadottabb definíció szerint a „művészbélyeg” önálló bélyegkiadásként kerül kinyomtatásra, tartalmaza a kibocsátó „hatóság” nevét és perforált. A művészek számos nyomtatási technikát használtak – rézkarcot, litográfiát, szitanyomást, ofszetnyomást, fénymásolást, tinta- és lézernyomtatást – és többféle perforációs módszert alkalmaztak, többek között résperforálást, varrógépet, lyukasztógépet és kereklyukú perforálógépeket, amelyekkel leginkább sikerült a valódi bélyeg látszatát kelteni. Kereklyukú perforálógépekre az ember régi nyomtatványboltok hátsó részében bukkanhatott, ezeket letéphető jegytömbök, blokkok és kuponok készítésére használták valamikor, ám mára már kicserélték őket hatékonyabb résperforálógépekre. A kereklyukú perforálógép szintén olyan elavult technológia, amelyet manapság csak művészek használnak.

Ahogyan a művészbélyegkészítők száma egyre nőtt, a művészek, akik szert tettek ilyen ritka gépekre, általában megosztották ezeket egymással. Felter számos katalógust készített a művészbélyegalkotók nevével és címével, amelyet aztán folyamatosan frissíteni kellett. Seattle-ben, a művészbélyegkészítés melegágyában, ahol legalább három darab kereklyukú perforálógéphez is hozzáférhettek az alkotók, Bugpost egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb művészbélyeg-katalógusokat állított össze (a legutolsó az 1995/4-es kiadású The Standard Artist Stamp Catalogue volt) egészen addig, amíg az óriás mennyiség teljesen le nem győzte.

Az 1980-as évek végén kezdték a művészek a számítógépet képek készítésére és alakítására használni. A számítógép lehetővé tette a művészbélyegkészítőknek, hogy egyforma bélyegeket ábrázoló bélyeglapokat hozzanak létre, ahogyan azt a posta tette az elmúlt száz év során. Ugyanakkor az egyes nemzeti posták különböző képeket tartalmazó bélyegíveket készítettek annak érdekében, hogy a gyűjtőknek még több bélyeget adjanak el. Egyre több művész a bélyegeit a saját maga által kreált pszeudo ország nevében adta ki, hiszen a bélyeg a nemzetiség egyik mély és alapvető ismertetőjegye. Azt gondolom, hogy ez a Mail Art és a művészbélyeg egyik leglényegesebb jellegzetessége az örökké terjeszkedő kommunikációs network létrehozásával együtt, mely megelőzte és előrevetítette az internetet. Fiktív országok létrehozása az individualizmus legmagasabb szintű kifejezése: bizonyítja az egyén jogát önmaga irányítására, a világ többi részétől független tevékenykedésre (még ha csak képzeletben teszi is) ugyanolyan jogkörrel felruházva, mint egy nemzet. A művészbélyeg gyakran tükrözi ezt a hozzáállást: politikai és társadalmi szimbólumokat kiaknázva hansúlyozza ki a kivételes és egyéni szempontokat.

1990-ben a vancouveri Anna Banana létrehozta az Artistamp Newst. Ez volt az első időszakos kiadvány mely ennek az új médiumnak lett szentelve. Cikkeket és esszéket közölt a művészbélyegről és felsorolta az íveket, melyeket postán kapott. A művészek címeit is megjelentette, hogy elősegítse a bélyegcserét, -eladást és a kommunikációt. Nyolc szám megjelenése után én vettem át a szerkesztést és további három számot jelentettem meg, ám a munka terhe és költsége megfutamított. Számos könyv jelent meg a művészbélyegekről, a legfigyelemreméltóbb voltak: az Artpool 1982-es World Art Post című kiadványa, 1985-ben Bernd Lobach International Artist’s Postage Stamps Exhibition című kiállításkatalógusa, 1994-ben a Timbres d’artistes from the Musée de la Poste, 1997-ben Vittore Baroni Arte Postale, 2000-ben Jas. W. Felter Artistamps/Francobolli d’Artista és Michael Hernandez de Luna Axis of Evil: Perforated Praeter Naturam című kiadványa 2004-ben.

A hivatalos bélyegeket művészek tervezik nemzeti érdekek szolgálata mentén és ezek a postaköltség hivatalos bizonylatának számítanak; a pénzhez hasonlóan sajátságos értékük van megjelenésüktől teljesen függetlenül. A művészbélyegnek nincs „valós” értéke, de fontos műalkotás és mint ilyennek értéke van, mely meghaladja és rácáfol a pénzben kifejezhető árra. Bár a művészek közül néhányan eladják bélyegeiket, igazi értékük az az általuk képviselt látvány- és gondolatbeli minőség, ami átcsúszva a nemzetközi postai rendszeren, a network művészek postaládáiban landol.