Úgy tekinteni a dolgokra, mintha először látnánk őket - módszer kérdése: korábban mellőzött szempontokat kell érvényesítenünk. Hatékony és termékeny módszerről van szó, de minthogy szigorú fegyelmet követel, megeshet, hogy mégsem koronázza siker. A módszer lényege a felejtés: a szemlélődésből ki kell iktatnunk a megszokást, mindenféle tapasztalatot és ismeretet. Nehéz feladat, hiszen tanulni köztudomásúan könnyebb mint felejteni. De még ha a szándékos felejtés eme módszere csődöt mond is, alkalmazása mégis meglepő eredményekre vezet, és épp azért, mert képtelenek vagyunk diszciplináltan alkalmazni. Jól szemlélteti ezt a sakkjáték megfigyelése.

Itt van előttem egy sakktábla, rajta a kezdőpozíciónak megfelelően elrendezett bábok. Ha figyelmünket kizárólag a sakktáblára összpontosítjuk, elfelejthetjük, hogy sakktábláról van szó. Már csak azért is, mert a tábla nem csupán sakkozásra alkalmas, hanem dáma-, valamint „farkas és bárányok”-játékra is, továbbá mert léteznek a sakktábla mintázatához hasonló felületek, melyek egész másra szolgálnak. Persze ahhoz, hogy valóban sikeresen felejtsünk, azt a tudásunkat is ki kell iktatnunk, hogy ez a tárgy egyáltalán valamire alkalmas, vagyis hogy egy kultúrproduktummal van dolgunk. Amennyiben ezt is sikerül elérnünk, akkor megfelelő nézőpontból vagy egy vízszintesen felosztott felületet látunk, szabályosan váltakozó világos- és sötétbarna négyzetekből álló nyolc sorral, vagy egy függőlegesen tagolt felületet, hasonlóan strukturált nyolc sorral; illetve hirtelenjében meghatározhatatlan számú diagonális sorokat látunk, amelyekben a világos- és sötétbarna négyzetek a tábla pereme és közepe, valamint közepe és pereme között váltják egymást. Míg az első két nézőpontból a tábla túlontúl egyszerűnek tűnik, a harmadik nézőpontból zavarosnak hat. A sorok fogaskerekek módjára kapaszkodnak egymásba, anélkül, hogy pontosan kereszteznék egymást, mivel a tábla nem egyértelműen szimmetrikus és mert a diagonális sorok olvasata fentről lefelé haladva más, mint balról jobbra haladva: ebből a nézőpontból mintha megtörnének és mintegy cakkozottan futnának végig a felületen. ám a nézőben nyomban felmerül a következő kérdés: vajon azért látom-e a felületet így, mert különböző elfogulatlan nézőpontból szemlélem, vagy ezek a szempontok a valóságban is megállják a helyüket, mégpedig az első kettő a bástya, a harmadik pedig a futó szemszögéből. Vajon például egy előítéletektől mentes dámajátékos is képviselni tudná-e az első két nézőpontot, s ha igen, vajon ő is olyannak látná-e a horizontális és a vertikális sorokat, mint amilyennek én? Az efféle kérdésekre valószínűleg egyáltalán nem lehet válaszolni, úgyhogy a megfigyelés fenomenológiai módszere máris meginog. Még ha a fenomenológia éppen az ilyen kérdésekre nyilvánvalóan egész sor választ kínál is.

Ám a sakktábla tiszta szemlélésére tett kísérlet egészen másfajta nehézségekkel is jár. Nekem például már akkor erőszakot kellett vennem magamon, amikor fehér és fekete mezők helyett világos- és sötétbarna négyzetekről beszéltem. Ezt mindenekelőtt alapos fenomenológiai megfontolásból tettem. Érvem a következő: a sakkjátékban van egy egyezmény, miszerint a tábla fehér és fekete mezőkre van felosztva, függetlenül attól, hogy az adott esetben valójában milyen színű. A lényeg az, hogy a „fehérek” világosabbak legyenek mint a „feketék”. Egy másik egyezmény lehetővé teszi, hogy mezőkről beszéljünk. E konvenciókat én szabályszerűen elfelejtettem, és most meglepetten látom, hogy a tábla világos- és sötétbarna négyzetekre van felosztva. Ez egy tény, sakkozás közben mégis elsikkad. De nyomban újabb megfontolások merülnek fel: milyen jogon beszélek én világos- és sötétbarna négyzetek „tényéről”? Vajon a „világosbarna” és a „sötétbarna” szavak nem konvenciók-e maguk is, melyek csak akkor érthetők, ha már megtanultuk őket, s így aztán akkor is felfogjuk értelmüket, ha más színt látunk magunk előtt, mint amire a szavak kimondója gondolt? Ami pedig a négyzetet illeti, még rosszabb a helyzet. Olyan fogalom ez, amely a geometriának nevezett, túlontúl konvencionális nyelvhez tartozik, ám ha az azon belül érvényes, szabatos meghatározását a sakktáblán látott jelenségekre próbálom alkalmazni, máris leszögezhetem, hogy a világos- és sötétbarna foltok ennek csak nagyon pontatlanul felelnek meg. De ahhoz, hogy ezt tudjam, még csak nem is kell igazán megfigyelnem őket. A sakktáblán látható foltok a geometriai meghatározásnak semmilyen esetben nem tudnak megfelelni, éspedig azért nem, mert a meghatározások, ahogy ez - sajnos - közismert, egy ideált definiálnak, egy olyat, amely a valóságban nem létezik. Ez esetben már csak azért sem, mert négyzeten sík értendő, a valóságban pedig a szó szoros értelmében vett síkok nincsenek. S egy még nyomósabb ellenvetés: a foltok csak abban az esetben hasonlítanak valamelyest négyzetekhez, ha szigorúan meghatározott nézőpontból szemléljük őket. Más szögből tekintve másnak, például a paralelogrammák valamely fajtájának mutatkoznak. Azt a látószöget, amelyből többé-kevésbé négyzetnek látjuk őket, csak igen összetett számítások útján tudjuk kijelölni. Az iménti leírásban én mégis spontánul, mindenféle számítgatás nélkül választottam épp azt. Vajon mi történt?

Nos, a sakktábla szemlélése közben sikerült ugyan többé-kevésbé megfeledkeznem a sakkjátékról (bár ez is problematikus), egy egész sor más konvenciót - játékot - viszont nem tudtam elfelejteni. E sikertelenség azonban tudatosította bennem az egyébként elfeledett konvenciókat. Hirtelen tudatára ébredtem, hogy a sakktáblát egyáltalán nem tudom úgy nézni, hogy egy egész sor konvencióhoz vissza ne nyúlnék. És bizonyos, hogy nem csak olyan konvenciókról van szó, melyek hirtelen bukkantak fel a tudatomban, hanem olyanokról is, melyek kudarcaim ellenére a tudatalattimban maradtak. A közvetlen és közvetíthetetlen tapasztalás hallatlan nehézségei egyfajta szédületet keltettek bennem, olyannyira, hogy a sakktábla mint valami feneketlen mélység tátong előttem, s nem merek fölé hajolni, mert még belezuhanok. A nézőpont hiányát így egyfajta gyökértelenségként élem meg, akár ha épp kicsúszott volna a talaj a lábam alól. A különös az, hogy minderre nem valamiféle elméleti úton következtetek, hanem nagyon is konkrétan érzem. Ezt az élményt akár konkrét ontológiai szédületnek is nevezhetnénk.

Ráadásul mindez a táblán sorakozó bábok vizsgálatához képest még viszonylag egyszerűnek mondható. Jóllehet a viszonylag egyszerű esetek vizsgálatát nehezítő akadályokról eddig még szó sem esett. Most tehát meg kellene próbálni a táblán elhelyezett bábokról „elfogulatlanul és naivul” beszélni - talán a színükről, alakjukról, szerkezetükről, elrendezésük módjáról, méretükről, súlyukról, esetleg anyagukról -, habár úgy sejtem, a lényeget nem tudom megragadni. Tudom, és semmiképpen sem akarnék megfeledkezni arról, miszerint a gyalognak nem az a lényege, hogy gyámoltalan pagoda-figura benyomását kelti, hogy sárga színű vagy hogy fából van, hanem a benne összpontosuló lehetőségek, vagyis hogy vertikálisan lépked, átlósan üt, és bizonyos körülmények között dialektikusan királynővé tud átváltozni. Az is jellemzője, s ezt jó tudni, hogy diagonális párokban fölsorakozva erős lehet, függőlegesen összetömörülve viszont leginkább tehetetlen és elveszett, kivéve természetesen azokat a szituációkat - s itt nem árt odafigyelni a „természetesen” szóra -, amikor az efféle függőleges tömörülés kedvező. Sok más egyéb mellett mindezt képes vagyok az előttem álló buta fadarabban észrevenni. És ha mindezt elfelejtem, egy fadarabon kívül, nemde, szinte semmi egyebet nem látok.

És vajon mit lehetne mondani a bástyáról - hogy a királynőről vagy a királyról már ne is beszéljünk. A bástya egyértelműen azokra a mór tornyokra emlékeztet, melyek az andalúziai sziklaparton állnak, és amelyeket a turisták olyannyira csodálnak. Erről még sok egyebet lehetne mondani, csakhogy épp ezt nem tehetjük, tudniillik nem szabad „emlékeznünk”. A dolgoknak közvetlenül kell megfogalmazódniuk, például olyasfajta formában, hogy fekete lakkozott fadarab, itt-ott megkopva. De tudom, s ezt semmiképpen sem akarnám elfelejteni, hogy a lényegi benne nem a megkopott fadarab, és bizonyára az andalúziai tornyok emléke sem, hanem az a sajátsága, hogy afféle tank módjára az egész táblán végig tud robogni, képes maga körül mindent lerombolni, s amikor leáll, erőtere néma fenyegetésként egészen a horizontig sugárzik ki; ám egy diagonálisan elhelyezett gyalogsor már puszta jelenlétével is kasztrálhatja, megfoszthatja minden hatalmától. Az a kevélység és brutalitás, ami a középjátékban jellemzi, fokozatosan, alig észrevehetően ravaszsággá, furfanggá alakul át: a végjátékban ott lopakodik a gyalogok körül, s megpróbálja őket hátulról elkapni. Amennyiben ez sikerrel jár, ismét eredendő karaktere érvényesül, s a gyalogok között valóságos mészárlást rendez. Mindezek mellett hősiessége nem az igazi: a végjátékban, amikor arra fanyalodik, hogy az előrerohanó gyalog útját állja, gyakran magának a királynak kell őt a védelmébe vennie. Ennyire összetett lény a bástya, s noha kevéssé látszik, mégis mindez és még sok minden más is benne rejlik. Vajon mi másnak, ha nem épp ennek kellene kiderülnie a bástya szemlélése közben?

Arról a kérdésről van tehát itt szó, hogy vajon miféle „lényeget” lát meg a lényegszemlélet, amikor a dolgokra irányul. Mint az fentebb világossá vált, a sakkjátékban több lényeg is rejlik: mihelyt eltűnik a látókörünkből az egyik, megjelenik a másik, ami ráadásul épp az első szándékos elfelejtésével következik be. Amennyiben például szándékosan megfeledkezünk róla, hogy a sakk játék, észrevesszük történeti lényegét, mondjuk andalúziai vonatkozását. Ha pedig másfajta szemléletmódot választunk, akkor talán a sakk faszerűségét vesszük észre, netán annak az anyagnak az erezetét, amiből a figurákat faragták. Azt tehát, hogy egy tárgynak mely lényegét ragadjuk meg, attól függ, hogy miként közeledünk hozzá. Más szavakkal, nem azt találjuk meg a dolgokban, amit keresünk, hanem azt, ahogyan keressük. Felfedezéseink úgy érik tetten a dolgokat, ahogyan kifejezzük őket: jellegük rajtuk és rajtunk egyaránt múlik.

Noha mindez a dolgokat fenomenológiai módszerrel vizsgáló szemlélő számára banálisnak tűnhet, mégis fennáll annak a veszélye, hogy megfeledkezik róluk. Ha például a sakktáblán elhelyezett bábok vizsgálatába kezdek, egyrészt igyekeznem kell minden megszokottat elfelejteni, másrészt azonban valamennyire mégiscsak tudnom kell, hogy mit keresek. Amennyiben még sohasem sakkoztam és a játékot nem ismerem, eleinte természetesen nem kell elfelejtésére törekednem. Ez esetben azonban sohasem fogom észrevenni a sakknak mint játéknak a lényegét. Ha még sohasem jártam Andalúziában és az ottani tornyokról sem tudok semmit, nem kell megpróbálnom elfelejteni, hogy a bástya azokra emlékeztet. Ez esetben azonban sohasem fogom észrevenni a sakk történeti lényegét. Amennyiben még sohasem láttam fát, s a botanikáról sem hallottam, nem kell megpróbálnom elfelejteni a sakkfigurák anyagának erezetét. De ez esetben a figurák faszerűségét sem fogom észrevenni. Másként fogalmazva: ha nincs mit elfelejtenem, mert tudatlan vagyok, soha semmit nem fogok látni. Másrészt azonban, ha mint sakkozó nem próbálom meg sakktudásomat elfelejteni, sohasem fedezem fel sem az andalúziai vonatkozást, sem pedig a faszerűséget, még akkor sem, ha ez utóbbiak ismertek is számomra. Mi több, amennyiben sakkjátékosként nem próbálom meg sakktudásomat elfelejteni, a gyalog és a bástya lényege sem fog bennem soha tudatosulni, lévén hogy elfogadom őket, anélkül, hogy külön figyelmet fordítanék rájuk. A következőkről van tehát szó: csak azt fedezhetem fel, amit elfelejtettem, és azt is csak azáltal, hogy szándékosan törekedtem elfelejtésére. Valamilyen módon eleve tudnom kell, hogy mi az az elfeledett, amit fel akarok fedezni, hiszen csak ennek tudatában vagyok képes „pontosan”, azaz a felfedezést megcélozva felejteni. Például valamelyest tisztában kell lennem azzal, hogy a sakknak mint játéknak a lényegét akarom felfedezni, mert csak így vagyok képes épp azokat a vonatkozásokat elfelejteni, melyek folytán a játék lényege, és nem a történelmi lényeg mutatkozik meg.

Meglehet a fenti fejtegetések banálisnak tűnnek, mégsem zárhatjuk ki őket a környezetünk tárgyairól elmélkedvén. Az elmondottakból ugyanis az következik, hogy környezetem tárgyait sohasem tudom igazán egyedül szemlélni, vagyis nem lehet szó olyan helyzetről, amelyben csak én és a tárgyak volnának. Ahhoz, hogy valamit egyáltalán nézhessek, másnak is jelen kell lennie. Például annak, aki engem sakkra, történelemre vagy botanikára tanított. Ha nem lenne ez a másik, egyáltalán nem léteznének számomra a tárgyak, mivel nem látnám őket. Ebben az esetben nemcsak hogy képtelen lennék a sakkot játéknak, történelmi jelenségnek vagy fából készült produktumnak tekinteni, hanem egyáltalán észre se venném. így aztán nem elég azt mondani, hogy folyton tárgyakkal vagyok körülvéve, hanem azt a banalitást is hozzá kell fűzni, hogy mások is mindig jelen vannak.

A dolgokban tehát csak azt fedezhetem fel, amit elfelejtettem és a felejtést másoknak köszönhetem. E megállapítást legalább kétféle módon lehet értelmezni: egyrészt jelentheti azt, hogy a dolgokban mindig a másikat is felfedezem, másrészt pedig azt, hogy újat soha nem fedezhetek fel. Mindkét értelmezési lehetőség külön figyelmet érdemel, de első helyen talán az utóbbi.

Ha a gyalog és a bástya jellegzetességeit körülbelül olyan szinten tudatosítom, mint ahogy azt leírtam, az eredményt meglepetésként élem meg. Mint egy újdonságot. Meglepődésem valami ilyesmit jelent: hát tényleg ez lenne az a gyalog és az a bástya, amelyről azt hittem, hogy oly jól ismerem őket? Íme az új a régiben. Amennyiben a szóban forgó meglepetést valakivel meg akarnám osztani, ez csak akkor lenne lehetséges, ha az illető tudna sakkozni. Csakis ilyen ember számára lesz a gyalog és a bástya szemlélése útján felismert jellegzetesség új. A sakkozni nem tudó számára e jellegzetesség se nem új, se nem régi, hanem valami olyasmi, amit az információelméletben zajnak neveznek. Mindebből ilyesfajta következtetés vonható le: ahhoz, hogy valamit újként tapasztalhassunk meg, már ismertnek kell lennie, az ismeretlent pedig nem lehet újként felfogni, mert egyáltalán nem lehet felfogni. Ilyen értelemben tehát érvényes, hogy soha nem fedezhetek fel újat: mindaz, amit újként tapasztalok, a régi újbóli felfedezése. Másrészről azonban ugyanígy érvényes az is, hogy a régit akkor tapasztalom újként, ha ismét felfedezem. Más pedig csak akkor fedezheti fel számomra az újat, ha azt valamilyen módon már ismerem.

Mindezek ellenére tagadhatatlan, hogy a Nyugat történetét kumulatív felfedezések jellemzik, s hogy mindig más és más értelemben vett új felfedezéséről van szó. Ezzel viszont olyasmire kell utalnom, hogy Kolumbusz azért fedezhette fel Amerikát, mert Amerikáról már tudtak. Ha nem tudtak volna róla, s ha ezt azután nem felejtették volna el, Kolumbusz nemcsak hogy nem kereshette volna, de nem is érzékelhette volna Amerikát. Egyszerűen megbotránkozott volna rajta. Az embereket mindig is az ismeretlen botránkoztatja meg, az, ami még nem jutott el a tudatukig, mint például a Kolumbusz által felfedezett indiánok kulturális játékai. E játékok igazi felfedezésére csak akkor kerülhetett sor, amikor már valamilyen módon ismertek voltak, vagyis jóval a kihalásuk után. Sajnos itt nincs módunk annak magyarázatára, hogy miként válik valami ismertté, tehát hogy a fenti értelemben vett új felfedezése hogyan lehetséges. Egy dolog azonban világos: szemlélet, tehát empirikus tapasztalat útján csak azt lehet felfedezni és újként megélni, ami már ismert. Amennyiben az új ismeretet „feltalálásként” kellene meghatároznunk, azt mondhatnánk, hogy szemlélődés útján csupán olyan találmányt fedezhetünk fel, amit elfelejtettünk, majd ismét keresni kezdtük.

A fenomenológiai módszer másik lehetséges gyarlóságára, miszerint a dolgokban mindig másokat fedezünk fel, tehát nem maga a dolog jut szóhoz, hanem folyton mások hangja, a sakk szintén jó példával szolgál. A sakk olyan dolog, amellyel kapcsolatban képtelen vagyok elfelejteni, hogy egy bizonyos célra szolgál. Amennyiben mégis rákényszerítem magam, hogy ezt megtegyem, tehát úgy tekintek rá, mintha céltalan lenne, azon nyomban megszűnik sakk lenni: harminckét fadarabból és egy deszkatáblából álló véletlenszerű halmazzá válik, melynek elemei semmilyen módon nem függnek össze egymással. Ennek a halmaznak mindenekelőtt épp a cél ad formát. Azokat a dolgokat, melyek formája célmeghatározott, produktumoknak nevezzük. S mihelyt tudatosul bennem ez a bizonyos célmeghatározott forma, a produktum létrehozója is tudatossá válik számomra. Arról a másikról van szó, aki a produktumot egy gesztussal megalkotta, olyan gesztussal, amely végső soron nekem szól. így hát a produktumnak, például az előttem fekvő sakktáblának, végső soron az a célja, hogy a szolgálatomra legyen. Ami tehát a sakkból mint produktumból nekem szól, nem más, mint a másik hangja.

E hang mármost olyasfélére szólít fel engem, hogy játssz velem. A cél tehát, amit a sakk szolgál, egy hozzám intézett néma parancs, és a sakk mint ilyen foglal helyet a környezetemben. Akármilyen néma is ez a parancs, elég hatékony ahhoz, hogy a sakkot ne tudjam másként, csak parancsként tudomásul venni, és egyebet ne tegyek, csupán játsszak. A „szolgálatomra lenni” tehát annyit jelent, mint engem föltételezni. A sakk szemlélése közben tett felejtési kísérletem alapjában arra szolgál, hogy a sakkot megszabadítsam a céljától, s hagyjam, hogy saját maga jusson szóhoz. S ami ekkor tényleg szóhoz jut, az annak a hangja, aki parancsát a sakkon keresztül hozzám intézte. így aztán a sakk esetében azt mondhatom - de ugyanez érvényes a kulturális termékekre általában is -, hogy a másik hozzám intézett parancsától, kulturális meghatározottságomtól, annyiban szabadulok meg, amennyiben a másikat mint ezen dolog lényegét fedezem fel, s imperatívuszát indikatívusszá változtatom. Amennyiben a kultúra tudománya az imperatívuszokat indikatívuszokká változtatván annak eszköze, hogy megszabaduljunk a kulturális meghatározottságtól, akkor a kultúrtermékek lényegszemlélete a kultúra tudományának egy szakasza. Nyilvánvalóan más a helyzet, ha környezetünk olyan dolgaival állunk szemben, melyek céltalanok, haszontalanok és értéktelenek, tehát, ha az úgynevezett természeti dolgokról van szó. Az a mód, ahogyan ezeket meghatározott célra felhasználom, értékelem és természetiből kulturálissá változtatom - mint azt a „felhasznál” szó is jelzi - egy másik oldalt képvisel, pontosan meghatározott nézőpontot jelent. Ha a természeti dolgokat haszonelvűen nézem, akkor az már nem olyanfajta „tiszta” szemlélet, amiről itt szónak kellene lennie. Ha az ilyen dolgokat „érdek nélkül” szemlélem, akkor a másik hangja nem abban az értelemben szól belőlük, ahogy a produktumok esetében történik, hanem épp ellenkezőleg. Az ilyen dolgok mögött ugyanis csupán az értelmetlen és céltalan létezés némasága tátong. S épp ez a természet: a céltalan és értelmetlen létezés szakadéka.

S mégis szól belőlük a másik hangja, de egy egészen másféle értelemben: mint annak a valakinek a hangja, aki ugyanezt a dolgot előttem már megnézte. A dolog már valaki más látókörébe is bekerült. S ezt közvetlenül a dolog szemléléséből tudom. A dolog valamiképp magán viseli a másik tekintetét. Ha ez nem így volna, a dolog láthatatlan lenne számomra: amit látok, az alapjában nem más, mint a másik tekintete. Ezt a dolgot számomra a másik tekintete tette láthatóvá, az találta meg, s ennek tudatában is vagyok; máskülönben fel sem fedezhetném. A természetben felfedezett dolgokból tehát a másik mint felfedező szól hozzám, a kulturális dolgokból pedig a dolog elkészítője is.

Az iménti értelmezés a következőképpen foglalható össze: a dolgok szemlélése közben a másikat mint felfedezőt, illetve adott esetben mint készítőt fedezem fel, s ez az, ami nekem és másoknak is az újdonság élményét jelenti. A sakk esetében például azt a másikat fedezem fel, aki a természeti dologból játékot készített, s mindazokat, akik e felfedezést és készítményt hozzám eljuttatták. Ezen kívül alapjában véve semmi egyebet nem fedezek fel a sakkban, de azáltal, hogy ezt megteszem, lehetővé válik számomra, hogy a sakkal mint valami újdonsággal kerüljek szembe.

Nem sikerült tehát a sakkot előítéletek nélkül szemlélnem. Csupán egy sereg olyan szempontot ismertem fel, melyeket előttem már mások is felismertek, s erről annak ellenére tudok, hogy megpróbáltam megfeledkezni róluk. Miközben azon fáradoztam, hogy mindazt, amit a sakkról tudok, elfelejtsem, egyéb elfeledett vonatkozásokra kezdtem emlékezni. Abbéli kísérletem, hogy magát a sakkot juttassam szóhoz, zátonyra futott, mert közben mások hangja szólalt meg. így tehát most a sakkon keresztül hirtelen mindazokat hallom, akik a környezetemben voltak, szemlélődtek és cselekedtek. úgy tekinteni a dolgokra, mintha először látnánk őket - olyan hatékony és termékeny módszer ez, hogy alkalmazásának csődje ellenére is sok minden más megvilágításba kerül.

Forrás: Vilém Flusser: Az ágy, Kijárat Kiadó, Budapest, 1996
Schach. In: Vilém Flusser: Dinge und Undinge. Carl Hanser Verlag, München-Wien, 1993
Fordította / Hungarian translation: Sebők Zoltán, 1996