Ben Vautier
Gondolatok a plurikulturalizmusról*
MŰVÉSZET (AZ ETNIKAI KISEBBSÉGEK AVANTGÁRDJA)
Néhány megjegyzés:
1. a világ valamennyi népe és kultúrája, bennszülöttek, bantuk, angolszászok, franciák vagy bárki más, ugyanannyi évszázadot tudhat maga mögött, úgyhogy hazugság azt állítani, hogy bármelyik is művészetileg elmaradott lenne a többihez képest, mert valamennyien kortársak.
2. csupán az etnikumok közötti jelenlegi erőviszonyok keltik a hierarchikus különbözőség képzetét; ez próbálja meg mindössze 5 vagy 6 etnikum alkotásai számára fenntartani a modernség fogalmát és ez hiteti el velük, hogy előrébb tartanak másoknál.
3. saját nyelve által minden kultúra a világnak egy-egy másfajta, művészetileg nem hierarchizálható látásmódját képviseli.
4. Fontos, hogy minden nép, minden kultúra kezébe vehesse önmaga sorsát, és hogy ne próbálják meg ráerőszakolni másokra a maguk kultúráját (ami nem zárja ki a kulturális cserét).
Ha pedig így állnak a dolgok, nem szabad, hogy a művész az intézményes propaganda által manipulált kulturális fejőstehénné váljon.
MŰVÉSZET: ALKOTÁS ÉS AVANTGÁRD (1986)
Nemrégiben azt írtam, hogy az etnizmus lesz a művészet következő forradalma. Ez annyit tesz, hogy a következő tíz éven belül a művészek már nem azért fognak küzdeni, hogy mindenáron egy egyirányú művészettörténet részesei legyenek, amelyben Duchamp előrébb tart Matisse-nál, Matisse meg Kandinszkijnél, hanem ehelyett egy sokirányú művészettörténetbe szeretnének bekerülni. A művész kreativitása nem csupán saját egyediségének bizonyításában áll majd, hanem etnikai identitásának elmélyítésében is. Hogy egy példát mondjunk, a néger művészek nem próbálnak majd nyugati személyiséget erőltetni magukra, hanem saját négerségükből vagy etnikumukból kiindulva lesznek eredetiek.
MŰVÉSZET: ALKOTÁS ÉS ETNIKUM
A művész gyakran azt hiszi, egyedül van a világon. Egyedül az alkotásban, egyedül mindenki mással szemben. Ez azonban nem igaz.
Mallarmét parafrazeálva azt mondhatnám, minden művész azon munkálkodik, hogy a lehető legtisztább értelemmel telítse saját törzsének szavait és képeit. A művészet nem más, mint a különbségek elfogadása. A művészet az olasz opera, Wagner, a maori dalok, a korzikai bölcsődal. Azt jelenti ez, hogy a művész nem létezik más módon, csupán csoportjának emlékezetével egységben, amelyből saját identitása fakad. E nélkül az emlékezet nélkül nem létezik művészet. Dante, Cervantes, Baudelaire, Shakespeare (hogy csak az európaiakat említsem), csupán nyelvükkel és kultúrájukkal összefüggésben érthetők meg.
MŰVÉSZET A HARMADIK VILÁGBAN ÉS A PRIMITÍV NÉPEKNÉL (1979)
A Nyugat viszonya a harmadik világ kultúráinak avantgárd művészeihez egyfelől abban áll, hogy megvonja tőlük a modernség státusát, és néprajzi múzeumokba száműzi kortárs művészetüket, másfelől pedig kifosztja azt (az afrikai művészet 80 százaléka Európában és az Egyesült Államokban található). Akárhogy nézzük is, ez rablás! Nemzetközi megállapodásoknak kellene rendelkezniük arról, hogy a nyugatiak visszaszolgáltassák azokat a műveket, amelyektől megfosztották a harmadik világ kultúráit. Minden további nélkül vissza kellene ezeket adniuk, esetleg egy kétoldalú csereegyezmény keretében. Ha például a Louvre egyiptomi kiállítást kíván fenntartani, ezért cserébe egy azzal egyenértékű 18. századi francia művészeti anyagot kellene átadnia a kairói múzeumnak.
MŰVÉSZET ÉS ERŐVISZONYOK (1980)
A modern művészet jelenlegi helyzete pontosan tükrözi a népek és etnikumok közötti erőviszonyokat. Négy vagy öt etnikum osztozik az avantgárdnak nevezett művészeti piacon, s más etnikumok alkotóit vagy érdekes folklórtárgy-gyártók szerepére kárhoztatják, vagy pedig arra kényszerítik, hogy csatlakozzanak az egyirányú Matisse–Duchamp– Malevics stb. mezőnyhöz. Sokatmondó példa Kanada, ahol a művészeti piac nem hajlandó az inuit szobrászokat avantgárdokként elismerni, noha ezek egészen különös formai újításokkal állnak elő.
Egyéb példák: a kreatív, de lenézett, megvetett afrikai festészet, bennszülött művészet stb.
MŰVÉSZET ÉS STÍLUS EGYES NÉPEKNÉL
Nincs spontán alkotás: nem a semmiből kiindulva alkotunk. A stílust az teszi, ahogyan egy nép a formák síkján ismétli önmagát. Ennek az ismétlésnek a célja a különbségek felmutatása, hangsúlyozása és emlékezetben tartása. Ez az ismétlés jelen van a nyelvben, a zenében, az (építészeti stb.) formákban, a konyhaművészetben, éppúgy, mint a festészetben. Amikor a katalánok a Franco által betiltott sardanát táncolják, ezzel a „stílussal” védik önmagukat. Amikor Nîmes az arénában tombolva élteti a bikaviadal művészetét, azzal egy nép a maga különbségét hangsúlyozza. Nyilvánvaló ez a zenében is: ott minden népnek megvan a maga ritmusa és tempója. A festészetben nehezebb ezt észrevenni, mert az avantgárd (a gazdagok fogyasztási cikke) a kozmopolitizmusban lubickol. Ám az egyes művészek között megfigyelhető különbségek még így is magukon hordozzák kulturális identitásuk jegyeit. Így Tapiès és Miró, akik hosszú ideig az École de Paris képviselőiként futottak, ma már visszakövetelik katalán identitásukat.
UNIVERZÁLIS MŰVÉSZET
Nevetséges lenne egy olyan univerzális ünnepről álmodni, ami mindenkinek ugyanazt jelentené. Korzika ünnepe nem ugyanaz, mint a katalánok vagy a bantuk ünnepe. Ha megrendezzük az „ünnepek fesztiválját”, meglátjuk, hogy abból a különbségek, s nem az azonosság fesztiválja lesz. Ugyanígy van ez minden más művészetben, a festészetben, konyhaművészetben, zenében stb., amelyek ugyancsak nem univerzálisak, hacsak nem különbségeiket tekintve.
Fordította Sajó Tamás
[*] Ben: L'Ethnisme de A à Z. Z'éditions, Nice, 1991. 160. Magyarul: Válogatás Ben Vautier írásaiból. i. m. 34–36. (részletek).