Galántai György aktuális munkássága elválaszthatatlan az 1979-ben általa és Klaniczay Júlia által alapított Artpooltól, amely persze ugyancsak elválaszthatatlan az 1970–1973 között működött balatonboglári kápolnában folyt tevékenységétől, így az ott rendezett kiállításoktól. Ebben az 1991 óta több helyen, Budapesten és Kapolcson működő autonóm művészeti világban az intuíció szabadsága és a folyamatos utalások hálózata egyszerre volt jelen. Az utalások jelentése, szerepe persze nem magától értetődő, mint azaPárhuzamos és véletlen valóságok evolúciója, másképp A kétségek és a véletlenek integrációja című aktuális kapolcsi kiállításon is kiderül. Galántai, mint azt egy Kürti Emesének és László Zsuzsának adott interjújában megemlíti, a hetvenes évek óta foglalkozik szemiotikával. Azaz utalásokra, kontextusokra, parafrázisokra, metaforákra, rímekre épülő nyelvjátékokkal, hiszen a „párhuzamos valóságok” társadalomtudományi szövegekre, a „véletlen valóság” pedig költészetre és valóságra, azaz ha akarjuk, egy nagy irodalmi hagyományra vagy épp a művészet szabadságára utal. Mármost minden utalásokkal átszőtt kiállítás értelmezéseket teremt, illetve keres, azaz a dokumentumok jelentése és jelentősége gyakran változó. Galántai kiállítja például az 1973-ban, a Népszabadságban megjelent Szabó László-cikk, a Happening a kriptában nagyított, fóliával védett másolatát. Szabó egykor a lap belpolitikai rovatvezetője, a Kék fény című televíziós bűnügyi magazin műsorvezetője volt. Azaz – amúgy minősíthetetlen ostobaságokkal és hazugságokkal teli – cikke felért egy sikeres feljelentéssel, s valóban része volt abban, hogy 1973-ban a bolgári kápolna a Galántai által teremtett kontextusban nem működhetett tovább. Szabó szövegének nagyított változata részben dokumentum, amelynek a szerepét, azaz az írás következményeit talán nem ártott volna megjelölni, hogy azok is beleláthassanak annak a kornak a működésébe, akik mondjuk 2000 után születtek. Ugyanakkor a nagyítás óhatatlanul műtárggyá teszi azt.

Galántai tehát érti és használja a dokumentum és a műtárgy közötti határok esetlegességét, pontosabban azok megteremtésének szükségességét, pontosan úgy s azért, amiért a kapolcsi épületek, kiállítóhelyek közti kis utca elején elhelyezett egy táblát. „Ön most belép az 51-es körzetbe” –- s ugyanaz angolul, franciául, németül. Az Area 51 egy titkos katonai repülőtér neve, ami önmagában is derűs utalás: hiszen, ahogyan ott, úgy Kapolcson is kísérletezés folyik. Másrészt persze mindez a legendás, ugyancsak múzeumi tárggyá vált berlini feliratra is utal: „Ön most elhagyja az amerikai övezetet” – azaz magára vessen, ha belép a Szovjetunió és az NDK, a Stasi által ellenőrzőtt területekre.

Vannak persze olyan esetek is, amikor a dokumentum és a műtárgy közti határ megteremtése, azaz egy övezet elhagyása s a belépés a másikba számos megoldásra váró kérdést vet fel. A Möbius-szalag rejtélye kiállításon, amely a Galántai-házban, a Kossuth utca 53.-ban nézhető meg, képek és dokumentumok kerülnek bemutatásra. Itt félreérthetetlenül a dokumentumok közé tartozik egy színes kép, amely az amszterami Nextarchitect a kínai Csangsa városában épülő gyalohoshídjának tervét ábrázolja. A megvalósulás előtt álló, valóban lenyűgőzőnek tűnő műalkotás reprezentációja egybeesik a terv fogalmáról alkotott elképzeléseinkkel. Azaz, itt a kontextus különösebb jelzés nélkül is érthető. Sokkal zavarba ejtőbb a helyzet Erdély Miklós egy Galántai őrzésében lévő, nemrégen előkerült ceruzarajzával, amely sűrű, egymást fedő hurkokat ábrázol. Olyan minimalista művel van dolguk, amely – Erdély szándékával egybevágólag – összetéveszthető, azaz összevethető a legkülönbözőbb ábrázolásokkal, amint Erdély a költészetet is a nyelv radikális megbontásának, nyelvi kritikájának tekintette. A most Kapolcson látható műalkotás szinte semmilyen műalkotásszerű sajátossággal nem rendelkezik, azaz nincsen olyan vizuális előítélet, amely segítene annak műtárgyként való felismerésében. A kép nincs keretben, csipeszek fogják, tartják, magának a képi elbeszélésnek a műalkotásként való azonosításban, elismerésben nem sok szerepe van. Azaz a művet bátran tekinthetjük dokumentumnak is, amely kétértelműséget akár örömmel is fogadhatnánk, az esztétikai/vizuális csapda nyilván mindig termékeny félrértésekre adhat okot. De mégsem vagyunk ilyen kiszolgáltatottak és puritánok egyszerre. Erdély munkájáról Galántainak nem volt könnyű döntést hoznia, hogy Erdély munkáját kordokumentumként, vagy műalkotásként mutassa be: amikor maga az alkotó sem volt biztos abbanm, hogy műveit miként lássa, láttassa. De tény, hogy műtárgyként való azonosítása másik párbeszédet kínálna a nézőnek, mint a dokumentumnak való megfeleltetése. S itt nem egyszerűen a művészeti világ instrumentalizmusesszencializmus vitájáról van szó, bár tény, hogy az is felidéződik. Amiért ezt az apró kérdést szóba hozom, az nem pusztán a két állítás, a dokumentum versus műtárgy közti beláthatóan komoly anyagi különbség kérdése. Sokkal fontosabb, hogy Galántai minden kiállításának utaláshálózata kijelöli a művészetfogalom terjedelmét, jelentését, használatát. Galántai munkásságának döntő kérdéséről van szó: az egyszerre, ugyanakkor létrehozott műalkotás és kiállítások kettős szerkezetéből, kettős percepciójából, valóságából. Arra a megkerülhetetlennek tűnő s nem mindig termékeny válaszokat ígérő kérdésre, hogy Galántai kiállításokat vagy műalkotásokat és/vagy dokumentumokat kínál-e fel, a kortárs művészet használóinak, híveinek, elkötelezett alkotóinak, gyűjtőinek az osztályozás mikéntjében, pontosságában, érzékenységében rejlik a válasz. Galántai nem introvertált azonosságokból adódó esztétikai felfedezéseket, de nem is emberi drámákat, pszichológiai-filozófiai önazonosságok meglétét vagy válságát, végül nem is geometriai döntések eredményeit kínálja fel a befogadóinak, hanem fogalmak és tárgyak közti pérbeszédeket, nyelvjátékok vizuális dimenziókra való fordításának kérdését. Azaz, úgy vélem, és remélem, nem tévedek, hogy a kiállításait, azaz dokumentumgyűjteményeit is műveinek tekinti. „A 79-es évek fiatalok fesztiválján” idős zeneművészek felvételei láthatóak egymás után, Joan Baeztől Bob Dylanen át Paul Simonig. (Ezeket ismertem, s többit nem. ) Mármost ez a gyűjtemény alkalmi dokumentum, amelynek a jelentését nem hagyja érintetlenül a kiállítás emblémája: a kétségek és véletlenek integrációja.

Az Artpool, így Galántai György és Klaniczay Júlia, valamint munkatársaik Budapesten ősztől egy új intézményi keretben folytatják munkájukat, a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó, Szabolcs utcai Közép-eEurópai Művészettörténeti Kutatóintézetben (KEMKI), a volt Izraelita kórház főépületének egy részében. Az új architekturális és végre ugyanott létező szakmai kontextus újra és újra felveti az osztályozás, utalások, kiállítások, dokumentálások, művek hálózatának kérdését. Az 1979-ben létrehozott, részben ó és részben új underground intézmény előtt, mind Budapesten, mind Kapolcson fontos munkákkal teli évek állnak. A Véletlen jövő kézzelfogható közelségben van.

(A kétségek és a véletlenek integrációja és A Möbius-szalag rejtélye című kiállítás, Kapolcs)