|
RICHARD HUELSENBECK (Berlin) DADAIZMUS*
I. Az embernek eléggé dadaistának kell lennie, hogy saját dadaizmusával szemben dadaista álláspontra helyezkedhessék. Vannak hegyek, tengerek, házak, vízvezetékek és vasutak. A pampákon széles lasszóikat repítgetik a cowboyok és a nápolyi öböl milliószor lefestett, megénekelt és stereoskopizált hátterén himbálódzik az a romantikus gondola, mely a német menyegzői párokat terhes álmaikban ringázza. Dada megértette mindezeket. Dada kihasználta a fizikai mozgás lehetőségeit á outrance. Itt világszemléleteket és egyesületi statutumokat osztogatnak, itt egy késői kultúra stylitái állnak a gombostűfej-igazságot-vitatás arcfintorainak fényében: - Dada, Mohamedánus, zwingliánus, kantianus - jok, jok, jok. Dada a világszemléleteket átfolyatta kisujja körmén, Dada a földkerekség moráljai fölött a táncoló szellem. Dada a ma relativista filozófiáinak óriási paralleljelensége, dada nem axióma, dada lelkiállapot, mely független iskoláktól és teóriáktól, mely magát a személyeket támadja meg, anélkül, hogy megerőszakolná. Dadát nem lehet paragrafusokba foglalni. A kérdés: "Mi a dada?" dadátlan és iskolás ugyanolyan értelemben, amint ez a kérdés egy műalkotás, vagy az élet fenoménje előtt az lenne. Dada nem érthető meg, dadát át kell élni. Dada közvetlen és magától értetődő. Dadaista az ember, ha él. Dada az indifferanciapont tartalom és forma között, asszony és férfi közt, anyag és szellem közt, amennyiben ő a mágikus háromszög kulcsa, mely az emberi dolgok és fogalmak lineáris polaritása fölé nyúlik. Dada a buddhizmus amerikai oldala, tombol, mert tud hallgatni, cselekszik, mert nyugalomban van. Éppen ezért dada sem politika, sem művészeti irány, nem szónokol sem emberiességért, sem a barbárságért - a békét és háborút tógájában tartja, de a cherry brandy flip mellé határozza el magát. És mégis van dadának empirikus karaktere, mert fenomén a fenomének között. Mert dada a legegyenesebb és legéletteljesebb kifejezése korának, mindennek nekimegy, ami előtte makacsnak, múmiaszerűnek, leragadottnak tűnik fel. Követeli a radikalitást, dobol, jajong, felröhög és csépel, egy-pontba-kristályosodik és szétterjeszkedik a végtelen felületen, olyan mint a tiszavirág és mégis vannak testvérei a Nílusvölgy halhatatlan kolosszusai alatt. Ki a mának él, örökké él. Vagyis: aki korának legjavát felélte, az minden-időknek élt. Térj magadhoz és úgy cselekedj! Élj és halj meg.
Dada tehát cselekvés is, sőt a legexponáltabb és legmegerőltetőbb, ami létezik. Dada aktivitása számára egy kulturális területet választott, ámbár éppenolyan jól fel tudott volna lépni, mint gyarmatáru kereskedő, börziáner vagy kinokoncertdirektor. A kulturális területet nem szentimentalizmusból választotta, mely az értéklétrán a "szellemi értékeknek" a legmagasabb polcot utalja ki. A dadák legtöbbje mint író, zsurnaliszta, művész ismeri a "kultúrát". A dadaista beható tapasztalatokat szerzett a "szellem"-csinálásról, ismeri a szellemi produkálók elnyomott helyzetét, éveken át egy asztalnál evett a sok felülről nyomorgatott szellem-boszorkányokkal és Manuleskukkal a firkászok között, megszemlélte a kultúrának és morálnak legmélyebb titkait és szülésfájdalmait. Dada anti-kultur propaganda-félét csinál, becsületességből, undorodásból az intellektuálisan csinozott burzsoáziának fönségesség-machinációin érzett mély utálatból. Minthogy dada mozgalom, élmény és naivitás, mely súlyt helyez a "józanész" birtokára - az asztalt asztalnak és a barackot baracknak nézni, minthogy dada a vonatkozásnélküliség minden dologgal szemben, képes tehát minden dologgal vonatkozásba lépni, a mindenféle ideológiák ellen fordul, azaz a harc bármiféle módja ellen, a gátlások, barriérek ellen. Minthogy dada önmagában is az elaszticitás és előtte érthetetlen, hogy ragadhat le valaki valamin, legyen az pénz vagy eszme, - egy teljesen pátosznélküli szabadság karakterének mintaképét szolgáltatja. A dadaista a világ legfelszabadultabb individuuma. Ideológus az, aki belepottyan a svindlibe, melyet saját intellektusa készít számára, hogy egy idea, tehát valami pillanat alatt befogadott ténynek a szimbóluma abszolút valóság. Egy csomó fogalomgyűjteménnyel épp úgy játszhatunk, mint domino-kockákkal. Ideológus az is, aki "szabadságot", "relativitást", a belátással együtt, hogy a dolgok kontúrja eltolódik és nem állandó, holmi "szilárd világszemléletté" kovácsol; mintahogy a nihilisták majdnem mindig a leghallatlanabb és legkorlátozottabb dogmatikusok. Dada mindettől távolesik. Harcol például a kultúrideológia ellen, melyet a legnagyobb és leginfámisabb hazugságnak tart - tisztán mozgási kedvből, ha éppen kell, kegyetlenségből, talán kokettériából. A polgárt, a teli potykát és lókupecot, mely vasárnaponként pár koronáért művészetet vásárol magának, hogy hétköznapokon szélhámos bőrüzleteit előnnyel tovább bonyolíthassa, dadának kell megölni, lepitymagolni, mindörökre ártalmatlanná tenni.
III. "De a szellem", főként a "históriai szellem" ebből a kétségbeesésből is kihalássza magának az előnyöket: az emberek egy új darabot, kort és külföldet megkísérelnek, megdöntenek, szétszednek, bepakkolnak, mindenekelőtt tanulmányoznak: - mi vagyunk az első studírozott kor a "kosztümök" szempontjából, értem a morált, hit cikkelyeket, művésznyalakodást és vallásokat, felkészülve, mint még egy kor se volt, valami óriási stílű karneválra, szellemi farsangnevetésre és bolondozásra, a legfelsőbb ostobaság és az arisztofáneszi világ-kigúnyolás transzcendentális magaslatára. Lehet, hogy éppen itt fedezik fel még találékonyságunknak birodalmát, azt a birodalmat, ahol még mi is eredetiek lehetünk, mint holmi parodistái a világtörténelemnek és az isten paprikajancsijai - lehet, még ha a mából semminek sincs jövője, hogy éppen a mi felröhögésünké a jövő!"
"Nos tehát" hallom megszólalni, kik valamely világszemlélet foteljében biztosan ülnek "dada hát destruktív. A művészet bolsevizmusa. Mire való ez olyan korban, amelyben nyugalomra és rendre van szükség." Vagy: "Micsoda pozitívumot ad tulajdonképpen dada - hol van a teljesítmény?" Vagy: Dada a szellem ellen van?" Ezt könnyű mondani, akinek nincs szelleme. "Mire jó dada tulajdonképpen?" Ki ilyesmit kérdez, sokkal messzebb áll a dadaizmustól, mint valami állat az ismeretelméleti alaptörvényektől. Dada régen felismerte a nyugalom és rend utáni vágyakozást, mint az emberiség tulajdonságát, mely egy élményt valamely morállal akar bebizonyítani. Dada nem igazolható egy szisztémával, mely holmi "neked kell"-lel lép az emberek elé! Dada önmagán alapszik és önmagából cselekszik, épp úgy, mint a nap cselekszik, ha felszáll az égre, vagy mint egy fa nő. A fa nő, anélkül, hogy nőni akarna. Dada semmiféle motívumot nem dug megnyilvánulása alá, mely valami "Cél" felé törekednék. Dada nem szül ki magából absztrakciókat szavakban, formákban és szisztémákban, melyet az emberi társadalomra felhasználhatónak akar tudni. Nincs szüksége semmiféle bizonyításra, vagy igazolásra, sem formákkal, sem szisztémákkal. Dada önmagában a teremtési akció! Dada ezen kor megmerevedését és tempóját saját fejéből szülte meg - dada eminenter civilizatorikus, de képes arra, hogy megjelenésének határoltságát a korban históriailag áttekintse; önmagát relációzza saját korában. Dada ephemer, halála akaratának szabad cselekedete. Dada felfedezte a találékonyság birodalmát, melyről Nietzsche a fönnebbi sorokban beszél, dada a világtörténelem parodistájává és isten paprikajancsijává tette magát - de nem hiúsult meg önmagán. Dada nem hal el dadában. Nevetésének jövője van. Fordította: Kudlák Lajos *Megjelent a Ma
- Aktivista folyóirat VII. évfolyam, 4. számában
(1922).
|