KÖSZÖNŐLEVÉL ELLENSÉGEIMNEK, ÉS A "CAVELLINI ESET" MAGYARÁZATA A SZKEPTIKUSOK, A HITETLENEK, A KÖZÖMBÖSÖK ÉS MINDAZOK SZÁMÁRA, AKIK ELŐTT CSODÁLATOS MŰVÉSZI KALANDOM EZIDÁIG ISMERETLEN MARADT
1979. július
Drága ellenségeim! Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy köszönőlevelet írjak nektek, hiszen a ti ellenséges álláspontotoknak köszönhetem, hogy elkezdtem öntörténetiesítésemet, vagyis beillesztettem magam a művészet és történelem egyetemes rendszerébe. Kezdetben csak a düh és a védekezés szándéka vezérelt, mivel nem akartátok elismerni, hogy a "híres műgyűjtő" művész is. Az idő azonban bebizonyította, hogy én mindig is művész voltam, olyan, aki szívesen megszerezte művészkollegái alkotásait is. Immár majdnem tíz éve annak a napnak, hogy elhatároztam: saját magam történésze leszek. Akkor magatartásomat egy szemtelen diákcsínynek tartottátok, pedig az egy alaposan végiggondolt választás eredménye volt. Fontos pillanata életemnek és művészi pályámnak egyaránt. Olyan emberről és művészről van szó, aki átélte azt a történelmi periódust, mely 1946-tól, a háború utáni közvetlen újrakezdéstől napjaink drámai és kaotikus hanyatlásáig tart. Korom szeizmográfja voltam. Láttam hibáit és értékeit, megfigyeltem a kritika és a művészeti piac viszonyát. Végignéztem a művészeti robbanást, majd az összeomlást. Tanúja voltam a művészeti galériák megsokasodásának, a "beavatottak", a "szakértők", és "jól tájékozottak" elbizakodottságának és gőgjének. El kellett viselnem az irigy nyelvek rosszindulatú pletykáit és az öntelt provincializmust. És megundorodtam. Így tértem rá a "csináld magad" útra. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy nekem mindent szabad, és ez lángra lobbantotta képzeletem. 1971-ben megalkottam azoknak a kiállításoknak a plakátjait, amelyeket 2014-ben, születésem századik évfordulója alkalmából a világ legnagyobb múzeumaiban fognak megrendezni. Ezt követte egy hét címletből álló Cavellini-emlékbélyegsor, melyet a Francia Köztársaság adott ki tiszteletemre. A történelem 25 híres személyisége dedikálta nekem könyvét, melyekért levélben fejeztem ki köszönetemet. Még életemben összeállítottam és egy katalógusban összegyűjtve bemutattam életutam fotódokumentációját születésemtől a dicsőségig, "Cimeli" ("Ritkaságok") címmel. Ezt a katalógust a világ minden tájára elküldtem, hogy minden címzett lakásán önálló kiállításom lehessen. Már szinte magától értetődőnek tűnik, hogy az a kiállításom, mely ezidőtájt, Milánó ezer galériájának egyikében került megrendezésre, észrevétlenül zajlott le. Elhatároztam, hogy többé nem veszem figyelembe a művészet megszokott szabályait. Centenáriumi ünnepségeim idő előtti megrendezése, életrajzom és érdemeim megírása nem várva az utókor majdani elismerésére, a mindenkinek saját otthonában rendezett "házi" kiállításaim és több hasonló ösztönző akcióm rendkívüli érdeklődést keltett az egész világban, különösen a fiatal művészek körében. Ők nem törődtek azzal, hogy fiatal vagyok-e vagy öreg, gazdag vagy szegény, műgyűjtő vagy művész, olasz vagy amerikai. De Olaszországban még mindig tartotta magát a rólam elterjedt, nehezen kiirtható "híres műgyűjtő" elképzelés. "Házi" kiállításaim, melyek a világ minden tájára eljutottak, egymást követték: "Analógiák" 1975, "25 kép a Cavellini-gyűjteményből" 1976, "Senki sem próféta saját hazájában" 1978. Kiadtam a Nagy Enciklopédia múltammal, jelenemmel és jövőmmel foglalkozó oldalait. Elárasztottam a világot öntapadós matricáimmal (ezek állandó, teljességgel ellenőrizhetetlen és igen hatásos egyéni kiállításaimat jelentették), bélyegekkel, felszólításokkal, felhívásokkal és képeslapokkal. Ez a hatalmas mennyiségű nyomdai anyag élénk postai cserét indított meg köztem és új művészbarátaim százai között. "Körposta" (Round trip) akciót indítottam el, ezeket a küldeményeket centenáriumi bélyegeimmel láttam el és saját pecsétjeimmel pecsételtem le. (Körposta akcióm lényege, hogy a hozzám érkező postai küldeményeket műtárggyá alakítva a feladónak visszaküldöm, hogy bekeretezhesse és kifüggeszthesse.) Újabban meghatalmazásokat is küldök szerte a világba, melyekben a címzettet feljogosítom arra, hogy centenáriumi ünnepségeimet megrendezze. Azt hiszem, én vagyok az a művész a művészettörténetben, aki a legtöbb műalkotást adta ajándékba. (Remélhetőleg ez a tettem, mely a művészeti gyakorlattal éles ellentétben áll, hozzájárul majd a művészeti piac demisztifikálásához.) S azt hiszem, én vagyok az első művész, aki nem szégyellte a világ négy tája felé szétkürtölni határtalan ambícióit és nagyravágyását. Bár ezek az érzések mindenki titkos álmában, vágyában fellelhetők, a nagyravágyás és megalománia érzéseit mindig el kellett fojtani, a művészetet pedig mindig komoly dologként tüntették fel. Az olyan ironikus, demisztifikáló és szemtelen magatartással, mint amilyen az enyém, sosem tudtak mit kezdeni. De elérkezett a változás, a művészi alkotásmód megváltozásának, a múlttal való egyértelmű szakításnak az ideje. "Öntörténetiesítésem" sokak számára jelenti a felszabadulást és a múlttal való szakítást. Valójában csak az idő múlásával voltam képes arra, hogy magatartásom igazi jelentőségét felmérjem. A tisztelet és magasztalás naponta érkező megnyilvánulásai mutatják fontosságomat. Alkotások százait kaptam, melyeket mind az én nyomdászati anyagom (matricák, bélyegek, felhívások, képeslapok, katalógusaim lapjai, stb.) inspirált és azok felhasználásával készültek. Bekereteztem őket és a megalapítandó Cavellini Múzeum gyűjteményét képezik, amely gyűjtemény egyedülálló és különbözik minden eddigitől, s majdani kutatások alapjául fog szolgálni. Mindezek a fiatal művészek rám, mint Messiásra tekintenek, gondolatsugalmazónak, felszabadítónak, a művészeti intézmények lerombolójának tartanak. Művészi üzenetem felizgatta fantáziájukat, új aktivitási területek keresésére sarkallta őket. Ha nem lennék üzenetem hasznosságáról meggyőződve, most nem tennék újabb kísérletet eme új, semmi esetre sem lebecsülendő jelenség propagálására. A kritika mindig is óvatos és gyanakvó volt azokkal az új művészekkel szemben, akik valamilyen új "esetnek" bizonyultak. Azokat a művészeti eseményeket, amelyek alapvető fordulatot jelentenek a művészet és a kultúra történetében, a vezető, hangadó kritika általában veszélyesnek, nem kívánatosnak tartja, mert megzavarják a művészeti élet kialakult ritmusát, szabályait. "Megfigyelés alatt" tartanak. Ellenőrizni akarják, hogy művészeti üzenetem ellenáll-e az időnek, hogy nem csak üstökös-e, mely amilyen gyorsan feltűnt, oly gyorsan el is tűnik, hogy vajon jelentősége túlnő-e az egyéneken és univerzálissá válik. De időközben Cavellini Kutatóközpontok születtek egymástól függetlenül Kanadában, Hollandiában, Amerikában, Izraelben és Olaszországban is, és nyilván a jövőben is is létrejönnek majd újabbak. A "Cavellini eset" már kerekasztal beszélgetések témáját is képezte, ahol meg kellett állapítani, hogy "öntörténiesítésem" igazi művészi találmány, a dadaisták és futuristák teoretikus javaslatainak gyakorlati megvalósítása. A dadaizmus és a futurizmus már csaknem hetven éve "megfigyelés alatt" állnak, jelentőségük tudomásul vétele azonban napjaink idea-válságában elengedhetetlenné vált. Marcel Duchamp ready made-jei már a hagyományos értelemben vett mű-alkotás végét jelentették. Ő volt az első figuratív művész, aki kezdettől fogva elutasította, hogy a fennálló művészet őt magát vagy munkáját integrálja. A történelem azonban elkerülhetetlenül beépítette. Hogy munkám szelleméhez hű maradhassak, nekem is vissza kell utasítanom a művészet rendszerébe való beilleszkedést. De művész vagyok, és művészi fejlődésem egy "mozgalom", az "öntörténetiesítés" kitalálásához vezetett. Ha ez a mozgalom is, mint a korábbiak, a művészettörténet egy láncszemét fogja jelenteni, akár akartam, akár nem, beépített a rendszer, ahogy ez Duchamp esetében is történt. Többek között ezért határoztam el, hogy 1975-től kezdve, minden évben kiadom a naplómat, melyben napról napra végigkövethető művészeti kalandom alakulása. Így jövendő életrajzíróim munkáját is megkönnyítem, akik kivételesen nem töredékes és befejezetlen anyagokra lesznek utalva. Immár történelmi tény, hogy A KORTÁRSAK MINDIG TÉVEDNEK, hiszen nem vizsgálhatják az eseményeket az utókor távlatából. Ezért vigyázniuk kell, nehogy ugyanabba a hibába essenek velem kapcsolatban, mint elődeik hasonló esetekben. Az én "esetem" pedig igen különbözik minden más "esettől", és egy különösen érdekes történelmi pillanatban jelentkezik. Az elmúlt 80 évben a művészet minden szféráját felkutatták, minden rejtett zugát kifürkészték, mindent kimondtak és mindent megcsináltak. Abszurd gondolat lenne ma ugyanezeket az utakat újból végigjárni. Az én üzenetem is a művészi aktivitás egy lehetséges, új módjáról tanúskodik. Katalógusaimat tanulmányozva a művészi nyelv teljes megújulásának lehet bárki tanúja. Aki ebbe a folyamatba be akar kapcsolódni, annak új mértékrendet kell magáévá tennie. Napjainkban a fiatal művészek között olyan kommunikáció kezdődött, mely túllép a műtermek falain és az országhatárokon. A művészek megszabadulnak korábbi elszigeteltségüktől, felfedezik a felszabadulás boldogságát. Ez egy teljesen új helyzet, ami állandóan alakul, fejlődik, s melyről mindenki előbb vagy utóbb meg kell hogy győződjön. Ugyanígy az én "öntörténetiesítésem" is már vitathatatlan tény, és főleg a fiatalok érdeklődésének középpontjában áll. A holnap pedig a mai fiataloké. Íme, ezért akartam megköszönni ellenségeimnek önkéntelen, de számomra oly fontos művészi együttműködésüket.
GAC
Forrás: Lettera di ringraziamento ai miei nemici..., 1979. Olaszból fordította: Klaniczay Péter
