Bob Cobbing
Kijelentések a hangköltészetről*
(részletek)
Leonardo da Vinci arra kérte a költőt, adjon neki valamit, amit láthat és meg is érinthet, ne csak olyasmit, amit pusztán hallgatni lehet. A hangköltészet, úgy tűnik, elérte ezt a célt. Részben a nyelv egy ősibb formájának felelevenítése, mielőtt a kifejező hangok révén történő kommunikációt szavakká sztereotipizálták volna, amikor az emberi hang még gazdagabb volt vibrációkban, s még erősebb volt a fizikai jellege. A magnó, mivel képes rá, hogy felerősítse és átalakítsa a hangot és lelassítsa a rezgést, lehetővé tette, hogy felfedezzük az emberi hang lehetőségeit, míg végül ismét csaknem látható és érinthető dologgá nem válik. A költészet túllépett a szón, túl a betűn, mind audiálisan, mind vizuálisan... A hangköltészet táncol, íze van, formája van.
1969
Kifinomult/primitív:
A konkrét hangköltészetben két fejlődési irány egészítheti ki egymást. Az egyik az az igyekezet, hogy lépést tartsunk a tudományos és technikai fejlődéssel a célból, hogy az ember továbbra is otthon tudja érezni magát a világában: a gép humanizálása, az emberi melegség és az elektronikus úton létrehozott hangok hidegségének összepárosítása. A másik a visszatérés az ősihez, a ráolvasáshoz és a rítushoz, a zene és a költészet együttjárásához, a költészet, a mozgás és a tánc összevegyítéséhez, a test részének tekintett emberi hang teljes fizikai erejének kibontásához, a nyelvként működő testhez.
1970
* in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 37. o. <>