[Hangköltészet]

ARRIGO LORA-TOTINO
Mi a hangköltészet?*

(részletek)

Hangköltészet, tehát. Igen ám, de a terminusnak nincs egyetemesen elfogadott jelentése. Emlegetnek hallgatni való verset, orális, hangzó, fónikus, beszélt vagy akusztikus költészetet, hangverset, vokális, vagy hangzó szöveget stb. Sebaj, mind ugyanazt jelenti. A hangköltészet, mivel a hangszínnel és a ritmussal képes színesebbé tenni a szavak világát, túllép az értelmi olvashatóság határain, és a rádiónak adja át magát, a lemeznek, a magnószalagnak, illetve - ami a legfontosab - a közvetlen közönségkapcsolatnak a szavalatok során, amik akár improvizációval is végződhetnek. Ez mindenhol így történik: az USA-ban, ahol rendszeresen vannak költészeti fesztiválok, és most Európában is, újraélesztve a Marinetti-féle szavalóesteket.

A stilisztikai elv változása az írott verstől a teljes oralitásig négy fejlődési fokra vezethető vissza:

a) olvasott szöveg: a vers le van írva, a szerző a hangos felolvasással másféle hatást akar kelteni (ebben az esetben a szerző előadása többet ér, mint számos más, elszavalt, vagy csak gondolatban megalkotott interpretáció).

b) elmondott szöveg: a grafikai és az akusztikai verzió egyenértékűek, a hangzó alak más elrendezést adhat az írott szövegnek, a szavalat magáért való műalkotássá válik.

c) előadott kompozíció: az írott szöveg partitúraként szolgál (futurista szabadversek), csak az előadás számít, bármiféle emberi hang megengedett; újra felfedezik a hangutánzókat, neologizmusokat gyártanak, vokális hangszerelési technikákat alkalmaznak.

d) hangkompozíció: a szerző közönségnek előadott szabad improvizációja, vagy annak partitúra, illetve írott szöveg néküli azonnali rögzítése; lehetőség arra, hogy a hangzó-hang az emberi hangon kívüli zajokkal keveredjen, törekvés a jelentés beszűkítésére és egyfajta ritmikai-tonális elvontság megteremtésére (dadaisták és ultralettristák).

* in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 28. o. <>