AZ EPISZTALTIZMUS KIÁLTVÁNYA*
1. az episztaltikus nyelv, mely a nyelvi kifejezésmód absztrakt hagyományának végén helyezkedik el, a nyelvben működő formális eszközöket az összes hangzásbeli és harmóniai lehetőséggel egyesíti.
2. az „episztaltikus” kifejezést merőben formális okokból választottuk: minden hozzá kapcsolódó, múlt, jelen- vagy jövőbeli lehetséges szemantikai sugallatra való hivatkozás csakis a véletlen műve; úgy találtuk, hogy az „episztaltikus” kifejezés kivételes erejű felidézőképességgel rendelkező ritmus- és dallamelemeket tartalmaz.
3. a valóságból vett hangeffektusok beépítése az episztaltikus kompozíciókba megfelel annak, ami a kultúra területén a sokanyagú művészet (arte polimaterica), a festészetben pedig a kollázs.
4. az episztaltikus nyelv annyi, mint újra feltalálni minden szót, megszabadítani őket használati értéküktől, hogy nyomjelző lövedéket készítsünk belőlük, amelyek a szintaxis és a szókészlet rozoga falaiba csapódnak.
5. a szó mindenek előtt hang: le kell dönteni a falat zene és költészet között, mivel a kettő lényegileg ugyanaz.
6. a szó igazi lényege a zeneiségében, azaz a hangban található.
7. a legkisebb elemekre való lebontásában aztán a szó újra megtalálja önállóságát és felidéző erejét.
8. az emberi hang nem korlátozódhat a tagolt nyelv monotóniájára.
9. az emberi hang természetes zenei eszközök kimeríthetetlen forrása.
10. az episztaltikus nyelv az egyetlen érvényes nyelv a mi időnk költészetében.
Mimmo Rotella, 1955 (?)
* in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 23. o. <>