Kurt Schwitters
Következetes költészet*
Alapvetően nem a szó a költészet anyaga, hanem a betű.
A szó:
1. Betűkompozíció.
2. Hang.
3. Megnevezés (jelentés).
4. Asszociációk hordozója.
A művészetnek sokféle jelentése van; a művészet végtelen, egy ilyen következetes kompozíció anyagának csak egy jelentéssel szabad rendelkeznie.
1. Egy szó betűinek csak egy jelentése van, mindenki számára azonos. Független a megfigyelő személyes állásfoglalásától.
2. A hangnak a kiejtett szóban csak egyetlen jelentése van. Az írott szóban a megfigyelő megjelenítési lehetőségétől függ.
3. A jelentésnek csak egyetlen értelme van, ha - például - a megnevezett tárgy jelen van. Máskülönben a megfigyelő megjelenítési lehetőségétől függ.
4. Az asszociációnak sosem lehet egyetlen értelme, mivel a megfigyelő gondolkodási képességétől függ. Mindenki mást élt meg és másképpen emlékszik és gondolkodik.
4) A klasszikus költészet az emberek hasonlóságára épített. Az asszociációkat adottnak tekintette. Tévedett. Mindenesetre súlypontjait az asszociációkra helyezte: „Über allen Gipfeln ist Ruh”. [„Immár minden bércet csend ül” (Weöres Sándor fordítása), Goethe: A vándor éji dala.] Goethe nemcsak azt akarja mondani ezzel, hogy a csúcsokon nyugalom uralkodik, hanem az olvasónak éppúgy élveznie kell ezt a nyugalmat, mint a költőnek, aki belefáradt a ránehezedő terhekbe és városi viszonylataiba. Láthatjuk, milyen esetlegesek az asszociációk, ha elképzeljük, hogy Lunebourg (2 lakos/km2) egyik lakosa olvassa ezt a verssort; biztos, hogy a „Blitz Hasten Zack die Undergrundbahn überfährt den Wolkenkratzer” sokkal nagyobb hatást gyakorol rá. Mindenesetre az az állítás, hogy minden nyugodt, semmiféle poétikus érzést sem ébreszt benne, mivel a nyugalom normális dolog a számára. A költő poétikus érzésekre számít. De mi a poétikus érzés? A nyugalom egész költészete a megfigyelő érzelmi képességein áll vagy bukik. A szavak itt nem kapnak saját értéket. Egy a kifejezés szempontjából teljesen jelentéktelen ritmuson túl a sort csak a „Ruh” és a „du” közti rím kapcsolja össze a következő sorral. A klasszikus költészet különféle részei között egyedül az asszociáció, azaz a költői érzés létesít kapcsolatot. A klasszikus költészet egésze ma dadaista filozófiának tűnik, s annál is inkább hülyén hangzik, mivel nem nagyon hajlott a dadaizmusra. Ma egyedül a sanzonírók használják a klasszikus költészetet.
3) Az absztrakt költészet a szót megszabadítja - s ez nagy érdeme - asszociációitól, és a szavakat szavakként, az egyes jelentéseket pedig jelentésekként valorizálja, figyelembe véve a hangzást. Ez következetesebb, mint a poétikus érzések valorizálása, de még nem elégséges. Errefelé tart az absztrakt költészet, s erre tartanak a dadaista festők is (de következetesebben), akik azzal, hogy egymáshoz ragasztják vagy egymáshoz szögezik őket, valorizálják az asztalon álló valódi tárgyakat. A fogalmak itt sokkal világosabbak, mint a szó által hordozott jelentésekben.
2) Ha a vers hordozójának a hangot tekintjük, arról sem gondolom már, hogy következetes, mivel a hangnak csak a kimondott szóban van egyetlen jelentése, az írott szóban már nem. A hangköltészet csak egyetlen esetben következetes: ha egyszerre születik előadásával, és ha sosem írják le. A költészet és az előadás között különbséget kell tennünk. Az előadásnak a költészet pusztán anyaga. Az előadás szempontjából teljesen közömbös, hogy anyaga költészet-e vagy sem. Például az ábécét, amely eredendően pusztán hasznos dolog, szintén elő lehet úgy adni, hogy az eredmény művészi legyen. Sokat írhatnánk még a művészi előadásról.
1) A következetes költészet a betűkből kiindulva jön létre. A betűk nem hordoznak semmiféle gondolatot. A betűknek önmagukban hangjuk sincs, csak a hangzás lehetőségét biztosítják, s az előadó valorizálja őket.
A következetes költészet egyenként valorizálja a betűket és a betűcsoportokat.
* in: Kurt Schwitters, „G”, n.3. (1923) in: Les Lettres, n. 34., Párizs, 1965.
Magyarul: in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 20-21. o. <>