Demetrio Stratos
Metrodora*
„A hangszálak nem a tüdőből kipréselt levegőtől, hanem az agyközpontból eredő impulzusoktól rezegnek” (R. Husson, 1951). Husson neurokronissza-elméletét sok kísérlet után sem egészen fogadta el a modern fiziológia; valójában ma sem tudjuk pontosan, honnan jön a hang...
A hangról ma úgy beszélnek, mint egy hangszerről, amelyen nehéz játszani; de minden más hangszerrel ellentétben, amelyeket használatuk után el lehet tenni, a hang sohasem különül el tulajdonosától, valamivel tehát több, mint egy akármilyen hangszer. A nyugati hangfelfogás túltengése a modern énekest szinte érzéketlenné tette a hangképzés különféle módozatai iránt, meghatározott nyelvi struktúrák kerítései közé zárva őt. Még mindig nagyon nehéz fölrázni őt ebből az őt múmiává merevítő folyamatból, és kivonszolni azon megszokott kifejezési formák világából, amelyeket a vezető osztályok kultúrája intézményesített és privilegizált.
A „Segmenti” a legkevésbé sem a többé vagy kevésbé szokatlan vokális hanghatások repertóriumán alapul. A hangszövevény itt végső lehetőségeiig bontakozik ki, miközben a hangutánzó hangok által a zörejhatást is beépíti. Az akaratlagos hangreteszelés, amely a tüdőből kifelé préselt levegő nyomását fékezi, nem engedi meg a teljes hangképzést; az egészen megfeszült hangszálak rezgései a felhangok egymásra torlódását idézik elő, mely felhangok kacajra fakasztják az ének- és a gégészprofesszorokat („...mit nevetsz, bolond, ez is zene!”, Robert Ashley). Az öt csúsztatott hang időnként a felhangok mozaikját hozza létre, az „artikulációs zónában” pedig a magánhangzók egy explozív mássalhangzóba (zárhangba) torkollnak. E „hangöngyilkosság” a jelentés szintjén a katharzis dimenziójának kikristályosodásáig vezet. [...]
„Metrodora” (avagy hogyan kiáltsunk szét és produkáljunk bármiféle hangot-zörejt a hangunkkal). E kétszólamú ének szövegét a VI. századi Bizáncban működő híres nő-orvos, Metrodora poszt-hippokratészi nőgyógyászati kódexének töredékei ihlették. Az első hang egy 6/4-ben szigorúan repetált képletet ad elő, mígnem - egy progresszív gyorsulás nyomán - a hangsúly 4/4-ben állapodik meg. A második hang különféle töredékeket használ fel, és szabadon mozoghat. Bizonyos pillanatokban a két hang mintha váltakozna, mintha az egyik válaszolna a másiknak (antifónia); miközben egymáshoz igazodva progresszívan gyorsulnak, gyakran megesik, hogy a két szólam egyike mintegy előlegezi a másikat, vagy éppen késlekedik hozzá képest, habár valójában találkozásuk mindig is a diafónia tipikus helyzetét hozza létre. [...]
Ha létezik „új vokális művészet”, akkor azt mindenkinek meg kell élnie, nem csak egyvalakinek; akkor annak egy nagyszabású kísérletnek kell lennie, hogy kiszabaduljunk a hallgatói és nézői sorsból, amelybe a kultúra és a politika beleszoktatott minket. Ezt a munkát nem lehet úgy felfogni, mint egy passzívan elszenvedendő befogadást, hanem úgy kell tekinteni, „mint egy játékot, amelyben az életünket tesszük kockára” (Jean-Jacques Lebel).
* in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 32. o. <>