Demetrio Stratos
Kettőshangok* és egyebek...**
Az emberi hang a zenében ma egy olyan átviteli (transzmissziós) csatorna, amely már nem visz át semmit. Az a zene, amely a „hang-formában” és annak összes járulékaiban lelhető fel, a gondolat mélyén meghúzódó homályos régiók és a megközelíthetetlenség ösztönzésére eltávolít „a gége őrizetében felejtett” hang problémájától (ld. G. E. Simonetti).
Az Erószban rejlő halálkésztetés gyújtózsinórja vampirizálja a performer hangját, aki nem foghatja fel magát úgy, mint aki teljes valójában pusztán csak szimbolizál valamit; ez a késztetés a testet Orfeusz nyelvébe szublimálja, hogy a tudattalan archívumában kutasson az ősnyom után, mielőtt még a bakkhánsnők üvöltései szétmarcangolnák.
A hang-esemény felforgató felségjoga, a kommunikáció gyógyító kihívása a befogadót a feltétel nélküli élvezet és a fogyasztás mezsgyéjén öntudatlan emberimádásba viszi, „feltárul a vágy tere által kínált kimeríthetetlen piac” (ld. Lyotard).
A gimnoszofista kritika („a kritika nem a gondolkodás ideje. Előre gondolkodjatok az időn.”, mondja Cage) olvasni próbálja a hangot, ezért nézi azt, ám a hang hallik és dallik, „szinte élvezni tudom”, írja Freud.
Diadalmaskodik a neo-orfizmus, a vágykésztetés elveszett, nosztalgikus tárgya, az ipari-technológiai delírium áldozata. Cserében a sajátunkért, a libidó vezette test hangzó vágykésztetését hallgatjuk. Thanatos [A halál istene az ógörög mitológiában.] utolsó éneke megszabadítja az egyént a hangnak és jövőjének kozmológiája iránti értetlenségtől.
* Diplofónia: egy ember által képzett kettőshang és erre alapuló énektechnika.
** in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 3-9. o. <>