György Péter: Duchamp 2007/2008

Elkészült az 1987-es Marcel Duchamp szimpozion dokumentum-kiadványa,
bemutatja György Péter (Artpool P60, 2008. január 13.) [videó]

A ready made olyan művészet, amely a művészet mibenlétére kérdez rá. Duchamp annak volt, s maradt mestere, amit az ön/kritikai/fogalmi/műalkotásnak tekinthetnénk. Azaz: a mű egyszerre önmaga, és annak kritikája, tárgy egy fehér kockában, és ottléte egyben a múzeum intézményének radikális kritikája.

Mostanában a narratíva és a személyesség összefüggésben vannak – nem túl duchampiánus, amúgy különös, hogy duchampizmus nincs – tehát megemlítek egy személyes emléket. Tavaly Philadelphiában ültem a Nagy Üveg előtt, mögötte egy üvegablak a falban, azon túl a park. Az autopszia pillanatának volt ez szánva. A mesterműhöz való közeledés, az eredetivel való találkozás legbonyolultabb része: megszabadulni a tudástól, a félelemtől, hogy jól használom-e ki a rendelkezésemre álló időt, eleget olvastam-e, felkészültem-e stb. S várni, hogy ama bizonyos kantiánus kontemplatív, semleges esztétikai tapasztalat átvegye felettem az uralmat. Nem tudom, kinek, hogy megy ez a gyakorlat: én elég sokat edzem ezügyben – nem könnyű. Őszintén szólva: arról beszélek, amikor van a tanultság és az érzékiség között egy lassu átváltozás, s az előbbi által teremtett nyomokat, a tudások hálózatát, elönti a félelem és rettegés, vagy épp a vágy. – Mondjuk velem Rembradt bánik / el / így.

Na most Duchampnál az autopszia épp olyan, mint maga a mű: önmegfigyelésen alapuló, konceptuális, kognitiv folyamat. Átlátok az üvegen, ki a parkba. Milyen fények jönnek. Miként változik a terem jelentése – annak megfelelően, hogy átalakulnak az állandó kiállítások, hogy maga Philadelphia is folyamatos metamorfózison megy át.

Duchamp kérlelhetetlen tekintete – a műalkotás kétségeinek fogalmi strukturákba kényszerítése, illetve alakítása. Duchamp csapdákat épít, a jelentéskeresés, -teremtés, értelmezés csapdáit. Ezt a megkerülhetetlen Gedankenexperiment-et egyetlen helyről lehet kikezdeni, de onnan viszont elég erőteljesen.

Ugyanis, hogy Duchamp módszere addig érvényes, amíg a művészet mibenlétére való kérdés – a műalkotás önkritikája – nem követeli meg a társadalomról való radikális kritikát. Nem pusztán arról van szó, hogy Duchampnak nem sok fogalma volt a szolidaritásról, arról, amit általában ’social’-nek hívnak angolul – bár erről is van mit beszélni.

A probléma az, hogy amikor a társadalmi és kulturális rendszerek, fogalomkészletek közti határok mind átírásra kerülnek, amikor a tektonikus rengések sorra átírják a fogalmainkat, tapasztalatainkat, akkor mit kezdünk mindezzel.

Manapság ugyanis így élünk:

Hibrid, likvid, fragmentális, fraktális, kozmopolita, hely-specifikus, lokális, bizonytalan, relacionista, kulturális terekben definiált, kollektív, public art, auto-destruktív, installáció, video, environment, land art, objects, poszt-konceptuális, hálózat, időleges, ideiglenes, intézmény-kritikus, social, postsocial, minden: csak nem esztétikai –

Húsz évvel ezelőtt – attól tartok – Duchamp köpenyéből kibújni – ezt a reményt: kétségbevonhatatlanul érdekesnek, érvényesnek tarthattuk. 1987 különös pillanat volt, nem sejtettük, hogy milyen közel vagyunk a véghez, illetve milyen ritka pillanat volt az. 2007/2008-ban Duchamp egyike azoknak a tárgyaknak, amiket Mark Dion tárlókba tesz – a kritika, amit gyakorolt egy másik metszetben, de historizálódott.