Pataki Gábor: SUGÁRKANYAROK*

A kiállítás megnyitása helyett most levelet kéne felolvasnom. Küldeményt, ha úgy tetszik. Levelet erről a kiállításról, ahol látunk is műveket, meg nem is.

Műveket, melyek, mint egykor Erdély Miklós, "csak lazán kapcsolódnak a kulturális élethez".

Műveket, melyek a kulturális atombombaként működő, intézményesült csúcstechnológiájú művészet korában hajlandók úgy viselkedni és hatni, mint jobb kocsmák célbadobásra használt röppentyűi.

Műveket, melyeket csak ez a laza művészeti kontextus tesz-tehet művekké, melyeknek szociológiai vagy éppen önterapeutikus vonásai fontosabbak, mint az esetleg bennük rejlő esztétikai érték.

Olyan munkákat, melyek az 1960-as években keletkezett és azóta is virulens mail art, azaz küldeményművészeti irányzat keretében jótékonyan és ellenőrizhetetlenül szaporodva terjednek tova, bár egyre inkább évfordulók, pályázatok, tematikus kiírások egzecírozzák a neves és névtelen alkotók népes mezőnyét. Így jött létre ennek a kiállításnak az anyaga is.

Illetve a történet kissé bonyolultabb: Galántai György, egyebek (festészet, szobrászat, fotó, akció, művészetszervezés, dokumentálás és archiválás stb) mellett a magyarországi mail art legfőbb kezdeményezője, pár évvel ezelőtt elhatározta, hogy kapcsolatot létesít Ray Johnsonnal, a mail art-tevékenység egyik úttörőjével.

Johnson 1962-ben szervezte meg ugyanis a New York-i Levelező Iskolát, amely körülbelül kétszáz résztvevő között teremtett kölcsönös küldeményekben, üzenetekben megnyilvánuló távkapcsolatot.

Nem kis makacsság árán - egy vele készített interjúból ugyanis kiderül, hogy az amerikai művész meglehetősen unja már a "mail art ősatyjának" reá kiosztott s a jelentkezések, levelek, kérdezősködések és felkínálkozások tömegével járó szerepét - megérkezett egy lap - a közepe üres, négy sarkában Johnson kedvence, Mickey Mouse és egy nyuszi kereszteződéséből született figurája.

Galántai sokszorosította a rajzot s szellemes nyelvi játékkal hódolva Johnson levelező iskolája folytatásának, a Buddha Universitynek, életre hívta a Buda-Ray Universityt. Ez aztán Galántai Frankel Leó úti lakásából sugározta szerte Johnson küldeményét a világ mail artosai felé, akik aztán kedvük, ízlésük, tehetségük szerint reagáltak rá.

Az így keletkezett gyűjteményt elküldte Ray Johnsonnak, aki erre újabb rajzzal válaszolt, és így tovább, és így tovább. A végeredmény most itt látható. Illetve: látható itt a végeredmény? A sok kicsi mű, mely akár csoportosítható is: vannak köztük pecsétek, művészbélyegek, szójátékok, rajzos metamorfózisok, fotók, kollázsok, illetve szellemes ötletek, közhelyek, hülyéskedések.

De ebben az egymás számára is ismeretlen művészeket-embereket összefűző halmazban nem az egyes művek/nem művek az igazán lényegesek. Mondhatni szükséges, de nem elégséges előfeltételei az igazi, bár virtuális műnek: annak a fantasztikus ívű hullámvonalnak, melynek mentén némi közép-európai ösztökélésre New Yorkban megpöccen egy gondolat, hogy aztán újra Budapesten mozgásba lódulva jusson el Szolnoktól Ausztráliáig, vagy éppen visza Amerikába.

És ennek a szeszélyes ritmusú kanyarnak a megléte, létrejötte fontosabb, mint annak tartalma, a gondolatcsere Nyugat és Nyugat, Kelet és Kelet, Nyugat és Kelet, Észak és Dél között, vagy az, hogy mondjuk egy kerékpárnyereg rajza vélelmezhetően más asszociációkra készteti az ökológia és a "puha technika" fontosságát már felismerő holland vagy nyugatnémet alkotót, mint a technika tökélyeiről inkább csak álmodozni tudó keleti társát.

Lehet hogy az uruguayi és litván mail artos többet őrzött meg munkáiban a társadalmilag meg nem érlelt avantgárd utópikus-romantikus hevületéből, de hát a mail art, tőkeerős művészeti intézmények híján, meglehetősen demokratikus tevékenységi forma, s mint ilyen, nem sokat törődik a centrumok és perifériák más irányzatok esetében igencsak kínzó problémájával.

A tevékenység, a jelenség érdekes tehát, ez a Galántaitól animált, többször megcsavarodó sorozat. Az a gondolategyüttes, mely demokratikus közlésvágyból, kíváncsiságból, kapcsolatteremtési készségből, játékösztönből, politikai és társadalmi indulatokból, leheletnyi érzelmi diagramokból tevődik össze. Ugyanabból tehát, mint intézményesült, súlyos pénzekbe kerülő múzeumok, galériák és árverések révén fungáló társai.

Még szándékos antielitizmusa, értékközömbössége sem különbözteti meg tőlük, hiszen a művészet intézményes keretei között éppoly sok talmi, esztétikailag tökéletesen közömbös mű születik, mint a bohó és független mail art munkák között (sőt ez utóbbiak legalább őszintébbek).

Sajátosan rejtőzködik, nem akar mindenáron művészet lenni, de nem művészetellenes. Mottóját Beuystól kölcsönözhetné: "Valójában semmit sem tudok csinálni a művészettel - és ez az egyetlen lehetőség, hogy a művészetért valamit tenni lehessen."

Eltökélt makacssággal szóródik szét a világ különböző levélszekrényeiben, felbukkanva néha onnan egy-egy inkább meglétét igazoló, a "minden lehet" elfogulatlan vállalkozásához új tagokat toborzó, mintsem önnön lényegét feltáró kiállítás kedvéért, gazdag, de szivárványként megfoghatatlan alakot öltve, mint itt most Galántai Artpooljának Ray Johnson-összeállításán. Talán utólag is igazolva ezzel Bohumil Hrabal egyik novellájának hősét, Kytkát a szürrealista költőt, aki a nemi- egészségtankönyv, az intim női toaletteszközök árjegyzéke és a králici biblia ábráiból készült kollázsait gyönyörű kisasszonyoknak küldözgeti el, mert - teszi hozzá prófétaként - "a valóság alkoholtartalmú".

* Elhangzott a "Nemzetközi kapcsolatművészet, Ray Johnson öt levelének bemutatása" c. kiállítás megnyitóján (1989. június 10., Fejér Megyei Művelődési Központ Kiállitóterme, Székesfehérvár), ill. megjelent az "Élet és Irodalom" 1990. április 13-i számában.