Robert Pincus-Witten írása Ray Johnsonról

(Art Journal, 1977 tavasz)

[Robert Pincus-Witten about Ray Johnson (Art Journal, Spring 1977)]

Ray Johnson megkérdezte tőlem novemberben, hogy elkészítheti/e a sziluettemet a Silhouette University számára. Mivel Ray és én már szinte egy negyedszázada kapcsolatban álltunk - noha sosem voltunk közeli barátok -, örömmel egyeztem bele, bár tudtam, hogy portrém körvonala, ha egyáltalán elkészül, a kacsától - a nyuszin és macskán át - a guppi felé tartó evolúció egyes fázisait fogja ábrázolni, az Ernie Bushmiller-figurákra - Nancy-re, Sluggo-ra és Fritzi Ritzre - jellemző idegesen éles tollvonásokkal. Aztán szigorúan fontos képeslapjaim fölé hajolva, egy kis Edward-bajszos figurát találtam, lekonyult karimájú kalapban - egy "igazi" nyári portrét, amilyeneket deszkaállványokon készítettek a századfordulós Európa fürdőhelyein - s megjegyeztem, milyen boldog lennék, ha ő készítené el a sziluettemet, noha tudtam... Akkor egy telefonhívás hangzott fel (a fafúvósok altját idéző hang), melynek során kiderült, hogy mennyire örül a szigorúan fontos képeslapomnak s mennyire atyaian érez irányomban, hiszen oly régóta ismerjük egymást, noha ritkán szoktunk találkozni. Kissé ledermedtem, hiszen én sosem gondoltam úgy Ray Johnsonra, mint egy apára, sokkal inkább mint egy idősebb mostohatestvérre, akivel az ember amolyan sem túl közeli, sem túl formális kapcsolatot alakít ki, amely azonban nem teljesen mentes a családias jellegtől sem. Azok maradtunk egymás számára, akik első találkozásunkkor voltunk - begyűjtöttünk és beszolgáltattunk egy-két ráncot, egy-két hajtincset, valamit, amire később is emlékezni lehet.

Mindez természetesen emlékezésre indított, tűnődni kezdtem, mikor történt, hogy megismerkedtem Ray Johnsonnal. Ő megkért, hogy ne említsem, hogyan járták körül a várost Lippolddal, Johns-szal, Rauschenberggel, Cunninghammel és Twomblyval egy ócska fekete halottaskocsival, úgyhogy nem is említem, minthogy egy régebbi írásomban már megtettem. Emlékszem, amikor főiskolás voltam, táncosokkal jöttünk össze, közöttük egy Scipio Africanus Wallen nevűvel, akin keresztül megismerhettem Ray Johnsont. Valami lány jelenik meg, fekete haja volt és Isabelle-nek hívták; táncolt, ismerte Scipiót és Rayt is; fel tudok idézni még egy-két dolgot: kamaszkorom egy New York-i telét, a Village-t, a Washington Square-t és a csupasz novemberi fákat az ötvenes évek legelejéről, s Ray alakja is megjelenik ebben a zavaros emlékképben.

Néhány adat helyes lehet, hiszen látom a Raytől kapott legelső leveleket, melyekben a New York-i Levelező Iskolával foglalkozik (1965-ig visszamenőleg őrzöm az értesítéseket és röpiratokat, akkoriban a borítékok tömve voltak kollázsmaradványokkal és expresszionista szójátékokkal, Merzbild-anyaggal), valamennyit kamaszkori becenevemre címezve, amelyet csak azok tudtak, akik abból az időből ismertek.

A levelek és értesítők, a fénymásolt lapok, az újságokból és folyóiratokból kivágott illusztrációk, az újraforgalmazott borítékok, a fehérgalléros csirketolvajlás számos esete, az el-elrontott példányok: mindezen efemer anyagok száma - Ray levelezőtársainak hatalmas számával beszorozva -, eléri a százezres nagyságrendet.

Ahogy ezt most lejegyeztem, váratlanul feltűnik, hogy mindez egy formalista leírás alapjául is szolgálhatna. A legkorábbi levelekre jellemző leginkább az expresszionista technika, itt a legtöbb a szokatlan alakú kivágás. Az 1970-es évekre a nyuszifejek és a táblázat-rácsokban vicsorgó állatfigurák stílusát sokkal inkább a fénymásolás, az összehajtogatás és a borítékolás igényessége határozza meg, s e figurák mindig azokkal a bizarr művészekkel azonosítva jelennek meg, akiknek neve olyan furcsán cseng, különösen egy-egy állatmaszkkal asszociálva. E listákra akkor (s azóta is) egyféle manierizmus (volt) jellemző. Johnson lojalitása és tekintélytisztelete szükségszerűen az underground és a fair play sajátos keverékéhez vezet. A jópofa sznobizmus elkerülhetetlen automatizmusáról és tekintélyromboló felhangjairól van itt szó.

Nem lévén szoros barátság, ismeretségünk túlélte az illojalitás próbatételeit. Az évtized elejéről származó küldeményeket nézve nyuszi-listákat kérő leveleket találok; tudom, hogy készítettem egy ilyen listát, de valószínű, hogy az 1890-es évek rózsakeresztes művészetének "Ki kicsodája" még Johnson számára is túl ezoterikusnak tűnhetett; noha a nyuszifej-sorozat alkotta fő vonal mellett, amelynek erőteljes szimbolikája megszakítás nélkül érezhető műveiben, Johnson munkája gyakran idézi a les maudits, főleg a fiatal Rimbaud kultuszát is.

Ray rugalmassága elég gyakran váltotta az ellenségességet győzelemre - bár számára nincs igazi ellenség, kivéve tán az öregedést. Egyszer - didaktikusabbra fordítva a szót - bemutattam a pop art érzékenységéből kinövő nagy jellemek összehasonlíthatóságát, rövid mondatokban megjelöltem Lichtenstein, Warhol, Rosenquist, Oldenburg és Jim Dine helyét. Fölényesen elintéztem Wesselmannt, Indianát, Marisolt és Johnsont, mint a fentiek "fuvallatait". E tanulmány 1970 májusában jelent meg, s pontosan a hónap végére elkészült Johnson művészpecsétje, amelyen ez állt "Ray Johnson-i fuvallat", s amellyel a New York-i Levelező Iskola valamennyi levelét, valamint a kifejezést idéző festészeti vitaanyagot lebélyegezte.

Nehéz a dolgok tálalása. Különös módon az "I love Ray"-típusú dadaista képeslapok és más szellemes megjegyzések, amelyekhez kevés adottságom van, megkísérlik megkerülni művészetének történelmi vagy kritikai magyarázatát. A hatvanas-hetvenes évek egy tömbből faragott nagymestereivel szemben, akiknek semmi kapcsolata nem volt a látszólag közönségessel, Ray Johnson pályája a triviálisból és az átmenetiből csinál bálványt, azt a figyelemreméltó félreértést vonva maga után, hogy munkája némiképp szennyes, triviális. Épp ellenkezőleg. Felismerhető műveiben egy formális vezérelv és ismétlődnek az elemzést könnyítő kulcsok - a mű elérhető lesz a formalista elemzés számára, noha ezt a feltevést a rá jellemző öniróniával elsőnek bizonyára ő utasítaná vissza.

Vállalva a közhely kockázatát is: azt kell mondanom, Johnsonnak olyan átütő ereje van, hogy elengedhetetlenné teszi - ha nem most, akkor a későbbiekban - a komoly értékelést. De még mielőtt ez a monográfia elkészülne, a művészeti életnek szembe kell néznie fáradhatatlan, ám kissé szeszélyes erkölcsi példájával.

(Fordította: Kiss-Pál Klára, 1997)