Művészet mint pszichoanalízis

Lea Vergine: Body Art and Performance. The Body as Language. Skira Editore, Milánó, 2000

(könyvismertetés)

Lea Vergine könyve 1974-ben jelent meg először és nyomban elsöprő sikert aratott - olyan neves szerzők méltatták, mint Lucy Lippard, François Pluchart vagy Peter Gorsen. Mégsem nevezhető szokványosnak, hogy csaknem harminc év múltán, a szerző utószavával megtoldva újra kiadták. A kötet az egyik legellentmondásosabb művészeti irányzatot, a body artot követi nyomon meglehetősen különleges formában: Vergine felkért hatvan művészt, válasszák ki egyik munkájukat és az ahhoz írt rövid kommentárral járuljanak hozzá készülő könyvéhez. A mű képe és a mű kommentárja - tiszta képlet. De furcsa állatfaj a kommentár, azt hinné az ember, arról szól, amiről írták, aztán lám, akár a bumeráng, visszatér feladójához. A kommentár ugyanis megkerüli a mű képét, és bár szövegnek indult - mélyenszántó magyarázatnak, szigorú leírásnak, játékos lírai átiratnak vagy hangzatos tiltakozásnak, hogy ne követeljenek olyasmit a művésztől, ami nem az ő dolga (még a mű kiválasztását se) -, maga is képpé válik, a művész önarcképévé. Talán ezekből a beszédes kommentár-képekből tudhatjuk meg a legtöbbet az alkotókról, mert a szerző két - szerény terjedelmű - esszéje a hatvanas-hetvenes évek body artjáról, valamint a test kilencvenes években játszott szerepéről nem a személyessel, hanem az általánossal foglalkozik.

Vergine roppant találékony szerkesztő, de szerény író - vélhetnénk elsőre -, a képek és kommentárok özönével jóformán kiszerkesztette magát a saját könyvéből. Micsoda tévedés! A szerény terjedelem egy mára már klasszikussá vált szöveget takar. A szerző valóban tömören fogalmaz, talán túlságosan takarékosan is, de minden mondata mögött ott lapul valamely Husserl- vagy Sartre-mű egyik fejezete vagy Melanie Klein egyik tanulmánya, még valószínűbb azonban, hogy a XX. századi egzisztenciálfilozófia és pszichológia teljes repertoárja a kisujjában van. És ebben a rövid esszében kis is rázza. Pszichologizáló (filozofáló) értelmezését és nyelvezetét tökéletesen indokolni látszik témaválasztása: ha a szürrealizmus óta általánossá vált a tendencia, hogy a művészet az alkotói folyamat dokumentálásában látja elsődleges célját, és ehhez elsajátította a pszichoanalízis ide vonatkozó tudását is, akkor a body art egyenesen kisajátítja a pszichológiát, amikor önnön teste nyelvévé teszi. A body artist, aki hadilábon áll a kultúrával, mert úgy érzi, az folyamatosan kasztrálja természetes vágyait és érzelmeit, önmagát teszi meg műve tárgyává, hogy bejárhassa az önismerethez vezető összes utat, mely a testből és a test vizsgálatából ered. Lecsupaszítja testét, hogy felszabadítsa a tudattalan alkotóerőit és megmártózva bennük felszínre hozza őket. Megmutassa legbenső önmagát, hogy újjászülethessék a világban, amitől szorong, mert nincs kapcsolata vele. A megmutatás fájdalmas: egyfajta ritualizált, aszketikus emlékidézés, melynek során a művész emlékké fagyasztja önmagát és életét. Ebben a műveletben bármi felhasználható: a fény- és röntgenkép, orvosi vizsgálatok leletei, a saját hang, a széklethez és a nemi szervekhez való viszony, a múlt vagy az álmok felidézése, a családi történet, a paródia vagy akár a gyermekkori trauma. A cél lerombolni a jóérzés határait, melyek a nagy hazugságot táplálják. "Minden latrina szalon, és minden szalon latrina. Nincs többé különbség a fenséges és a vulgáris között. Önnön ellentétünk mögé vagyunk rejtve", írja a szerző.

Vergine hat kategóriába sorolja a testművészeket, ám bölcsen leszögezi, hogy osztályozása nem feltétlen érvényű. Vannak, akik, mint Vito Acconci vagy Gianni Pisani, a szeretet tárgyaként, afféle kultusztárgyként kezelik testüket, ami az archetipikus állapot felidézésekor, azaz a performansz során lehetőséget nyújt arra, hogy a művész ne magát büntesse, hanem szeretete és agressziója tárgyát: a testét. Vannak, akik, mint a Bécsi akcionisták, önmagukban ismerik fel a gonoszt, és ezért az öncsonkítást, a fájdalmas, megalázó helyzeteket, az önbüntetést keresik, ami már-már az öngyilkossággal határos. Mások, például Gina Pane számára a testi és lelki gyengeségek megmutatásán keresztül vezet az út az élet vagy a sors alakításához, itt a régi traumák nagy érzelmi átéléssel való bemutatása személyen túli transzcendenciává emeli a szeretetet, mely az én és a másik összekötésére szolgál. Megint mások a biszexualitás témáját használják fel, mint Urs Lüthi vagy Annette Messager, hogy távol tartsák maguktól az elfojtott traumatikus élményeket, a távolságtartás lesz az eszköze az önmagukról szóló elbeszélésnek. A cél átlépni a tiltást és válságot idézni elő a szexuális szerepekben. Vannak, akik számára a világhoz való alkalmazkodás a fő kérdés, mint Gilbert and George esetében, számukra az értelmetlenség és érzelgősség meg az álomvilágban élés hangsúlyozása eltörli valóság és művészet határait. A paródia pedig, ahogy Luigi Ontani vagy Michel Journiac esetében, a deformációt tünteti fel igazságként, meghamisítja a valódi ént, hogy így védekezzen a fájdalom ellen. A művész identitása a maszkba menekül, és önmagán kívül keresi a beteljesedést.

Ezeknél a performanszoknál rendkívül fontos szerep jut a nézőnek. Hisz a művész, miközben önmagát szeretné megújítva megőrizni: felszámolni az elidegenedést a világgal való kapcsolatában és megszüntetni a kultúrából való kizártságát, a bőrét viszi vásárra. Egzisztenciális kirekesztettségére egyedül a kollektív tapasztalat hozhat gyógyírt: a nézővel együtt kell újra gondolnia a mindennapi tapasztalást és mintegy cinkosságra kényszerítve, kicsikarni belőle a felismerést, hogy ő is ugyanígy érez a világgal szemben. Csak a néző adhat a művésznek megerősítést önmagában.

Diego Napolitani: "Mindannyian cinkosok vagyunk, abban, ami belsőleg rombol minket és amit drámaiként élünk meg... Hangsúlyozom, hogy amit most teszek, halálos. Töredezettnek, elpusztítottnak, megszentségtelenítettnek élem meg magam. A te részvételed, hogy részese vagy ennek a bemutatónak, melyen darabokra tépem magam, teremti meg a mágikus pillanatot, amikor a valóságban megkérlek, hogy rakj össze újra. Lehetséges, hogy az, hogy nézel engem, és részt veszel ebben a bennem történő halálban, hoz majd újra vissza az életbe. Érzem, hogy létezik ez a segítségül hívás, ez a halvány remény, mely az én rekonstruálásának a szükségességét jelzi. Valóban átéljük az én szétesését, amikor bemutatjuk."

Klasszikussá vált, hetvenes évekbeli esszéjében Lea Vergine a kultúra és a művészet szembenállására teszi a hangsúlyt. Meglátása ma talán még aktuálisabb, mint harminc évvel ezelőtt volt. Hiszen napjainkban, amikor a múzeumok arra vállalkoznak, hogy versenyre kelljenek a plázákkal, ezekkel a globális kulturális centrumokkal, megkérdőjeleződik vagy inkább nagyon is letisztul a kultúra mibenléte. Nem a múzeum hordozza a kultúrát, hanem a pláza, de mostantól a múzeum is erre tör: kilépve saját bennfentes, arisztokratikus közegéből, a tömegeket akarja meghódítani. Leginkább szombaton és vasárnap, de éppoly elszántsággal, és ha lehet, még több biztonsági őrrel, mert itt nagyobb dolog forog kockán. A művészet mint a kultúra része vagy ellentéte. A kultúra az, ami bezár minket. Bezár egy szabályrendszerbe, egy egyezményes játékba, amelyben ott és akkor mutathatjuk ki érzelmeinket, ahol és amikor megengedett. Ha egyáltalán van még mit kimutatnunk, nem kasztrálták már a konvenciók. A body art erről szólt. Hogy megmutassuk, mi van belül, és hogyan hozható ez összhangba a világ működésével.

(Ivacs Ágnes)