THE FLUXUS READER - Fluxus olvasókönyv

szerkesztette Ken FRIEDMAN, Academy Editions, 1998, 319 old.

(könyvismertetés)

Szembetűnő hármasság uralja a "Fluxus-olvasókönyv" szerkezetét. Igaz ugyan, hogy a kötet nem három, hanem hat (2 x 3, végül is) részre tagolódik, ám mindegyik fejezet három alfejezetet tartalmaz, illetve három különálló tanulmányt, melyeket a fejezetcím fog tematikailag össze. Ken Friedman szerkesztő eredeti szándéka, azaz George Maciunastól kapott megbízatása szerint a jelenség történetét készült megírni. Hamar rájött azonban, hogy az egyes személyekre és művekre koncentráló, "ki és mit" csinált típusú megközelítés sokkal kevésbé érdekli, mint az, hogy "hogyan és miért" csinálták, valamint a Fluxelgondolások. A létrehozott kiadvány végül több megvilágításban veszi szemügyre a Fluxust, s mindegyik megvilágításban még három különféle beállítást is kipróbál, jelezve, hogy nem meghatározni vagy (meg)tanítani akar valamit, hanem dialogizálni a valamiről.

Kivétel az ötödik rész. A Két Fluxus-teória (Two Fluxus Theories) című rész megtöri a Tartalom-oldal ritmusos hármasságát; itt csak kettő alfejezetet találunk. (Egyikük, a Ken Friedmané, már megjelent magyarul egy 1992-es Artpool-füzetben.) Ez a kis anomália nemcsak a szerkezeti szabályszegés miatt szembeötlő, hanem azért is, mert pár centivel feljebb gyakorlatilag ugyanazt a fejezetcímet olvastuk: Fluxus-teóriák (Theories of Fluxus). Mi hát az elméleti különbség? Okoskodhatunk a következőképpen: az utóbbi cím fordítható úgy is, hogy "Teóriák a Fluxus (mint olyan)-ról" vagyis "a Fluxus kapcsán"; teóriák kritikusok tollából tehát, míg ellenben az ötödik rész két szövegét Fluxfigurák írták, és valóban a Fluxusról szólnak

E bevezető után pedig azt javaslom, hogy ha netán még nem nagyon tudnánk, micsoda is a címszereplő fogalom, ne ezzel a kötettel kezdjük az ismerkedést. Hogy a Fluxus ízére, komplexitásának könnyedségére ráérezzünk, hajtsunk végre, vagy próbáljunk ki előbb egy-két instruáló Fluxművet (küldjünk el pl., Ben Vautier mintájára, egyszerre két barátunknak egy mindkét oldalán szabályosan megcímzett és felbélyegzett levelezőlapot azzal a szöveggel, hogy "Válasszon a postás"), bogarásszunk az Évdobozokban (Yearbox); ilyesmi. S ha már kellő élményhez juttattuk magunkat, de még mindenképp olvasni is akarunk a dologról, válogassunk pl. abból az ötvenoldalnyi listából, amit ennek a könyvnek a (szintén három alfejezetre oszló!) utolsó, bibliografikus része felkínál. S talán majd akkor, ha mindezeket a tapasztalatokat előbb nem mulasztottuk el, akkor ráérünk megtudni, hogy mi mondandójuk lehet a teoretikusoknak a Fluxusról.

Itt ugyanis nem egy "ismeretterjesztő", hanem inkább egy dekonstruáló (Fluxus-)olvasatot kapunk, amely, sokszor úgy tűnik, (elsősorban, de nem kizárólag) Maciunasról, "Mr. Fluxusról" igyekszik lebontani a Fluxust. Mindenesetre a dekonstruáló műveletek elvégzése után is visszamarad egy szívós kis Fluxmag, összesűrítve azt a minimumot, amit a jelenségről tudni lehet, vagy muszáj. Ez összeáll a szónak (alapvetően a rögzítetlenségre utaló) szótári jelentéseiből, a jelenség szűkebben vett előfutáraiból (Dada, Duchamp, Cage) és tágabban értelmezett gyökereiből (rejtvények, Zen, deszakralizált rítusok), valamint a 9 vagy 12 (attól függ, ki mondja) Fluxkritériumból.

A ráhagyományozott történelemírás-feladatnak is adózik azért a szerkesztő rögtön az első, Három történelem (Three Histories) című fejezetben. Itt a hármasságnak az "igazság"-verziók tükröztetésén kívül kronologikusan háromfelé tagoló szerepe is van. A könyvnek - szerkesztésében is megmutatkozó - nem a vitathatatlan meghatározásra, nem az egyetlen lehetséges olvasat előállítására való törekvése tehát megfelel a dekonstruáló hozzáállásnak, ami viszont a maga részéről nagyon is megfelel a Fluxattitüdnek. Hogy mást ne mondjunk: a Fluxus a karteziánus szubjektum/objektum-különválasztást nem is azzal szünteti meg, hogy feloldja az élet/művészet-dichtotómiát, hanem épp azzal, hogy erről a kettősségről tudomást sem vesz. Ahogyan a dekonstruciót és még inkább a vele rokonságban (legalábbis unokatestvéri viszonyban) álló hermeneutikát, minden elvontsága ellenére is, hajlamos az ember nem pusztán filozófiai teóriának, de használható életstratégiának felfogni, úgy ajánlatos a Fluxust is művészeti jelenség mellett/helyett társadalom-elméletnek is tekinteni. Már csak azért is, mert a Fluxszemélyek maguk sem tekintik magasművészetnek, hanem sokkal inkább egy viselkedés- vagy életmódnak, melynek legfőbb eleme a humor, a konkrétság, és esetleg a funkcionalizmus. Dick Higgins könyvbeli Fluxteóriájában lehánt a Fluxusról, de legalábbis végső soron irrelevánsnak ítél minden előfutárt és kritikai megközelítést, az egy hermeneutikát kivéve! Szerinte minden más megközelítésből születő analízis csak az adott kritikus szívét dobogtatja meg, az olvasóét aligha. Ez helyenként előfordul ezen kötet olvasása közben is, amikor olyan kérdésfelvetésekkel találkozunk, hogy akkor most honnan is tudhatjuk meg, hogy a Fluxus modernista-e, avantgard-e, vagy micsoda? (S.C. Foster: A Note on the Relationship of Fluxus to Modernism.) Vagy amikor a Derridára, Deleuze-re, Baudrillard-ra stb. való hivatkozásokkal teletűzdelt szövegek olvasása közepette rádöbbenünk, hogy ezek az eszmefuttatások a Fluxus ürügyén íródtak.

Lazításul kínálkozik a negyedik rész (Három Fluxus-hang / Three Fluxus Voices), két interjúval, és egy gyorsan átfutható és hasonló tempóban felejthető "para-útmutatóval". A George Maciunas-szal, a Fluxus atyjával (nevelőapjával) készült interjút már olvashattuk magyarul egy Maciunas-szövegeket tartalmazó Artpool-kiadványban, illetve a Kalligram Rakd sorba a gyöngyöket... című aprócska könyvében. A feleségével készített riport viszont újdonság számunkra - holott egyáltalán nem biztos, hogy hiányolnánk ezt az intim mozzanatokat is feltáró, sokszor pletykaszintű beszélgetést ebből a kötetből - ha csak bele nem törődünk, hogy az "igazság" sokféle fényben való tükröztetése ezzel jár...

(Hock Beáta)