RADIO RETHINK - ART, SOUND AND TRANSMISSION

Szerkesztette Diana Augaitis és Dan Lander, Banff: Walter Phillips Gallery, 1994

(könyvismertetés)

A kanadaiak szokták mondani, hogy a televízió az amerikaiaké, de a rádió az övék. Tény, hogy a hosszan elterülő, mozaikszerű országot a vasút és a rádió kovácsolta nemzetté. Az amerikai hegemóniával szembeszegülő kanadai állam a nemzeti identitás és a területi legitimáció megszilárdításának eszközét látta a rádióban, s minden erővel támogatta a műsorszóró állomások kiépülését. A platóni ideált, miszerint a polisz méretét annak a kívánalomnak kell megszabnia, hogy minden polgárhoz eljusson a szónok hangja, Kanada az éter hullámain keresztül valósította meg. Nem csoda tehát, hogy Kanadában valóságos kultusza van a rádiónak: számos művész kötelezi el magát ennek a médiumnak, és a könyv- illetve CD-kiadásban is visszatérő téma a rádióművészet. A Radio Rethink mindazonáltal nem pusztán egy könyv a kiadványok hosszú sorában. Annak az azonos című, nagyívű projektnek a részét képezi, melyet a Walter Phillips Gallery rendezett 1992-ben egy monstre rádióadással, installációkkal, performanszokkal és egy előadássorozattal egybekötve. A könyv a szimpóziumon elhangzott szövegeket tartalmazza, melyek segítségével képet kaphat az olvasó a kilencvenes évek kanadai rádióművészetéről, közvetve a műfaj történetéről illetve az ehhez kapcsolódó művészeti tevékenységekről. Az egyébként is vaskos dokumentációt CD lemez egészíti ki hét kanadai művész rádióra komponált "darabjával". Az alkotások két végpontja: a politikai-ökológiai felhívás és a feminista rádióopera.

Két munkát szeretnék ezek közül kiemelni, melyek jól példázzák a rádió kettős természetét, azt a paradoxont, melyet Gregory Whitehead így fogalmaz meg: "Mindig megdöbbentett a rádió eredendő tudathasadása. Az egyik fülembe Utópia Rádió boldog népzenéje harsog, a rádió- és agyhullámok hatalmas elektromágneses közössége. A másikban Thanatosz Rádió rohamzenekara masíroz nagy csinadrattával a feledésbe [...] A feledés homálya mindenekelőtt a végzetes vezetékeket övezi, melyek összekapcsolják a rádiót a háborúval, az agykárosodással, a nekropolisz hörgésével. Amikor bekapcsolom a készüléket, halálhörgések kórusát hallom: hangokat, melyeket időtlen idők óta leválasztottak a testről, s már senki sem tudja, kihez is tartoztak, ha tartoztak valakihez egyáltalán." A rádió utópiája mint közösségszervező erő, mely a szabadságban gyökerezik, az avantgard dédelgetett álma volt. Brecht bábeli hangzavarként, a virtuális térbe kihelyezett agóraként képzelte el a rádiót, ahol mindenki szabadon küldhet és kaphat üzenetet. Hlebnyikov úgy vélte, a rádió az emberiség tudatának oszlopa lesz, s a központi adót, melyből vezetékerdő ágazik szerteszét, a koponya alatt keresztbetett csonttal kell majd óvni, nehogy zavar esetén sötétség boruljék a világra. Marinetti az egész világot behálózó, élő rádióadásokról beszél La Radia című kiáltványában, melyen keresztül megvalósulhat a szintaxis nélküli nyelv, a vezeték nélküli kapcsolat, a korlátlan képzelet utópiája. Akárcsak az Internet-hívők Globális Faluról szőtt álma, a kilencvenes évek rádióművészete is az avantgard nagy ideáit eleveníti fel, amikor a rádiót a társadalmi rétegek közötti kommunikáció kialakításának, a közösség megteremtésének illetve a művész és a befogadó hagyományos modellje átalakításának eszközeként alkalmazza.

Colette Urban CD-n hallható performanszának hét résztvevője hét napig járta Banff kisvárosának köztereit és intézményeit a sapkájára szerelt rádióvevővel. A készülékek minden nap pontban délben megszólaltak: az első nap egy percre, a második nap két percre, stb. Az adást a hét performer egymást váltva és annak témájában saját belátása szerint döntve szolgáltatta a Walter Phillips Gallery Radia 89.9 stúdiójából, az előző nap elhangzottakat mindig hozzákeverve a maga egy perces "műsorához". Az akusztikus performansz sikert aratott: a városka lakói lelkes befogadónak tűntek, párbeszéd alakult ki a művészek és a közönség között. Ám az utolsó nap az uszodában kitört a botrány. A rádióvevőn közvetített szöveg fennakadt a prüdéria hálóján, a kommunikáció zátonyra futott. Urban élő adása érdekes kísérlet arra, hol kezdődik és hol végződik a párbeszéd, s hogy annak a modellnek az átalakítása, mely művész és befogadó viszonyát jellemzi, inkább a művészet utópisztikus tárgya, mintsem reális célkitűzés.

Christof Migone a CD-n található Écrits bruts című munkájában elmebetegek írásait adta elő. Az atomjaira hullott beszéd: a szavakról levált hangok, a kényszerszünetek, a dadogások, megbicsaklások, a sikolyok Thanatosz Rádió darabokra szakadt, testetlen hangjait idézik meg. Mind a személyes, mind a közösségi identitás utópiája széttörik ebben az artaud-i skizofrén színházban - ahol a hang küzd a testtel, hogy elszakadjon tőle -, és a rádió technologizált jelenlétként mutatkozik meg. Migone Radio Rethink keretében készített installációja ugyanezt a témát járja körül. "A rádióstúdió sokkal inkább élettelen agyra emlékeztet, semmint valamire, ami kommunikálni képes" -í rja a kötetben. -"A rádió hardver, azaz adókészülék nélkül pedig olyan, mint egy gyóntatószék." Rádióstúdiót imitáló "gyóntatószéket" állított tehát fel, ahol kompjúter beszélgetett a közönséggel. A kérdések és válaszok összefüggéstelen sorából nem alakult ki párbeszéd, s az elhangzottak adókészülék híján nem jutottak el senkihez, azonnal elenyésztek. A fülkébe belépő nem értette a szituációt, nem tudta, hol van: az éter hullámain vagy kiállításon, s azt sem tudta, kivel beszélget. A kontextus nélküli "párbeszédtöredékek" adalékok lehetnének az abszurd színházhoz a kommunikáció paródiájában.

Urban konceptje humoros kísérlet a kommunikáció kialakítására a technológia kínálta lehetőségek kiaknázásával, Migone a technológia mögött rejlő ontológiai szakadékba néz alá. Utópia Rádió vagy Thanatosz Rádió? A kettő végül is ugyanannak az éremnek a két oldala.

(Ivacs Ágnes)