RETHINKING TECHNOLOGIES

Szerkesztette Verena Andermatt Conley, a Miami Theory Collective megbízásából, Minneapolis–London: University of Minnesota Press, 1993

(könyvismertetés)

A Rethinking Technologies című esszékötet arra vállalkozik, hogy olyan kiemelkedő, s részben nálunk is ismert francia és amerikai szerzők közreműködésével, mint Paul Virilio, Félix Guattari, Jean-Luc Nancy, Avital Ronell, Verena Andermatt Conley, Teresa Brennan, Ingrid Scheibler, Alberto Moreiras, Françoise Gaillard, Scott Durham, N. Katherine Hayles és Patrick Clancy számba vegye a telekommunikáció társadalmi hatását, megvizsgálja, hogy a hollywoodi történelem-fikciók hogyan formálják át a kollektív tudatalattit, s mennyiben határozzák meg képzeletünket, illetve hogy a média által közvetített képek nyomán és a cyber-térben átélt élmények hatására mi módon lesz a mindennapi valóság részévé a kitalált, illetve helyettesíti azt a szimulakrum. A technika térhódítása a modern szubjektum megjelenéséhez kapcsolódik, amely a liberális demokrácia, a társadalmi egyenlőség és az evolúció eszméjére támaszkodva azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a tudomány segítségével megismeri, a technika eszközeivel pedig uralma alá hajtja a világot, hogy megszabaduljon az anyag, a test, a tér rabságától és a munka kényszerétől. A modernitás nagyszabású vállalkozása átírta a világ kulturális, szellemi és társadalmi térképét, ám az új valóság értelmezésére nem alkalmasak meglévő fogalmi kereteink. Az így keletkezett értelmezési "vákuumban" a közelgő ökológiai katasztrófa, a szociális egyenlőtlenség és a háborúk egyre súlyosabb problémája, a liberalizmus társadalmi valamint politikai válsága jelzi, hogy nem tekinthetjük a világot pusztán a tudományos megfigyelés tárgyának. A technika perifériára szorítja az embert, egyediségében veszélyezteti a szubjektumot. Elsődleges feladatunk tehát, írja a kötet szerkesztője, hogy a természet- és a szellemtudományok egységes platformján meghatározzuk a technika szerepét és helyét. A kötetben szereplő esszék négy témát járnak körül eltérő nézőpontból, a filozófia, a pszichoanalízis valamint a művészet területéről kitekintve: a technizálódás általános következményeit, a technika környezetünkre és a művészetre gyakorolt hatását, illetve a virtuális valóság jelentőségét. Az írások nem kapcsolódnak lineárisan egymáshoz, egy-egy téma különböző aspektusait jelenítik meg, ezáltal próbálván a maga összetettségében bemutatni a kérdéses területet.

A kötet két művészeti tárgyú írása közül Françoise Gaillard esszéje ("Technical Performance: Postmodernism, Angst, or Agony of Modernism?") azt követi nyomon, hogy a modernitás célkitűzései hogyan formálták a művészetet. A szerző felveti, hogy a kortárs művészettel szembeni értetlenségünk oka talán nem a művészet agóniájában keresendő, hanem koncepcióink, fogalmi kereteink alkalmatlanságában. A művészet megítélésében a teoretikus, a kritikus máig a modernitás negatív esztétikáját veszi alapul, miszerint a művész az a társadalommal alapvetően szembenálló autonóm individuum, akinek feladata a fennálló társadalom kritikája. Ez az idejét múlt modell akadályoz meg abban, hogy megértsük a kortárs művészetet, mely -vitathatatlanul -vagy a média által közvetített képek ironikus reprodukciójában merül ki, vagy a tegnap romantikáját próbálja feleleveníteni. A banális, a giccs, a jelentésbeli kiüresedés jellemzi a posztmodernt, mely csupán fedőnévként szolgál arra, hogy elleplezzük értetlenségünket azzal a jelenséggel szemben, mely új formákat keres ugyan, de pusztán a kívánt esztétikai hatás érdekében, s ily módon kiragadja a szimbólumot a maga kontextusából, egységes elképzelés nélküli szignalizmussá redukálva a művészetet. A kortárs teoretikusok az avantgard mozgalmakat teszik felelőssé ezért mondván, hogy a banális piedesztálra állításával érvénytelenítették az esztétikai kategóriákat, s kimerítették azokat a kreatív energiákat, melyeket a negativitás hordozott. Gaillard elutasítja ezt az elméletet, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern művészet jelen helyzetét a reneszánsz emberképéből és a tizenhetedik századi racionalizmusból kell levezetnünk, tágabb társadalmi megközelítésben pedig a liberalizmusból, mely felszámolta a misztériumot, az abszolútumot és a metafizikát. Megfosztotta az individuumot a transzcendenciától, s a személyes értékek kutatására kárhoztatta. A művészet halálát tehát a liberális társadalom kritikai funkciói kimerülésének jeleként kell tekintenünk. A média keltette hangzavarban a művészet egyetlen eszköze az irónia maradt a szubjektum transzcendens iránti vágyának bemutatására. Az amerikai regényíró, Ballard hőse végzetes autóbalesetről álmodik. Elizabeth Taylorral, a szupersztárral összeütközve, a halálban véli újra megtalálni a hőn áhított transzcendenciát -szövi tovább e fejezet másik írása (Scott Durham) Gaillard elemzését a telekommunikáció és a baudrillard-i ´hyperreality´ működését vizsgálva.

(Ivacs Ágnes)