IN THE SPIRIT OF FLUXUS

Janet Jenkins (szerk.), Walker Art Center, Minneapolis, Minnesota, 1993

(könyvismertetés)

Az IN THE SPIRIT OF FLUXUS (A Fluxus szellemében) című album egy rendhagyó "múzeum" rendhagyó kiadványa. 1993 február-júniusában azonos címmel kiállítást rendezett a Walker Art Center a Fluxusról, s ezzel párhuzamosan megjelentette ezt a könyvet. Ám ahogy a minneapolisi Walker Art Center nem tekinti magát múzeumnak a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább a művészet különféle területeit (filmet, könyvet, zenét, performanszot, festészetet és szobrászatot) bemutató "kiállító helynek", úgy e kiadványa sem kiállítási katalógus, hanem nyomtatott könyv formájában publikált installáció. A téma indokolja, sőt igényli ezt a megközelítést, melynek felvállalt célja, hogy új formában mutassa be a Fluxus szerteágazó tevékenységét, s könyvként az "új múzeum" "kiállításának egy másik aspektusát" nyújtsa. A "hatvanas évek legradikálisabb kísérleti művészet-ellenes mozgalmáról" ugyanis nem csupán a terminológia hiányában nehéz beszélni, hanem mert a téma egy sor fontos kérdést vet fel. A Fluxus tevékenysége szétrobbantotta a konvencionális művészeti formák kereteit, s azáltal, hogy a művészek folyton újabb és újabb médiumokkal, művészeti ágakkal kísérleteztek, arra indítják a befogadót (legyen az művészettörténész, a kiállítás közönsége vagy művész), hogy újfent átgondolja a művészet/művész szerepéről vallott felfogását, az akció és a műtárgy viszonyát, valamint a művészeti ágak merev elkülönítésének gyakorlatát. A Fluxus kapcsán újból meg kell határozni a múzeum szerepét, ahogy a kiállításoknak is új formát kell találni, hiszen a Fluxus elhatárolódott a kialakult művészeti intézményrendszertől, és visszautasította az értékesítés hagyományos piaci formáit. Végül, lévén egy művészet-ellenes mozgalom, mely az élet és a művészet különválasztásának felszámolását tűzte ki célul, s ily módon észrevétlen maradni, fel kell ismerni a Fluxus múzeumbeli intézményesítésének paradox voltát.

A kötet legfőbb érdeme, hogy szem előtt tartva e dilemmát, hat olyan esszét tartalmaz, melyek eltérő nézőpontból írják le a Fluxust, miközben valamennyi szerző más-más művészeti területet térképez fel (a vizuális művészetet, a performanszot, a zenét, a filmet). Elizabeth Armstrong (aki a kiállítás egyik szervezője volt) kiadványt nyitó írása szól a vállalkozás ellentmondásosságáról, és bemutatja az esszék szerzőit. Owen F. Smith kronológiai áttekintést ad a Fluxus történetéről, a hatvanas és a hetvenes éveket átfogó performanszokról és kiadványokról. Felkutatja a Fluxus történeti előzményeit, illetve konceptuális gyökereit, és felvázolja tevékenységének jellemző jegyeit. E szöveg hivatkozási alapként szolgál a többi szerző számára. Simon Anderson Maciunas publikációról valott radikális elképzelését emeli ki (Maciunas műtárgyak egész sorát adta ki: az újságoktól a "dobozolt" három dimenziós tárgyakig és nyomtatott kiadványokig; a publikáció Maciunas szemében a Fluxus-művészek ötleteinek szabad megvalósítását, széria-gyártását és értékesítését jelentette). A szerző állítása szerint tehát a publikáció képezte a Fluxus tevékenységének alapját. Ezzel szemben Kristine Stiles, aki maga is művész, úgy véli, a Fluxus gyökerei a performanszban találhatók, és a testiség középpontba állításában, a performanszok faji és nemi vonatkozásaiban, a humor szerepében és a kollektív rituálék kialakulásában megjelenő társadalomkritikai vonásokra mutat rá. E filozófiai megalapozottság igényével fellépő átfogó elemzés talán a kötet legérdekfeszítőbb esszéje. Douglas Kahn, audio-művész és a Wireless Imagination című könyv szerkesztője, a huszadik századi hangművészet területe felől közelíti meg a zenét. Huszonkét Fluxus-művész hatvan előadásáról számol be, s a Fluxus-koncertek jelentőségét a zene előadásmódjának konvencióival való szakításban jelöli meg. Bruce Jenkins esszéje a "Fluxus szellemében fogant" izgalmas kísérlet a Fluxfilm három "felvételben" való bemutatására, módszere, hogy a Fluxus-filmek önreferenciális törekvéseit alkalmazza ezek interpretációjára. Azáltal, hogy Nam June Paik üres celluloidját modell értékűvé emeli, megkérdőjelezi a szerzőség fogalmát és bármiféle interpretáció tekintélyét. Andreas Huyssen záró írása tágabb kulturális kontextusba állítja a Fluxust, felvázolva a korszak művészeti, társadalmi és politikai beállítottságát.

E rendhagyó "katalógus" nyitottságában, az ismertetett nézőpontok pluralitásában hű marad a Fluxus szelleméhez: az olvasóra/nézőre bízza, milyen képet alakít ki a Fluxusról -hisz maguk a művészek is eltérően gondolkodtak a Fluxusról - a vélemények, tények, illusztrációk, fotók és az esszéket kiegészítő dokumentumok bőséges választéka alapján.

(Ivacs Ágnes)