WORDS OF WISDOM

A Curator’s Vade Mecum on Contemporary Art

Carin Kuoni (szerk.) Independent Curators Inernational (ICI), New York, 2001

(könyvismertetés)

A könyvcímben szereplő Vade Mecum szó szerinti jelentése „jöjj velem”. Zsebkönyv, kézikönyv, mely adott területen összegyűjtött tapasztalatokból praktikus tanácsokkal látja el olvasóit, ugyanakkor inspirálóan hat. Ilyen jól használható, könnyen érthető kézikönyvet ad a fiatal kurátorok és az érdeklődő közönség kezébe az 1975-ben alakult Independent Curators International (ICI) – Független Kurátorok Nemzetközi szervezete – fennállásának 25. évfordulója alkalmából. Témája a kortárs művészet és a kurátori gyakorlat kapcsolata. A kurátor mint fogalom már jó ideje létezik a köztudatban, amint azonban e kötetből is kiderül, korántsem tisztázott még jelentéstartalma. A kötet megjelentetése így hozzájárult a körülötte kialakult bizonytalanság megszüntetéséhez, számos tapasztalattal bővítve annak ismeretét.

Az ICI megalakulása óta „falak nélküli múzeumként” működve eddig közel száz utazó kiállítást szervezett több mint kétezer művész részvételével a világ tizennyolc országának csaknem négyszáz kiállítási intézményében. Az egyes kiállításokat mindig az adott kiállítási terekhez alkalmazkodva különböző meghívott kurátorok rendezték. Az ICI tagjai most az általuk kiválasztott független, illetve múzeumi kurátoroknak e-mailen tettek fel 12 kérdést. A kérdések a kurátori szakmához kapcsolódó legfontosabb területekre összpontosítanak, mint pl. kortárs művészet és művészek, közönség, idő és tér, intézményi keretek. Mindezekről személyes tapasztalatok és a számukra legfontosabb kiállítások gyakorlati megszervezésén keresztül számolnak be.

A válaszok egy része pontosan követi a feltett kérdések menetét, többen azonban tágabban értelmezve a problémákat kitértek a kortárs művészetben beállt legfontosabb változások, a művészet nemzetközi kontextusban való szemlélete, új média, új eszközök problematikájára is. A megkérdezett kurátorok-művészeti írók-kritikusok között találhatók a legjelentősebb amerikai, ázsiai és európai múzeumok vezető kurátorai (pl. René Block, Kassel, Kunsthalle, Donna De Salvo, London, Tate Modern, Maaretta Jaukhuri, Helsinki, Kiasma, Hans-Ulrich Obrist, Párizs, Musée d’art Moderne, Robert Storr, New York, MOMA stb.), kisebb galériák kurátorai, illetve függetlenek is (pl. Irving Sandler, Nancy Spector, Lucy Lippard stb.). A vélemények az egyes kurátorok sajátos körülményeiből adódóan nem minden esetben egyeznek, így lehetőséget adnak mindenki számára saját módszerek kidolgozására. A fiatal kurátoroknak szóló gyakorlati tanácsokon kívül azonban megtalálhatók a kötetben a kortárs művészetben felbukkanó problémák, melyek érdekesek lehetnek minden, a szakmán kívülálló olvasónak is. Az esszék végén minden esetben olvasható rövid életrajzok pedig segítségül szolgálnak a szakma jelentős képviselőinek megismerésére.

A kurátor elnevezés csak pár évtizede alakult ki, s vált a kortárs művészettel kapcsolatban jelentőssé. Maga a szó az angol „caretaker” főnévből ered, s a „curating” ige annak gondozó, óvó jelentésére utal. Ezért nem pontos más elnevezésekkel helyettesíteni. A kurátor nem csupán „commissaire”, „Austellungmacher” vagy ahogy magyarul fordítják kiállítás-szervező, kiállítás-rendező. Ezek a meghatározások ugyanis csak az intézményi keretekre vagy a fizikai összetevőkre utalnak. A kurátori munka sokkal inkább hasonlítható az archivistáéhoz, aki szereti, mélyrehatóan tanulmányozza is azt, amivel foglalkozik. Ebből a szempontból a kurátori gyakorlatban a mai értelmezés szerint csak másodlagos, bár nem elhanyagolható az adminisztráció és a pénzügyek intézése. Seth Siegelaub, független kurátor, műkereskedő, művészeti író esszéjében ezekről a változásokról ír. Az 1960-as évekig a művészeti világ kisebb, egyszerűbb. A kurátorok feladata az egész művészeti világ szervezetén belül jól meghatározható. A művész létrehozza az alkotásokat, a kritikus ír róla, a galéria eladja, a gyűjtő megveszi, a múzeum tárolja és bemutatja, a kurátor pedig a múzeum fizetett alkalmazottjaként összeköti a gazdag gyűjtőket a művészeti világ többi részével. A 60-as évektől kezdve a művészet a modern társadalmak kulturális életében egyre fontosabb szerepet tölt be, egyre nagyobb szükség lett művészre, galériára, kritikusra, művészeti iskolára, gyűjteményre, kiállításra és természetesen kurátorra.

Ezek a változások alapvetően megváltoztatták a múzeum hagyományos funkcióját is. A gazdag gyűjtők „privát klubjából” a nagyközönség előtt megnyíló, „elüzletiesedő”, az állam turizmus-politikájának részeként felfogott múzeum lett. Eleinte még főleg az esztétikai értékeket szem előtt tartva egy kiállítás szervezése főleg a múzeumi falak divatnak megfelelő dekorációját jelentették. Az új művészeti irányzatok és új médiák, koncept, land art, arte povera, video art s később a computer grafika, animáció stb. azonban olyan műalkotásokat is létrehoztak, melyek nem szoríthatók be a múzeumok fehér falai közé. Ez idővel megváltoztatta a kortárs művészet kurátorainak szerepét is. A kurátorok számára az esztétikai problémák helyett fontosabbá vált a műalkotások lényegi megértése és olyan, általában nem hétköznapi környezetbe való helyezése, melyben a kurátor szubjektív értékítélete szerinti legjobb körülmények között állítható ki a műalkotás. Ez három fontos eredménnyel járt. Egyrészt, hogy a kortárs művészet kurátora többé nem csupán a múzeum intézményi kereteiben, hanem tágabb összefüggések között kell, hogy dolgozzon. Hogy ezt meg tudja valósítani, folyamatosan ismereteket kell szereznie a művészeten kívüli más területekről, mint társadalmi, politikai, gazdasági helyzet valamint a tudományok fejlődése. Ezekből állnak össze ugyanis azok a más kontextusok, melyekkel kapcsolatba kell hozniuk a kiállításon megvalósulót, így téve az alkotásokat a mindennapi élet részévé. A második eredmény, hogy a kurátor megszabadulva korábbi béklyóitól – gyűjtők, divat, intézményi keretek – jóval szabadabban és szubjektíven alakíthatja ki a műalkotásokból kiindulva, a kiállításokon keresztül a világhoz való viszonyát. A szubjektivitásból adódóan a jó kiállítás, mint a kommunikáció tere, párbeszédek, viták helyévé válik. A harmadik és egyben talán a kötetben leginkább hangsúlyozott eredmény, hogy a kurátornak nem kell szükségszerűen az adott kor műgyűjtőinek átlagízléséhez alkalmazkodva pálcát törni művészi karrierek felett. Saját ízlésében bízva, az általa kiválasztott műalkotásokból kiindulva teremthet teret azok kibontakozására.

A kurátori gyakorlat legfontosabb jelzője, hogy a kurátorság alapvetően szolgáló és nem alárendelő foglalkozás. A legtöbb esszében hangsúlyozzák ezt ellentétben azzal a felfogással, mely a kurátort – gyakran a kiállító művészek rovására - mint a kiállítások sztárját fogják fel, ezzel is gerjesztve az egyre erősödő kurátor-kultuszt. Az első, aki igazi kurátorként működött René Block szerint Arnold Bode volt, aki 1955-től rendezte a kasseli Documentát. Az ő legnagyobb érdeme az volt, hogy a múzeum falain kívül új lehetőségeket nyitott a művészek számára műveik bemutatására. Lucy Lippard ma is a legfontosabb feladatok közé sorolja a steril, fehér terek helyett az alkotások szempontjából legelőnyösebb nem konvencionális terek megtalálását, kialakítását, mint például elhagyott gyárépületek, az utcák stb. Bode ugyanakkor megtestesítette az ideális kurátor személyét is, aki egyaránt érti, ismeri a művészeket, szoros kapcsolatban áll velük, ugyanakkor kapcsolatba tud kerülni a közönséggel is.

A kurátorok nagy része egyetért abban, hogy a kurátor nem művész, bár munkájának kreatív része hasonlít a művészéhez. De amíg a művész teremt, alkot (creation), addig a kurátor létrehoz (production) valamit a műalkotásból kiindulva. Ahogy Jean-Christoph Ammann, a frankfurti Modern Művészet Múzeumának igazgatója megfogalmazta: „Soha ne keverd össze a kiállítás művészetét magával a művészettel”. A kurátor tehát nem művész, de szoros kapcsolatban kell, hogy álljon vele, hiszen belőle él. Röviden megfogalmazva, kurátor nélkül van művész, művész nélkül azonban nincs művészeti kurátor. A legfontosabb alapszabály tehát egy kurátor számára az állandó kapcsolat a művésszel és alkotásaival. A finom részletekben azonban már megoszlanak a vélemények, például hogy művészeket milyen mértékben szükséges bevonni a kiállítás szervezésébe, vagy hogy egyes művészek kiállításai, több azonos országbeli, esetleg nemzetközi kiállítások felelnek-e meg jobban a jelen kornak. Ugyancsak eltérő, hogy a múzeumi kurátorságot vagy a függetlenséget tartják előnyösebbnek, valamint természetesen eltérő lehetőségei vannak nagyvárosban vagy vidéken dolgozó kurátornak.

Ezeken túl azonban van néhány pont, melyben általános a megegyezés, így röviden összegyűjthető, hogy mik azok a tulajdonságok, melyek egy sikeres, kortárs művészettel foglalkozó kurátornak rendelkeznie kell. A kurátor legyen felelős a művész és a közönség felé is, építsen hidakat a két világ közé: ismerje a művészeket és tanulmányozza az alkotásokat, amikkel dolgozik, segítse a nézőt, de nem úgy hogy rákényszeríti saját szemléletét, hanem szabad teret engedve a személyes megértésre problémák felvetésével. Provokáljon gondolatokat, tanítson, lepje meg a közönséget. Ne féljen a bukástól és az esetleges kellemetlen élményektől. Legyen nyitott, érzékeny a változásokra és új jelenségekre. Állandóan figyeljen, járja a kiállításokat, olvassa a folyóiratokat, beszélgessen minél többet, kommunikáljon, érdeklődjön az élet más területei (tudomány, politika stb.) iránt. Képes legyen elmerülni a művész világában, ugyanakkor teljesen racionálisan gondolkodni és dönteni. Írjon érthetően, vegye észre az összefüggéseket, legyen kritikus mind magával, mind a művészettel szemben. Végül legyen ügyes szervező és üzletember, legyen rugalmas, tudjon csapatban dolgozni.

A kurátort különféle elnevezésekkel (vizuális DJ, karmester, moderátor, médium stb.) de nagyjából tehát egyféleképpen értelmezik: olyan multifunkcionális foglalkozás, melyben az első és legfontosabb olyan környezetet, minél szabadabb közeget teremteni a művész számára, melyben ő az alkotásával megvilágíthatja gondolatait, s mely térben aztán a közönség egyes tagjai saját maguk számára és ízlése szerint újraértelmezhetik azt, így újabb és újabb oldalról megközelítve egy problémát. Ehhez a folyamathoz hasonlítható ez a kötet is, melyből szemezgetve, vagy végig elolvasva, gondolatait elfogadva vagy elutasítva építhetjük fel saját véleményünket, mely aztán egy beszélgetéshez újabb inspiráló forrássá válhat.

(Bodor Judit)