(részlet)
Lélektani vagy gesztusnyelvi szempontból nézve viszonylag csekély az eszközök száma, melyekkel az öröm kifejezésre juttatható. Közülük a legáltalánosabb a nevetés, fotóin Tót Endre is ezt alkalmazza a leggyakrabban. Sokszor előfordul viszont, hogy örömének forrása érzelmileg közömbös vagy éppen negatív jelenség, ilyenkor a fotóhoz külön hozzácsatolt nevető önarckép vagy a fotóval ugyanilyen szoros szintaktikai egységet alkotó képaláírás ellentmondásba kerül tárgyával. A fotóra éppen azért van szükség, hogy a feszültség létrejöhessen. Tót Endre örömei rendkívül ambivalensek. Tudja, hogy a nevetés nem mindig az öröm kifejezése, és azt is tudja, hogy vannak érzelmek, amiket nem lehet kifejezni. Annak örül, amit úgy szoktunk mondani, "örülök, hogy élek". Ez az öröm tulajdonképpen nem öröm. Ha azt mondom, hogy "örülök, hogy élek", egy Wittgensteinre lenne szükség, hogy állításom tartalmát elemezze, hiszen természetes, hogy kijelentésem végső elkeseredettségemre vonatkozik (de akkor miért nem azt fogalmaztam meg?), másrészt viszont csakugyan örülök az életnek (akkor pedig miért pesszimista csengésű a mondatom?). Az örömmel végső soron a kifejezhetetlent akarjuk kifejezésre juttatni. Tót demonstrálja a kifejezés lehetetlenségét, s ugyanakkor nem mond le róla.
(Fotóművészet, 1976/3. 39.o.)