Magyar Ifjúság, 33. sz. 1974. augusztus 9.
Az egyházközségnek nem volt pénze a rendben tartásra, tatarozásra. A községi tanácsnak eszébe sem jutott, hogy lehetne valamit kezdeni ezzel az épülettel, meg a környékével.
Mígnem aztán, néhány évvel ezelőtt, egy fiatal képzőművész, Galántai György, fel nem fedezte ezt a helyet.
(Galántai György válasza)
[...]
Kezdetben úgy is tűnt: itt valami jó indult el. De aztán a dolog fokozatosan kicsúszott az egész elképzelésért felelős Galántai kezéből, akinek a szervező és irányító lendülete és ereje csak az elindításhoz bizonyult elegendőnek. Tapasztalatlan volt, naiv is, néhány homályosan megfogalmazott művészi elvért sem kellett a szomszédba mennie - majdhogynem törvényszerűnek mondható, ami ezek után következett. Tavaly már kétes egzisztenciák, ténfergő fiatalok, nemkívánatos elemek - köztük több nyugati állampolgár - vették át a „hatalmat” a temetődombi kápolna táján. A bogláriakat, a turistákat, a véletlenül a temetődombra látogató nyaralókat riogató, megbotránkoztató jelenetek váltak mindennapossá.
A tanács többször figyelmeztette Galántait, akinek egyébként már rég nem volt módjában bármit is megakadályozni - arról nem is beszélve, hogy néha hosszú napokig nem volt ott a temetődombon. Végül aztán rendőrségi ügy lett a dologból, Galántai bérletét peres uton felmondták, s így dicstelen véget ért a boglári temetődombra álmodott művésztelep.
Késő bánat -, de a veszett fejszének még megvolt a nyele. Az 1973-as szezon lezárulta után ezzel próbált valamit kezdeni a helyi és a megyei tanács - ha már korábban elfelejtettek jobban odafigyelni, mihez is adtak engedélyt, s mivé fajultak menet közben a szép elgondolások.
Ma már nehéz lenne kinyomozni, kinek az ötlete volt: vegyék a törvényes keretek közé ezt az alapjában véve tényleg kitűnő elgondolást. Mindenesetre tény, hogy meglepően rövid idő alatt pénzt és épitőipari kapacitást teremtettek a kápolna teljes, külső-belső rendbehozatalára. [...] Mintha a korábbi években elmulasztott figyelem és ügyszeretet most akarta volna utolérni magát, olyan lendülettel, buzgalommal munkálkodott mindenki, akinek csak köze volt ehhez az ügyhöz. Nehéz nem arra gondolni, hogy ennek az energiának talán egy töredéke is elég lett volna korábban - ha időben és folyamatosan jelentkezik - a botrányos kudarc elkerüléséhez vagy az elüszkösödött seb kivágásához.
[...]
- További terveink vannak ezzel a területtel - mondja Kocsis László, a megyei tanács elnökhelyettese. - Jövőre már háromhetenként fogjuk cserélni a kiállítások anyagát. Szoborparkot szeretnénk létesíteni, amelyben eredeti alkotásokat állítanánk fel. Az alig száz méterre álló, ma még erősen rongált állapotban levő alsó kápolnát is rendbe hozatjuk, ez újabb kiállítási helyiség lesz. Öt éven belül megteremtjük itt az alkotási lehetőséget is. Szabadtéri szobrászműhelyre, elsősorban fával dolgozó művészekre gondolunk, s nem is csak magyarokra. S ezenkívül is gondolkozunk mi lenne még ide illő. Azt akarjuk, hogy ez a domb ne a megbotránkoztatás, hanem a művészi élmények helye legyen. Huszonöt évre bérbe vettük az egyházközségtől az egész területet, s azt szeretnénk, hogy - a Képzőművészek Szövetsége segítségével - Boglár valóban művészeti centrummá fejlődjék.
Szép elképzelés, és a kezdés lendületét látva, bízni lehet a megvalósításban is.
Nézegetem a megdőlt, földbe süppedt öreg sírköveket. Az egyiken a már elmosódott szövegből csak két szó olvasható: „Fiat Pax”. A szavak után még van egy kis hely. Azt talán még oda lehetne vésni: „Et Ars”.
Legyen béke.
És művészet.
Takács István