A KÖNYV
A könyv terek sorozata.
A tereket különböző időpontokban érzékeljük - a könyv időpontok sorozata is.
A könyv nem doboz, nem bőrönd, nem szózsák
Az író, a közhiedelemmel ellentétben, nem könyveket ír.
Az író szövegeket ír.
A könyvre csak azért van szükség, mert a szöveg hosszú, vagy mert több rövidebb szöveget (például verset) kell egymás mellé helyezni.
Az irodalmi szöveget (prózát) tartalmazó könyv semmibe veszi azt a tényt, hogy a könyv egy autonóm tér-idő sorozat.
Az olyan könyv, amelyikben több hosszabb-rövidebb szöveg (például vers) van egymás mellé rendezve, feltárja a könyv szekvenciális jellegét.
Feltárja, talán ki is használja, de nem válik azonossá vele.
Az írott nyelv jelei térbeli sorozatot alkotnak; elolvasásukhoz időre van szükség.
A könyv egy tér-idő sorozat.
A könyvek eredetileg arra szolgáltak, hogy irodalmi szövegeket tartalmazzanak.
De az autonóm realitásnak tekintett könyv nemcsak irodalmi szövegeket és nemcsak szavakból felépülő jelrendszereket tartalmazhat.
A nyelvek közül nem az irodalmi nyelv (próza vagy vers) felel meg a legjobban a könyv természetének.
Egy adott szöveg gyakran csak véletlenül kerül egy adott könyvbe: nincs köztük strukturális összefüggés. A könyvesboltokban és a könyvtárakban csupa ilyen könyvet találni.
A könyv autonóm, önmagában teljes formai képződményként is létezhet, s ha van benne szöveg, az ezt a formát hangsúlyozza, szervesen hozzátartozik ehhez a formához: itt kezdődik az új művészet, amit könykészítésnek neveznek.
A régi művészetben az író nem vállalt felelősséget a könyvért mint tárgyért. Megírta a szöveget. A többi a szolgák, a mesteremberek és a munkások dolga volt. Az új művészetben a szöveg megírása az írónak csak az első lépése az olvasó felé. Az új művészetben az író az egész folyamatért felelősséget vállal.
A régi művészetben az író szövegeket írt.
Az új művészetben az író könyveket készít.
Könyvet készíteni nem más, mint verbális vagy nem verbális jelek sorozata segítségével leképezni az elgondolt könyv tér-idő sorrendiségét.
PRÓZA ÉS költészet <>
A régi könyvben minden oldal egyforma volt.
Az író, amikor szöveget írt, csak a nyelvi sorrendiség törvényeire ügyelt, a könyvi sorrendiség törvényeire nem.
Bármennyire különböztek is az egyes oldalakon lévő szavak, az egymást követő oldalak semmiben sem különböztek egymástól.
Az új művésztben az oldal másmilyen: minden oldal egy struktúra (a könyv) sajátos eleme, minden oldalnak meghatározott funkciója van ebben a struktúrában.
A beszélt és az írott nyelvben névmásokkal helyettesítjük a főneveket, hogy elkerüljük a fárasztó, felesleges ismétléseket.
A különféle elemekből, nyelvi és más jelekből alkotott könyvben mi tölti be a fárasztó, felesleges ismétlések elkerülésére szolgáló névmások funkcióját?
Ez az új művészet problémája. A régi művészet a létezéséről sem tudott.
Az az 500 vagy 100 vagy akár csak 25 oldalas könyv, amelynek minden oldala egyforma, könyvnek feltétlenül unalmas, bármennyire érdekfeszítő is az oldalaira nyomtatott szöveg.
A regény, akár zseni írta, akár harmadrangú tehetség, olyan könyv, amiben semmi sem történik.
Ma is vannak és mindig is lesznek olyanok, akik szeretnek regényt olvasni. Mint ahogy mindig lesznek olyanok is, akik szeretnek sakkozni, pletykálkodni, mambót táncolni vagy tejszínhabos epret enni.
Szemben a regénnyel, amiben semmi sem történik, a verseskönyvekben néha történik valami, még ha nem is sok.
Az olyan regény, amelyben nincsenek nagybetűk vagy amelyben különböző betűtípusok szerepelnek vagy amelyet kémiai képletekkel tűzdeltek tele, még mindig csak regény, vagyis egy unalmas könyv, amelyik úgy tesz, mintha nem volna unalmas.
Egy verseskönyv, bármennyi (akár több regénnyi) szó szerepeljen is benne, a tényleges, fizikai teret használja, és a szavak ebben a térben célzatosabbnak, nyilvánvalóbbnak, mélyebbnek hatnak.
Ez azért van így, mert a költői nyelv írásba foglalásakor a költői nyelvre jellemző konvenciókat a tipográfia segítségével kell megjeleníteni a papíron.
A próza lejegyzéséhez kevés dologra van szükség: központozásra, nagybetűkre, változó szélességű margókra stb.
Mindezek eredeti és fantasztikusan szép találmányok, de már nem veszünk róluk tudomást, mert naponta használjuk őket.
A költői nyelv bonyolultabb, ezért lejegyzéséhez több egyezményes jelre van szükség. Az, hogy a költemények lejegyzéséhez szükséges jeleket nekünk magunknak kell létrehoznunk, arra figyelmeztet minket, hogy mást jelent egy verset papírra vetni, mint kigondolni.
A költők azt hangoztatják, hogy a versek voltaképp dalok. De nem énekelnek, hanem írnak.
Azt hangoztatják, hogy a verset nem olvasni, hanem szavalni kell. De nem szavalnak, hanem publikálnak.
A költeményt, ahelyett, hogy eldalolnák vagy elszavalnák, leírják és kinyomtatják. S a költészet ezzel semmit sem veszített.
Sőt ellenkezőleg, még nyert is valamit: térbeli realitásra tett szert, amivel a leghangosabban énekelt vagy legharsányabban szavalt vers sem rendelkezik.
A TÉR <>
A költők évszázadok óta intenzív és hatékony kiaknázói a tér adta lehetőségeknek.
De ennek a ténynek a tudatosítására csak az úgynevezett konkrét (vagy ahogy újabban nevezik: vizuális) költészetben került sor.
A vers nem feltétlenül tölti ki az egész oldalt, sorhosszúsága, szakaszolása változó - mindez nem más, mint a tér kiaknázása.
Nem arról van szó, hogy egy szöveg attól költemény, ahogyan a térhez viszonyul, hanem arról, hogy az írott költészet általában él a tér adta lehetőségekkel.
A tér az eldalolatlan költemény zenéje.
A tér bevezetése a költészetbe (vagy inkább a költészeté a térbe) rendkívüli jelentőségű esemény, amelynek messzemenő irodalmi következményei voltak - és lehetnek.
Az egyik ilyen következmény a konkrét (vagy vizuális) költészet. A konkrét költészet nem valamiféle irodalomtörténeti kuriózum, hanem az írásbeliséggel megjelenő nyelvi tér fejlődésének természetes folyománya.
A régi költők is használták a teret, csak kissé bátortalanul.
A régi költemény megteremtette az alanyok közti kommunikációt.
Az alanyok közötti kommunikáció tere absztrakt és megfoghatatlan volt.
Az új művészetben (amelyre nem a konkrét költészet az egyetlen példa) az alanyok közti kommunikáció egy konkrét, valóságos fizikai térben zajlik - a könyv lapjain.
A könyv térbeli alakzat.
A szavak általi kommunikáció itt és most zajlik, a könyv terében.
A konkrét költészet új alternatíva a költészetben.
Az autonóm tér-idő sorozatnak tekintett könyv új alternatíva az irodalmi műfajok között.
A tér az alanyoktól függetlenül is létezik.
Ha két alany a térben kommunikál, a tér a kommunikáció részévé válik. A tér módosítja a kommunikációt. A tér rákényszeríti a törvényeit a kommunikációra.
A kinyomtatott szavak a könyv foglyai.
Mi fontosabb: a könyv, vagy az, ami benne van?
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
A régi művészet hallgatólagosan feltételezi, hogy a kinyomtatott szavak egy ideális térben jelennek meg.
Az új művészet tisztában van vele, hogy a könyvek tárgyi realitások, melyek nem függetleníthetők az érzékelés, létezés, fogyasztás, használat stb. konkrét viszonyaitól.
A nyelvi objektumok térben és időben - az oldalon - illetve egy adott tér-idő sorozatban - a könyvben - jelennek meg.
Új irodalom nincs, és nem is lesz többé.
De talán lesznek még olyan új kommunikációs módszerek, amelyek a nyelvet is felhasználják, vagy amelyek a nyelven fognak alapulni.
Az irodalom mint kommunikációs módszer már mindörökre régi irodalom marad.
A NYELV <>
A nyelv gondolatokat, azaz mentális képeket közvetít.
A mentális képek közvetítése mindig intencionális: azért beszélünk, hogy egy meghatározott képet közvetítsünk.
A hétköznapi nyelvben és a régi művészet nyelvében az a közös, hogy mindkettő intencionális, mindkettő meghatározott mentális képek közvetítésére szolgál.
A régi művészetben a szavak jelentésében testesült meg a szerző szándéka.
A szerző szándéka éppoly kifürkészhetetlen volt, mint amilyen definiálhatatlan a szavak végső jelentése.
Minden intenció egy hasznosnak vélt cél elérésére irányul.
A hétköznapi nyelv intencionális, azaz haszonelvű; az a feladata, hogy gondolatokat és érzéseket közvetítsen, hogy magyarázzon, kijelentsen, meggyőzzön, felidézzen, vádoljon stb.
A régi művészet nyelve szintén intencionális, azaz haszonelvű volt. A két nyelv csak formájában különbözik egymástól.
Az új művészet nyelve teljesen más, mint a hétköznapi nyelv. Semmibe veszi az intencionalitást és a hasznosságot, önmaga felé fordul, önmagát vizsgálja, olyan formákat, formasorokat keres, amelyek tér-idő sorozatokká állnak össze.
Az új könyvben a szavak nem üzenethordozók, nem a lélek szócsövei, nem a kommunikáció egyezményes csatornái.
Hanem azok csupán, aminek egy híres könyvfaló, Hamlet nevezte őket: szavak, szavak, szavak.
Az új könyv szavai nem mentális képek meghatározott szándékkal történő közvetítésére szolgálnak.
Arra szolgálnak, hogy más jelekkel együtt létrehozzák azt a tér-idő sorozatot, amit „könyvnek” nevezünk.
Az új könyv szavai éppúgy származhatnak a szerzőtől, mint bárki mástól.
Az új művészetben az író nagyon keveset, vagy semmit sem ír.
A tökéletes nyelv szavakon túli nyelv. A legszebb és legtökéletesebb könyv csupa üres oldalból áll.
Ahogy a vers a csöndet keresi, úgy keresi az új művészet könyve az abszolút fehérséget.
Az intenció minden retorika szülőanyja.
A szavak mindenképpen jelentenek valamit, de az intencionalitástól meg lehet őket szabadítani.
A nem-intencionális nyelv absztrakt: semmiféle konkrét valóságra sem vonatkozik.
Paradox helyzet: ahhoz, hogy a nyelv a maga konkrétságában megnyilvánulhasson, előbb absztrakttá kell válnia.
A nyelv absztrakt volta azt jelenti, hogy a szavak nem intencionálisak: a „rózsa” nem az, amit látok, vagy amit egy regényalak látni vél.
Az új művészet absztrakt nyelvén a „rózsa” egy szó. Minden rózsa, és egyetlen rózsa sem.
Hogyan érhetjük el, hogy egy rózsa ne az én rózsám, ne az ő rózsája, hanem mindenkié, azaz senkié se legyen?
Úgy, hogy egy sorozatba (például egy könyvbe) helyezzük, s ezzel átmenetileg rózsából egy struktúra elemévé változtatjuk.
STRUKTÚRÁK <>
Minden szó egy struktúra - mondat, regény, távirat - elemeként létezik.
Azaz minden szó egy szöveg alkotórésze.
Senki és semmi nem létezik elszigetelten: minden dolog egy struktúra eleme.
És minden struktúra elem egy másik struktúrában.
Ami létezik, az struktúra.
Megérteni valamit annyi, mint megérteni azt a struktúrát, aminek ez a valami a része, továbbá megérteni azokat az elemeket, amelyek ennek a valaminek a struktúrájához tartoznak.
Egy könyv különböző elemekből állhat, ilyen elem lehet a szöveg is.
Egy könyv részét alkotó szöveg nem feltétlenül a leglényegesebb vagy legfontosabb része a könyvnek.
Lehet, hogy valaki azért vásárol meg a könyvesboltban tíz piros színű könyvet, mert a piros jól harmonizál a nappalijának a színeivel - vitathatatlan tény, hogy a könyveknek színük is van.
A régi könyvben a szavak közvetítették a szerző szándékát. Azért választotta meg őket olyan gondosan.
Az új könyvben a szavak nem intencionálisak; arra valók, hogy szöveget alkossanak. A szöveg a könyv eleme, és a szerző szándékát a könyv egésze közvetíti.
Az új művészetben az alkotófolyamat plagizálással kezdődik.
Ha az új művészet egy elszigetelt szót használ, akkor az a szó tökéletesen el van szigetelve; lásd: egyetlen szóból álló könyvek.
A régi művészetben a szerzők ügyesen, tehetségesen, virtuóz módon bántak a nyelvvel..
Az új művészet szerzői számára a nyelv rejtély, probléma; a könyvek megoldásokat sugallnak.
Amikor a régi művészetben azt írta valaki, hogy „szeretlek”, arra gondolt, hogy ez a mondat azt jelenti, hogy „szeretlek”.
(De mit jelent az, hogy „szeretlek”?)
Amikor az új művésztben azt írja valaki, hogy „szeretlek”, tisztában van vele, hogy nem tudja, hogy ez mit jelent. A mondat egy szöveg része, amelyben a „gyűlöllek” éppúgy megtenné.
A lényeg az, hogy ez a mondat - „szeretlek”, illetve „gyűlöllek” - olyan szöveg, amely meghatározott rendeltetéssel bír a könyv struktúrájában.
Az új művészetben nem szeretnek.
A régi művészetben állítólag szerettek.
A művészetben nem lehet szeretni. Szeretni csak a való életben lehet.
Nem mintha az új művészetből hiányoznának az érzelmek.
Vér patakzik a sebből, amit a nyelv ejtett az emberen.
S micsoda boldogság, hogy képesek vagyunk valamit mindennel, bármivel, épp hogy csak valamivel, semmivel kifejezni.
A régi művészetben a szerző azt az irodalmi műfajt és formát választotta, amely a legjobban megfelelt a szándékainak.
Az új művészetben bármilyen nyelvi megnyilvánulást fel lehet használni, mivel a szerzőnek nincs más szándéka, mint a nyelv kifejezőképességének vizsgálata.
Az új könyvben szereplő szöveg éppúgy lehet regény, mint egyetlen szó, szonett, vicc, szerelmeslevél, időjárásjelentés.
Az régi művészetben a szerző szándéka végső soron kifürkészhetetlen, szavainak értelme meghatározhatatlan, s ezért az sem ellenőrizhető, hogy mennyire értette meg az olvasó a mondanivalóját.
Aki olvasni tudja az új műveket, az érti is, hogy miről szólnak.
AZ OLVASÁS <>
A régi művek olvasásához elegendő volt az ábécé ismerete.
Az új művek olvasásához a könyvet struktúrának kell tekinteni, azonosítani kell a struktúra elemeit és meg kell érteni a funkciójukat.
A régi mű olvasója tévedhet is, amikor azt hiszi, hogy érti, amit olvas.
Az új művel kapcsolatban nem képzelhető el ilyen félreértés. Aki nem érti, az olvasni sem képes.
A régi művészetben minden könyvet ugyanúgy olvastak.
Az új művészetben minden könyv más és más olvasási módot igényel.
A régi művészetben ugyanannyi időre volt szükség az utolsó oldal elolvasásához, mint az elsőéhez.
Az új művészetben az olvasás ritmusa változik, megélénkül, felgyorsul.
A régi művészetben egy könyvet, ahhoz, hogy meg lehessen ítélni, gondosan végig kellett olvasni.
Az új művészetben gyakran NINCS szükség az egész könyv elolvasására.
Amikor megértettük a könyv struktúráját, abbahagyhatjuk az olvasást.
Az új művészet minden gyorsolvasásnál gyorsabb olvasást tesz lehetővé.
A gyorsolvasást azért találták ki, mert az írásmódok túl lassúnak bizonyultak.
A régi művészetben az olvasás problémája fel sem merült.
Az új művészet speciális feltételeket teremt az olvasáshoz.
A régi művészet odáig merészkedett, hogy számolni kezdett az olvasóival. Azaz túl messzire merészkedett.
Az új művészet nem tesz különbséget az olvasók között; nem veszi célba a könyvértőket és senkit sem akar elcsábítani a tévékészüléke mellől.
Ahhoz, hogy valaki olvassa és értse az új művészetet, nincs szüksége öt év egyetemre.
Az új könyvek anélkül is élvezhetők, hogy az olvasó a szerző szerelmi, politikai, pszichológiai, földrajzi stb. nézeteiben érzelmi vagy intellektuális bűnrészességet vállalna.
Az új művészet abból indul ki, hogy minden ember képes jelek és jelrendszerek megértésére és létrehozására.
* A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ulises Carrión: ‘The New Art of Making Books’, in: Artists’ Books, Visual studies Workshop Press, Rochester, 1985. Hungarian translation / Fordította: Koppány Márton, 1995 <>