Sok számítógépes program képes kezelni a komplexitást. Sajnos, ahogy az már lenni szokott, ezek csak még nagyobb bonyolultságot szülnek. Sok egyszerűen induló rendszer, mint például a rendelésfeldolgozás vagy a számlázás, megdöbbentően bonyolulttá válik kifejlett formájában. Ebből kifolyólag a kompjúteres szakemberek többsége e bonyolultságban való eligazodást és működésének folyamatos fenntartását tekinti feladatának.
Az egyszerűsített kereteken alapuló, ám egyre bonyolultabbá váló rendszerekkel szemben van egy másik út. Meg kell alkotnunk egy olyan keretet, mely a gondolatokat és azok kapcsolatát a maga természetes formájában és szerkezetében, teljes bonyolultságában kezeli. Időben, nyíltan szembenézni egy folyamat természetes következményeivel, hosszú távon egyszerűséget eredményez.
Az olcsó szövegszerkesztők megjelenésével most járhatóvá vált ez az út. A személyi számítógépek lehetővé teszik, hogy írásos dokumentumok formájában dolgozzuk ki, kezeljük, tároljuk gondolatainkat. Ezek a dokumentumok gyakran kapcsolódnak egymáshoz közös szövegrészeken, a lábjegyzeten és a bibliográfiai referenciákon keresztül vagy csupán gondolati tartalmuk folytán. Egy dokumentumból általában érdemes több másolatot készíteni, hogy elkerüljük a véletlen törléseket, hogy visszakövethessük a dokumentum létrejöttének különböző fázisait, vagy újra felhasználhassuk más dokumentumokban.
A dokumentumok mentésének automatikusan kellene történnie, ennek hiánya arra vall, hogy gyerekcipőben jár még ez a technika. A megelőző munkafázisok visszakövetése fontos szempont. Igaz ugyan, hogy csak ritkán van szükségünk rá, hogy visszakövessük a régi anyagot, de ha mégis, akkor helyesen kell eljárnunk. Hogyan járjunk el helyesen?
Tegyük fel, hogy létrehozunk egy automatikus tárolási rendszert, mely automatikusan gondoskodik a visszakövetésről. A felhasználó által végzett változtatások közvetlenül egy kronologikus fájlokat készítő tárolási rendszerbe kerülnek. A felhasználónak így nem csupán a dokumentum aktuális változata áll rendelkézésére, de visszamehet az időben bármelyik megelőző változathoz. Ugyanakkor ennek a tárolási rendszernek azt is lehetővé kell tennie, hogy a felhasználó a dokumentum egy specifikus részletének az előző változatait visszakövethesse. Nem érdemes belemerülnünk a technikai részletekbe, annyi azonban bizonyos, hogy egy ilyen rendszer szakítana a hagyományos, blokkokban történő tárolással. Töredékekben tárolná az anyagot egy törzskönyvtár kontrollja alatt, mely az idő és egyéb faktorok alapján indexelné.
Ugyanezt a rendszert tovább lehet fejleszteni alternatív változatok kezelésére, ugyannak az anyagnak a többféle elrendezésére, ami kapóra jönne az íróknak vagy a programozóknak. Az alternatív változatok fontos szerepet játszanak számos sajtóalkalmazásban, például jogi és PR szövegekben, ahol ugyanazt az anyagot újra meg újra felhasználják különböző elrendezésben és variációban. Egy indexelő törzsrendszer nagy mértékben csökkentené ezeknek az alkalmazásoknak a tárolási hely igényét, és segítségével egyértelműbbé válna a dokumentumok közötti kapcsolat.
Egy olyan eszköznek, mely lehetővé teszi, hogy egy anyagnak több verzióját tároljuk, illetve megengedi az előző változatok kronologikus visszakövetését, persze csak akkor van tényleges haszna, ha lehetővé teszi a különféle változatok részletekben történő összehasonlítását, ha ki tudja mutatni az akár csak egyetlen szóban eltérő részeket.
Alkalmazhatnák jogászok szövegezési minták összehasonlítására. Képviselők összevethetnék a törvénytervezetek különböző verzióit. Az íróknak alkalmuk lenne utánanézni, milyen változáson ment keresztül a szövegük az írás folyamán. Biológusok és anatómusok összehasonlíthatnák különböző állatok azonos testrészeit a fejlődés szerkezetét bemutató, grafikus fiziológiai adatbázis segítségével.
Egy ilyen hatékony tárolási rendszer megvalósítása mérhetetlenül megkönnyítené a szövegfelhasználó dolgát. Nem kell többé fájlmásolatokkal bajlódnunk, sem ostoba névkereséssel. A legfontosabb azonban, hogy egyetlen referenciális struktúrában egyesítettünk minden változatot (előzőt és alternatívat). A felhasználó szabadon mozoghat bármely két verzió között, és összehasonlíthatja a megfelelő részeket, hogy csak egy lehetőséget említsünk.
A rendszer kibővítése linkekkel
Képzeletben van tehát egy új író-olvasó dobozunk, mely többé-kevésbé úgy működik, mint egy nagy teljesítményű szövegszerkesztő. Adjunk hozzá még egy eszközt, a linkeket.
Kezdjük azzal, hogy a link nem más, mint lehetőség, hogy a szöveg egyik pontjáról a másikra ugorjunk. A hagyományos lábjegyzet jó péda erre. A csillag egy szövegben például azt jelzi, hogy „innen valahová át lehet ugrani”. Ha rámutatunk egy fényceruzával (egérrel vagy bármely más eszközzel), bingó! -, máris a lábjegyzetek között találjuk magunkat, vagy ahol a szerző kívánja. Ha nem tetszik, megnyomjuk a „vissza” gombot, és ismét a csillagnál vagyunk. Nem tettünk kárt a szövegben.
Ez az egyszerű eszköz - nevezzük linknek, azaz ugrópontnak - számtalan új szövegformához elvezet: a tudományhoz, a tanításhoz, a prózához, a költészethez.
A lapszéli jegyzet, amit például a könyvek margójára írunk, képezi a linkek másik egyszerű és fontos típusát. (Az, hogy mi legyen a képernyő „margója” - vagyis hogyan mutassa a számítógép -, kizárólag a képernyő tervezésén múlik.)
A link nem pusztán részek összekötését jelenti. Lehetővé teszi a nonszekvenciális, azaz a folytonosság nélküli írást a maga tiszta formájában. A szövegek eddig azért voltak folytonosak, mert a könyv oldalai egymás után következtek. Milyen más lehetőség van? Nos, a hypertext - a nem folytonos írás.
Sok írónak kedvét szegi, hogy ki kell választania egy szekvenciát gondolatai közléséhez. Minden szekvencia önkényes, és ami megfelel az egyik olvasónak, az zavarja a másikat. Tulajdonképpen számtalan író kísérletezett és kísérletezik ma is az írás nem folytonos formáival - én Nabokov Pale Fire című művét szeretem a legjobban -, és biztos vagyok benne, hogy hálás kísérlet. Nem feltétlenül könnyű persze alkalmazni, hiszen a mai gyakorlat a folytonosságot helyezi előtérbe. Még a kereskedelmi forgalomban lévő legjobb szövegszerkesztők is.
Az eddigiekben ismertettem néhány, általam fontosnak tartott új lehetőséget: az alternatív változatot és a kronologikus visszakövetést, mindkettő rendelkezik azonosság-mutatóval és linkelhető.
Ezek egyidejűleg működnek, nem is lehetne másképp. A linkek lehetővé teszik számtalan nem folytonos szöveg és több részből összeállított grafika készítését. De ha vannak linkek, akkor kronologikus visszakövetésre és alternatív változatokra is szükségünk van. Miért? Mert ha hétfőn készítünk néhány linket, aztán megváltoztatjuk a fájlt, szerdán esetleg átvennénk a hétfői linkeket egy új verzióba. Jobb, ha a linkek a megfelelő részekhez kapcsolódnak, még akkor is, ha azokat már áthelyeztük. Az azonosság-mutató pedig lehetővé teszi, hogy megnézzünk valamennyi linkkel összekötött alternatívát, és részleteiben összehasonlítsuk őket.
Nevezzük ezt Első Szintnek: olyan számítógépes tárolási rendszerről van szó, mely nem blokkokban, hanem parányi töredékekben őrzi a dokumentumokat, és azonnal képes belőlük összeállítani bármely változat kért részét. Vagyis lehetővé teszi, hogy bármilyen linkkel összekössünk bármely két dolgot, ráadásul a két változat azonos részeit is megmutatja. Nevezzük ezt a tárolási rendszert hiperfájlnak.
Abban mindenki egyetért, hogy már nem sokáig várat magára az elektronikus publikálás. De hogy ez pontosan mit jelent, abban eltérnek a vélemények. Ötszáz évig nyomtatott könyveket és újságot olvastunk. Most ez valószínűleg megváltozik.
A katódsugaras monitorok elterjedése fokozottan kiszorítja a nyomtatást. A cellulóz- és az üzemanyagköltség, a kiadás és az előállítás több észázados gondja, az olvasók fokozott specializálódása és az egyre olcsóbb kompjúterek megjelenése, monitorral, floppy diszkes tárolással, valamint a digitális kommunikáció lehetőségével, mind ebbe az irányba mutatnak.
A kezdők ezen a területen sokszor azt gondolják, hogy a képernyő-olvasónak pusztán egyénileg tárolt dokumentumok állnak majd rendelkezésére, melyek azonnal, on-line hozzáférhetők ugyan, de a hagyományos dokumentumok módjára szekvenciális kompjúter-fájlként működnek. Én egészen másképp képzelem.
Vegyük például az imént leírt hiperfájlt! Ha egyszer ez az alkalmazási csomag lehetővé teszi a linkelést és a visszakövetést, miért ne fejleszthetnénk komplett publikációs rendszerré? Miért ne tennénk lehetővé, hogy a felhasználók linkeket készítsenek a dokumentumok között, és egyik dokumentumról a másikra ugorhassanak? Ha a dokumentumok elérhetők és on-line használhatók, már csak egymáshoz kell tudnunk linkelni őket - hogy saját könyvjelzőket és széljegyzeteket készíthessünk, és közvetlenül idézhessük őket. És azután miért ne tennénk lehetővé, hogy a felhasználók nagyobb dokumentumokat állítsanak össze több dokumentumból?
Jogdíjat persze kell majd fizetnünk. Mivel senki sem ellenőrzi a felhasználói oldalt, a jogdíj összegét az átviteli időnek kell megszabnia, ami automatikusan jegyződik. Legyen az átvitel egy óra, öt perc vagy egy másodperc, az arányos díj a szerzői jog tulajdonosát illeti. Itt nem akarok kitérni arra, hogy legyen-e a szerzői jogdíj differenciált.
Az eredeti dokumentum nem változik
Ezeknek az összetett dokumentumoknak a logikája egyszerű és a szerzőség elképzelésén alapul. Minden dokumentumnak van tulajdonosa. A dokumentumok sérthetetlenek, csak a tulajdonos változtathatja meg őket.
Bárki készíthet azonban egy másik dokumentumot, mely egy már meglévőt idéz vagy újrafogalmaz; és ez az újabb dokumentum is sérthetetlen lesz. Vagyis korlátlan számú új dokumentumot készíthetünk a régiekből, azt változtatunk, amit akarunk, az eredeti soha nem változik.
Ráadásul, minthogy a szerzői jog tulajdonosa automatikusan jogdíjat kap, nem kell engedélyt kérnünk, hogy idézhessünk egy szövegrészt. Más szóval, ha ezen a hálózaton keresztül publikálunk, az azt jelenti, hogy engedélyt adtunk munkánk tetszés szerinti idézéséhez. Közzé teszünk valamit, bárki felhasználhatja, és automatikusan jogdíjat kapunk érte. Tisztességes eljárás. Különösen úgy, ha az olvasó minden esetben rákérdezhet az eredetire.
Ez azonban egy sor teljesen új, pluralisztikus publikálási formát jelent. Ha bármely eddig közzétett anyagot szabadon beilleszthetünk bármely frissen publikáltba, korrekten bemutathatjuk az új nézőpontokat. Dédapám, Edmund Gale Jewett például úgy vélte, hogy Hamlet híres monológjában „tengernyi kín” helyett Shakespeare-nek „ostromot”-ot kellett volna írnia.
Nos, jól van. Ha a Hamlet rajta van a rendszeren, E.G. Jewett nagyon egyszerűen közzé tehette volna a saját Hamletjét: elég egy idézet-link az eredeti drámához, a „tengernyi kín”-t pedig „ostrom”-ra változtatta volna. Mármost az eljárás szabályai a következők:
1. Shakespeare Hamlet-je természetesen változatlan marad, és azonnal elérhető.
2. Jewett Hamlet-változata, mely mindössze egyetlen szóban tér el az eredetitől, szintén azonnal elérhető. Jewett olyan címet ad saját Hamlet-jének, amilyet akar.
3. Shakespeare-t - vagy valamely szűkölködő szerzői alapot - jogdíj illeti Shakespeare Hamlet-jének azon részéért, melyet az olvasók behívtak a rendszerről.
4. Ha valaki Jewett Hamlet-jére kíváncsi, a szerzői alapnak akkor is csaknem egyfolytában jár a jogdíj Shakespeare nevében. De Jewettet illeti a jogdíj arányos töredéke, valahányszor egy olvasó ahhoz a szóhoz ér, amit ő megváltoztatott.
5. Jewett változatát olvasva bárki lekérheti mellé az eredetit, vagy teljes egészében átválthat az eredetire.
6. Shakespeare Hamlet-jét olvasva bárki megnézheti a linkekkel hozzákapcsolt dokumentumokat vagy változatokat, és kap egy listát, melyen szerepel Jewett változata is.
Azt se felejtsük el, hogy Jewett milyen olcsón „publikálhatná” a saját szövegét: mindössze pár száz byte tárolási költséget igényelne az ID, a pointerek és a változtatások számára. Az is lényeges szempont, hogy ez a rendszer igazságos, szabályos és egyszerű. Ezek az én szememben roppant fontos tényezők.
Nevezzük ezt a látomást „hipervilágnak”: a mindenki számára elérhető szövegek és grafikák határtalan, új birodalma ez; óriási könyvtár, ahol bárki tárolhat bármit - és szerzői jogdíjat kap - és közzétehet bármit, hiszen lehetősége van linkek és alternatív változatok készítésére illetve visszakövetésre. Ebben a világban:
- a dokumentumok szabadon kapcsolódnak egymáshoz, és lehetővé válik ablakszerű megjelenítésük;
- minden idézet azonnal nyomonkövethető és az eredeti kontextusban vizsgálható,
- mindenütt helyet kap a kisebbségek véleménye;
- az olvasó már a „margón” helyesbítheti a neki nem tetsző nézeteket, persze csak apróbb változtatásokkal; így gyorsan hozzáférhetünk a jó magyarázatokhoz;
- a kollázsdarabokat bárki összerakhatja egységes látomássá, ám a kételkedő olvasó kiválaszthat egyetlen alkotórészt az egész helyett;
- egy szerdán közzé tett cikket péntekre kiveséznek az olvasók, a következő héten széles nyilvánosság elé kerül, egy év múlva elfelejtik, egy évtized múlva pedig újrafelfedezik.
A tudomány nagy népszerűségre tesz szert. A jó kérdések, jó ábrák úgy terjednek, akár a futótűz ebben a mindenki számára hozzáférhető elektronikus irodalomban.
A linkek egyre bonyolultabb szövevényt alkotnak. Professzionális index-készítőkre lesz szükség, akik az olvasók általuk vélt igénye szerint könyvtárakat hoznak létre, és szerzői jogdíjat kapnak, valahányszor egy olvasó megfordul az általuk készített könyvtárban. (A rendszernek nem lehet hivatalos könyvtára, mert az egy hivatalos kategóriarendszert vonna magával - ezt pedig jobb a felhasználókra bízni.)
Nem vezet ez káoszhoz? Távolról sem. Hiszen egyszerre csupán egy szerző munkájában, egyetlen dokumentumban lehetünk. Ha ebből a munkából ablakok nyithatók más dokumentumokra, akkor sem kerülünk át azokba, mindig egy bizonyos szerző szövegének szűrőjén keresztül látjuk őket.
Az aktuális dokumentumot úgy képzelem el, mint egy üveglapot. Az üvegen ott van az aktuális szerző szövege, és ablakok nyithatók róla más szövegekre, de mintha színes fólia vagy átlátszatlan üveg takarná a kilátást. Csak ha kilépünk az ablakon - ami bármikor módunkban áll -, akkor jutunk az eredetihez. De ha kilépünk az ablakon, már a következő üveglapra lapoztunk. Ez pedig már egy másik munka.
Egyszerű és szabályos
Vegyük most újra fontolóra, amit az egyszerűségről mondtunk. Az egyszerűséget meg kell tervezni, de tükröznie kell a dolog valódi belső szerkezetét. Az elektronikus publikálást sokszor nagyon bonyolultan gondolják el. A bonyolultság azonban nagyszámú felhasználó esetében nem működik, hisz maga a publikálás, azaz közzététel is a köz által való használatra utal. Vagyis az egyszerűségre. Sok ezer éve létezik egy hagyomány, melyet (szak)irodalomnak hívunk. Belső szerkezete megegyezik a dokumentuméval, mindegyik dokumentumnak van tulajdonosa/alkotója, és állandóan egy másikat idéz vagy egy másikra hivatkozik, s dagad, mint egy hógolyó. Arra célzok, hogy ezt a hagyományos szerkezetet kellene elektronikussá és minél gyorsabban hozzáférhetővé tennünk - a meglévő szoftverekre támaszkodva.
Igaz ugyan, hogy az eredmény látszólag dokumentumok anarchikus áradata, de végeredményben az irodalom is csak az. Én azonban két szempontból mégis szabályosnak látom ezt a világot. Ez a szabályosság nem a számítógép vagy a számítógépkezelők önkénye - ahogy sokan feltételezik -, hanem olyasvalami, ami eredendően része az irodalom természetes szerkezetének, és amit pusztán átveszünk.
A rendet egyfelől egyszerűen a dokumentumok és a szerzőség érvényre juttatásának szétválasztása jelenti. A felhasználó mindig tudja, kinek a munkája az éppen nézett dokumentum. A megdöbbentő pluralizmus ellenére minden dokumentum elkülönül, megőrzi egységét, mert csak a szerző vagy a közzé tevő ellenőrzi. Nem történhet többé meg az, hogy valakit hibásan idéznek, csak akkor, ha idézet-link helyett kimásolják az idézetet, az viszont azonnal szemet szúr.
Másfelől a gondolatok hosszú távú szabályossága biztosítja a rendet, melyet folyamatosan meg- és újrateremtenek a szöveget magyarázók, átfogalmazók, gyűjteménybe szerkesztők.
Egy olyan világot képzelek el, amelyben az emberek között kapcsolatot teremt a számítógép, nem pedig elválaszt, mint a tévé. A kompjúter képernyője valójában kifejezetten közösségi eszköz. Kevesen fedezték fel, hogy a katódsugárcsöves monitor ideális kétszemélyes eszköz. Tény, hogy az esetek többségében csak egy ember ül előtte, de sokszor előfordul, hogy kettő. És ha már ketten vannak jelen, a helyzet társadalmi környezetként válik érdekessé: két személy általában társként viszonyul egymáshoz. Két ember ül, beszélget, véleményt cserél, s közben barangolnak a rendszerben, közösen eldöntik, hogyan tovább. A főnöki tekintélynek nincs helye ott, ahol ketten ülnek egy cső előtt, és így beszélgetnek: „Mi lenne ha kipróbálnánk ezt?” - vagy - „Csináljuk inkább azt”. Az egyik talán a másik főnöke vagy tanára, de a viszonyuk megváltozott: megértőbbek és nyitottabbak egymás iránt. Ebből az a tanulság, hogy minden számítógép képernyőjéhez tartoznia kellene egy pótülésnek. Ahogy fejlődik a számítógépes bútor- és felszerelés tervezés, a kompjúter és a képernyő asztali doboztoronyból igazi bútordarabbá válik felfüggesztett csővel, összehangolt munkafelületekkel, pilótaüléssel. Vagy még inkább pilótaüléssel és lehajtható pótüléssel a másodpilóta számára. A kibicek álljanak!
Ahogy a hipervilág kibővül grafikával és szimulációval, úgy válik a számítógép képernyője fokozottan egy új, közös társadalmi környezetté. Elképzelem, ahogy gyerekek játszanak űrhajókban, távoli galaxisokon, különböző helyekről összeszedett szereplőkkel. Barbie baba, Óz a nagy varázsló, Éjfél kapitány és Shaft így lesznek mind az Eriador vagy a Kegyetlen Ming palotájának szereplői, hisz a grafikus elemek bárhonnan összegyűjthetők. A gyerekek maradandó birodalmakat és palotákat építenek kétdimenziós kollázsokban, végül is nem kell őket elpakolni, mint a nappaliban szanaszét heverő építőkockákat. Később, ha a háromdimenziós képalkotó rendszerek is, mint például a CHARGE, hozzáférhetővé válnak, a háromdimenziós adatterek is megjelennek majd a hipervilágban.
Elképzelem, hogy felnőttek, akiket eddig „elrettentett a tudomány”, fizikát tanulnak egy videójáték kereke mellett, összekapcsolják egyik szerző grafikáját egy másik szimulációs modelljével és egy harmadik hangszintézisével; és a lárma, a zúgás, a sebesség megeleveníti a gondolatokat.
Elképzelem, hogy a családok újra egymásra találnak. Képzeljünk el egy gyereket és a papáját, amint egy képekkel illusztrált hypertextben barangolnak:
- Oda nézz, Papa, egy brontoszaurusz! Keltsük életre!
- Milyenek lehetnek a csontjai mozgás közben? - kérdi a gyerek.
Papa behívja a csontvázhoz vezető linket az animált dinoszaurusz mellé. A csontváz a dinoszaurusz körvanalaiban sétára kel, s közben fákat legel.
- Ezt mentsük el, Papa!
Papa megnyom egy gombot, és készít egy saját linket, mely összeköti a brontoszaurusz eredeti képét, az animációs fázisokat és a csontvázat, amit aztán ilymódon később újra össze lehet állítani egy képpé idővel és dátummal ellátva, amikor a gyerek meg akarja nézni saját „brontoszaurusz képét”.
Itt vagyunk a Hófehérke és a hét törpében, Disney látomásában. Menjünk tovább a linkeken, és keressünk régebbi illusztrációkat a meséhez? Juj, a XIX. századi metszetek túl félelmetesek. Nézzük csak, ez a rész megtalálható-e Donald Barthelme változatában?
Ha megvalósul a teljes körű, független linkelés és ablakszerű megjelenítés, alapjaiban megváltozik a tudomány. Az értelmezők vagy kritikusok pontosan megjelölhetik azt a szöveget, amire utalnak, és különböző részekből bármilyen szöveget összeállíthatnak állításuk alátámasztásához. Egyszerűbbé, könnyebben követhetővé válik az összehasonlítás és a szövegmagyarázat. Nem okoz majd gondot részletes magyarázatokat közzé tenni meglévő szövegekhez, minden nehézség nélkül összeállíthatunk antológiákat egymáshoz kapcsolódó anyagokból.
Mi több, ezt a gazdagságot és összetettséget a diákok is kamatoztathatják majd ahelyett, hogy egyszerűsített, megcsonkított, kizsigerelt anyagokkal kellene dolgozniuk.
Vegyük az iskolákat! Az egytantermes iskola valamikor a kölcsönös együttműködést szorgalmazva baráti légkört teremtett, felkarolta az egyéni célokat és képességeket. Ma a részleges feldolgozási rendszerű iskola az ostoba rögzített tanrenden, a sikeres és a sikertelen teljesítmény önkényes, semmitmondó szintjein (mi az ördögöt jelent a 4-es geometriából?), illetve a militarista oktatási szellemen alapul. Az oktatási rendszer és populáris külszín jóval az elérhető és a kívánatos szint alá kényszerítette az emberi szellemet még a „tanultak” esetében is.
Miért van az, hogy az iskolát szükségszerűen unalmasnak és korlátozónak találják a gyerekek, míg a múzeumot érdekesnek és felszabadítónak, még akkor is, ha ugyanazt a témát mutatja be? A válasz roppant egyszerű: az egyik üres, a másik tele van élettel; az egyik korlátoz, a másik felszabadít.
Itt az ideje, hogy megtaláljuk a módját - biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni - a múzeum felszabadító hatásának és a teljesítmény mérésére szolgáló ésszerű feltételrendszer összehangolásának.
A legalapvetőbb ismeretektől eltekintve, nem az a fontos, mit tanulunk, hanem hogy tanulunk. És ha egyszer van választási lehetőségünk, akkor kiválaszthatjuk a nekünk megfelelőt, és saját érdekünk a siker, vagyis a tanulási folyamat örömet okoz, és folytatásra ösztönöz. Ez az a két dolog, ami az iskoláknak eddig teljesen elkerülte a figyelmét.
Hogyan csalogassuk elő az izgalmat, a drámát, az ellentmondásosságot minden tantárgyból, hogyan helyezzük egy szabad, nem ellenőrzött keretbe, és hogyan teremtsünk mégis rendet? Amondó vagyok, teremtsünk egy új hipervilágot, ahol szövegeken és grafikákon keresztül, és az általuk teremtett közösségen át szárnyalnak a monitorok - ahol a gondolatok fontosak.
Számos kulcsfontosságú probléma adódik:
1. „Tanmenet”. Nem értem, hogy amikor a tanult ismeretek oly nagy része elvész, és a felnőttek folyton azt ismételgetik, hogy nem emlékeznek az iskolában „tanultakra”, miért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget a tanmenetnek, holott nem más, mint értelmetlen, kínos rejtvény. Úgysem tanulja meg senki; nem más, mint adminisztratív vesszőfutás. (A „tanmenet” [curriculum] eredetileg „versenypályát” jelentett.)
2. „Tantárgyak”. Nincsenek „tantárgyak”. Minden mindennel összefügg. Az állítólagos tantárgyak az emberi gondolatok végtelen szövevényének önkényes felosztásából származnak. Valamennyi diáknak lehetőséget kell adni arra, hogy megismerje a tudás valódi összefüggéseit és a tudományt érdekessé tevő cáfolatokat, legyen a diák bármilyen tudási szinten.
3. „Személyes konfliktusok”. A tanár és a diák eltérő személyisége, külső megjelenése és a tekintélyből adódó problémák gyakran gátolják a valódi munkát. El kell kerülni ezeket az összeütközéseket.
4. „Megismerő stílus”. Többféle tanulási és tanítási módszer létezik. A megismerő módszer csak egy a sok közül, kár túlerőltetni.
A hypertext és a számítógépes utasítások között van egy alapvető különbség. A szabadság kérdése. A számítógépes utasítás esetében a program készítője belekényszerít egy bizonyos helyzetbe, és akár tetszik, akár nem, el kell végeznünk az előírt ostoba feladatot, akármennyi időbe is kerül. És természetesen nincs módunk tiltakozni.
Az összetett hypertextben ezzel szemben megőrizzük a nyugati irodalmi tradíció egyik legnagyszerűbb hagyományát: módunkban áll lapozni vagy becsukni a könyvet. Bárhová feljegyezhetjük ellenvetésünket - melyet aztán bárki figyelmen kívül hagyhat. Több, mint bizonyos, hogy a mai számítógépes utasítások merevségét és korlátoltságát felváltja majd a hipervilág felfedezésének szabadsága.
A kétüléses hypertext képernyő pedig visszahozza a hajdani oktatás és személyes kontaktus bensőséges hangulatát, amint a tanár leül a pótszékbe a diák kompjúteréhez, és utasítások helyett javaslatokat tesz.
Ha minden témában publikált szövegek tökéletesen pluralisztikus szövevénye áll majd rendelkezésünkre, minden olvasó - idős vagy fiatal - megtalálhatja a neki megfelelő stílust saját témájához.
Az iskolában a legunalmasabb tantárgy a „történelem” volt. Nevek, háborúk, évszámok végeláthatatlan áradata, melyek nem jelentettek semmit. Viszont imádtam a történelmi filmeket, itt a hősök tetteinek mindig volt értelme. A történészek valójában a történelmi alakokkal és indítékaikkal foglalkoznak. Hogyan tehetik akkor az iskolák ilyen unalmassá a történelmet?
Nem értem, miért ne férhetnének hozzá a diákok azokhoz az anyagokhoz, melyek életet visznek a történelem ellentmondásos indítékaiba, a történelmi alakokba és a történelem nagy pillanataiba - hogy aztán maguk indulhassanak el a linkekeken a tényszerűbb dokumentumok felé? Milyen útvonalon jutottak el a törzsek Európába? (Milyen általános törvényszerűségei vannak a törzsi életformának, vannak-e egyáltalán ilyenek?) Tényleg a római Colosseum inspirálta-e a Valhalla legendáját? Mi történt valójában a thérai/atlantiszi robbanást megelőzően? Hogy nézett ki a Bábeli torony?
Az egyre terebélyesedő fa
Tudni ugyan nem tudjuk, de gyanítjuk, hogy létezik a lehetőségek egyre terebélyesedő fája. Szeretném felfedezni, s bizonyos vagyok benne, hogy a többi gyerek is szeretné.
Képzeljük el a hiperköltészetet: szellemesen egymásba fonódó, akár rímelő szövegtöredékek kollázsai.
Képzeljük el a Bálint napi hiperüzenetet: küldjünk egy olyan képet szerettünknek, melyről parányi ajtók nyílnak a hipervilág csodálatos térségeire.
Képzeljük el a kisebbség hangját: ezentúl valamennyi vélemény hangot kap. Ez persze nem jelenti azt, hogy meghallgatásra is talál. Mindenesetre a „média-lefedettség” állandó konfliktust okozó kérdésére, azaz hogy a kisebbségek úgy érzik, hangjuk nem jut el el a külvilághoz, bizonyos szempontból megoldást kínál.
Ideálok: az ideálok többnyire egy fabatkát sem érnek. A számítógépes ideálok többnyire színtelenek, sótlanok, mintha kőbe vésték volna őket: „A vezetés új eszközei”, „Jobb átvitel”, „Gyors fájlkártyák könyvtáraknak”. Érdemes erre pazarolni az életet? A szövegszerkesztőkkel és a lövöldözős játékautomatákkal az interaktív kompjútertechnika és -grafika végül eljutott a hétköznapi emberekhez, mi több, szép lassan átalakítja a társadalmat. De valóban komolyan kell vennünk ezt az átalakulást?
Azok, akik az országot naggyá tévő eszméken - mint szabadság, pluralizmus, gondolat- és szólásszabadság - nőttek fel, aligha zárkózhatnak el egy ilyen nyitás ígérete elől, noha talán elutasítják a videó-narkózis sötét felhőjét. Szeretném, ha Hérodotosz, Nostradamus és Matthew Brann írásai éppúgy elérhetők volnának, akárcsak Rod McKuen szövegei vagy a reneszánsz művészet és a holnap mozija - egy mindent felölelő képes enciklopédia-graffiti ország, a Világ Összes Műve.
Ha mindez hajmeresztő ötletnek tűnik, akkor jó úton járunk. A korlátlan lehetőségek idejét éljük. A zsebszámológépek, a fogamzásgátló tabletta, a hidrogénbomba-hordozórakéta és a műholdon közvetített szappanoperák korában nincs lehetetlen.
Ha a gyerekek az űrbeli gyarmatokon születnek majd, akkor is tartanunk kell velük a kapcsolatot. Papírt nem postázhatunk, de hypertextet igen.
Hiszem, hogy ezek a világok már nincsenek messze. Szükségünk van rájuk, és sok pénzt fognak hozni. A szoftver már készül. De akik valóban nélkülözhetetlenek, azok a jövőbe látó művészek, írók, kiadók, befektetők, akiknek jó szemük van a lehetőségekhez, és részt vesznek ezeknek az elképzeléseknek a megvalósításában.