Tisztelt egybegyűltek!
Nemrég végérvényesen bizonyítást nyert, hogy a művész agya más. Brit tudósok egy csoportja több éven át figyelte műszerekkel, elektródákkal és komputerekkel felszerelve egy sem túl híres, sem túl sikeres angol festőművész szemmozgását, idegpályáit, minden rezdülését. Vizsgálataik nyomán feketén-fehéren kiderült, hogy portrékészítés közben a hivatásos akvarellista agyának más területei aktiválódtak, mint annak az egyáltalán nem híres és nem is tehetséges hétköznapi embernek, aki ugyanott, ugyanarról a modellről készített arcképet. A tudósok idén tavasszal kiállítást rendeztek a művészről Londonban, a National Portrait Galleryben.
Persze azt már régebb óta tudjuk, hogy a tudósok agya is más. Mikor Einstein agyát halála után felnyitották, azt látták, hogy látókérge sokkal több gliasejtet tartalmazott, mint mondjuk a fent megfigyelt átlagemberé. Einstein többször is leírta, hogy mielőtt hozzákezdett volna egy elvont képlet levezetéséhez, először lelki szemei előtt megjelenítette azt. Az agykutatók ebből arra következtettek, hogy a képi megjelenítés képessége szorosan összefügg a gliasejtek számával.
Tehát a tudós és a művész mások. Részükre rendeltetett a világban és az agyban való rendrakás képessége és feladata. Kepes György ma már néhol szentimentálisnak tűnő könyve szerint a tudós és a művész együtt képes feltárni a világot, az átlagember pedig együttműködésük nyomán találhatja meg az új léptéket, mellyel magához szelidítheti környezetét. Az utóbbi évtizedekben ugyan megszaporodtak a kísérletek a diszciplinák közti szakadék áthidalására, de inkább úgy tűnik, hogy a tudomány egymagában is jól megvan. A művészet pedig már régóta nem autonómiájáért, hanem keresztreferenciákért küzd, miközben belső rendszerének kritikájával próbálja igazolni privilegizált helyzetét. A kérdés persze az, hogy valóban a művészet tudja-e a labirintusból kivezető utat, és hogy hallgat-e még valaki rá.
A kiállításon egy olyan iskolához tartozó művészek munkái láthatók, mely zászlajára tűzte a tudomány és a művészet, a vizuális médiumok egységes szemléletét. Mégis, ahogy végigtekintünk a kiállított műveken, máshol találjuk a közös nevezőt. A képről alkotott fogalom teremt nagyon különböző művészek számára közös platformot: mindannyian alapállapotként tételezik a ránk zúduló képözönt, kételkednek az egyetlen igaz kép megtalálásának lehetőségében és axiómaként kezelik a vizuális médiumok zűrzavarát. Kiemelnek egy-egy mozaikdarabot a mindent körülölelő képfolyamból, egy pillanatra felmutatják, majd újra alámerülnek. Rejtjeleket alkotnak és fejtenek meg, szubverzív akciókat indítanak a digitális képek, a médium uralma ellen, kritizálnak, rejtett képi összefüggésekre mutatnak rá, játékos, a XVIII. századi automatákhoz hasonló, tudomány és művészet határán mozgó optikai gépezeteket alkotnak, mitologikus és művészeti referenciakészletet használnak a nyitott szemlélet jegyében.
Közös az iskola és jó, hogy ez érződik is. Főleg egy olyan korban és környezetben, amikor sokan jósolják, hogy az emberiség lassacskán visszatér az írásbeliségből egy újfajta orális-vizuális kultúrához. Hogy ez a folyamat mennyire nem könnyű, azt jelzi, hogy még mindig a virtuális valósággal és a képiséggel foglalkozó szakkönyvek a legvastagabbak.
A vizuális médiumok megértésének fontosságát különös módon manapság éppen az agyban keletkező képek és az álmok kutatói hirdetik. A kutatás és egy, az utóbbi években európai együttműködésben létrejött művészeti-tudományos kiállítási program a figyelmet az álomképek megfigyelésére irányította. Az álom tudatállapotát sokak szerint a cyberspace modellezi a legmegfelelőbben, az agyhullámok vizsgálatából pedig a tudósok szerint a képi megjelenítés és a tudat működési elveire lehet következtetni.
Ha ez a modell működik, akkor talán újabb utakat kínál a művészetnek, hiszen az intermédia-művész már online álmodik.
Mélyi József
Elhangzott
az "INTERMÉDIA Induktív csomópont"
c. kiállítás megnyitóján az Artpool
P60-ban,
1999. december 3-án
[csomópont] [kontextus projekt] [aktuális események] [Artpool] [kereső]