A MŰ MINT JELGENERÁTOR

Az Artpool kontextus projektjének első virtuális kiállítása Cserny Márton „Sablontázs” c. képsorának hangos és interaktív hálózati feldolgozása önmaga és a világháló kontextusában.

„... a jó művész az, aki jó kapcsolatot épít...” - mondja George Legrady. A jó kapcsolatok hálózatában - amelyben egy adott mű keletkezett - az élményanyag úgy értelmezhető, mint egységes gondolati körülmények együttese. A kontextusok akkor válnak láthatóvá, ha a művet jelgenerátornak tekintjük és gondosan felfejtjük a képi jelekre vonatkoztatható kapcsolatokat.

A képek - Cserny szándéka szerint - nem képnek készültek, hanem közléseknek, amely közlésekben írásjelekkel egyáltalán nem találkozunk, csak képi jelekkel, mintákkal. Nem kompozíciók, de nem is esnek szét, a képen kívüli jelentések tartják össze a „darabokat”. A minták konkrétságuk ellenére sem válnak konkrét közléssé, hanem külső kontextusaikban működő talányos közlések maradnak. Ez teszi a képeket alkalmassá a hálózati feldolgozásra.

A sorozat jellemzője, hogy bizonyos virulens motívumok újra felhasználásra kerülnek, mintha egy abc betűi volnának, de az új használatban egy másik jelentésük érvényesül. Egy egy képnek nincs autonómiája, mondhatnánk, hogy egy kép nem kép, csak a sorozat része, csak a sorozat ismeretében értelmezhető. A sorozat ezáltal rendelkezik azzal a képességgel, hogy a korábban életművekre vonatkoztatható modellt „schnell”-ben előadja.

A sablonok (minták, képi jelek) mint az abc betűi tartalmilag és formailag is rendkívül különbözőek, mintha mindegyik egy-egy kultúra emblémája lenne. (Megjegyzendő, hogy az abc betűi ugyanúgy nem hasonlítanak egymásra, mint a különböző autonóm kultúrák sem.) A képek autonómiája helyett inkább a sablonok autonómiájáról kell beszélnünk. A sablonok nagy része a kulturális környezetben talált és választott, jól ismert vagy felismerhető motívum. A művész szerepe leginkább csak az előadásra - a kontextus létrehozására - korlátozódik. Nem a tárgy létrehozása a fontos, hanem az általa bemutatott ön-összeszerelő elv.

A művész ön-összeszerelő kép-kontextusaival tudomásul vette, demonstrálta és érzékelhetővé tette azt a jellegzetes fogyasztói szituációt, amit elvárnak akkor, amikor a művész már nem „szerző”, hanem permutáló (rendező, összeszerelő). A permutáló csak választ a ready made-ekből, minden készen van, csak a saját idejébe kell tennie. Ez az új üzenet, ettől válik a mű már a valóságos térben virtuálissá, és ettől tudja újra felhasználni ready made-ként a következő permutáló. A modell, „a mű” - médiuma az állandó permutáció, „a művelet” - mint vírus észrevétlenül alakítja át a kultúrákat. A „művész” láthatatlan „szuperintendáns”.

Az elnevezés (Sablontázs) elsősorban a mont/ázs szóra utal, de ezen túl a mono/króm színhasználat is rejt utalásokat. A koll/ázs (ragasztás) a motívum-kapcsolatokban - ugyanúgy, mint az asszambl/ázs (assemblage) módszer - az összefüggéseikből kiszakított tárgyak „ötletszerűen” összeállított halmazaként van jelen. Néhány rokon: Wolf Vostell dekollázsa (a véletlen-montázs), Robert Filliou „bricolage”-a, Altorjai Sándor aleatorikus demontázsa, Erdély Miklós önösszeszerelő költészete, Tót Endre idea-kombinációi, Ray Johnson „sablontázs módszere”, a moticos (sziluettek halmaza), valamint saját átfunkcionáló műveleteim. A monokróm színhasználatra Yves Klein egy rokon. Ez a „multikulturális képírás” - a kultúrákká épült gondolkodásmódok egymáshoz, vagy egymásba installálása - a multilineáris olvasás (hypertext) valóságos téri megjelenítési lehetősége. Az információs világháló kifejlesztésével egyidejűek ezek a művészeti találmányok - feltehető, hogy ugyanabból a gondolat-forrásból származnak -, időszerű találkozni velük hálózati kontextusban.

A Sablontázs web-site (hálózati hely) konstrukcióját úgy képzeltem el, hogy híven kövesse a „sablontázs-módszert”, az eltérésekben is. Az átírásban a formális eltérés elég nagy, de a tartalmi egyezés miatt nem tűnik fel. A most már eredetinek tekintett másolat és az átírt eredeti másolat viszonylatában a hálózati hely lehetővé tesz visszacsatolási pontokat az elsődleges forrásokhoz.

A tapasztalat a személyes és valódi tudás legfontosabb forrása. A hagyományos iskolai tudást gondosan jelölt null-pontokhoz viszonyított, „nem személyre szabott szöveg-csomagok” olvasásával és megjegyzésével igyekeznek megvalósítani, ennek sikerességét jelöli az érdemjegy. A személyes és aktuális kíváncsiság, a talányfejtő olvasás által szerzett tapasztalat sikerességét „a valódi tudás” élménye jelöli. Ebben az esetben a nulla pont vándorol, az információk egymásra vonatkoztatott jelentései irányítják az olvasó útvonalválasztását. A „Sablontázs”-ra épített hálózati hely a tapasztalatszerzés modellje, minden motívum lehet a kiindulás és továbbhaladás pontja, az olvasó a képet és a hangot egyszerre „olvassa” vagyis tartalmat olvas, mint amikor az utcán közlekedve keres valamit.

A lapok hangosak, a képek hangja egy kezdőlapról indul, az eredeti lejátszási sorrendben elhelyezett, de végtelenített zenei motívumok sorozataként. A zene független a képektől, a kapcsolat a szerző/permutáló azonossága. A lapok - ha lineárisan lapozunk - szigorúan az elméleti kezdőlap motívumainak sorrendjében követik egymást, majd a későbbi lapokon megjelenő új motívumokról folytatódnak. Az olvasó számára ez a mérnöki pontosság nem fontos, csak a permutáló szubjektív beavatkozásának kizárása céljából vált szemponttá. A permutáló módszere, hogy a véletleneknek utat hagyva, „megkeresi” a legpontosabb megfeleléseket.

A háló úgy alakul ki, hogy a páros számban található motívumok, a lapozás által, a lapokat láncszerűen egymáshoz kapcsolják. Ezen a belső hálón lapozva hallja a képet olvasó azt a zenei „kompozíciót”, amelyet ő maga hoz létre. A páratlan számú motívumokról léphet ki a külső (világ)hálóba, ami a zene szempontjából a csend. A belső háló a műről szól, a külső hálóban a „magyarázatok” találhatók. A belső és a külső háló megkülönböztetése pusztán szerkesztési („kontextus-csiráztatási”) szempont, mert a belépéstől kezdődően a „kontextus automata” működik, amely az olvasó figyelmét „követi”.

Galántai György (1999)