A cipő emberi dolog
A cipő emberi dolog, hiszen az emberré válás abszolút vesztese a láb - alul maradt. Vígaszdíja a cipő: protézis, mely úgy-ahogy alkalmassá teszi azt a balszerencsés testrészt a nem-testreszabott feladatra - a két lábon járásra.
A cipőt hordjuk, a cipő hord bennünket, ambivalens, intim viszonyunk van hozzá. Függünk tőle, s ezt nem vesszük jónéven, ugyanakkor hálásak vagyunk, ha jól szolgál. Átöleli, befogadja, tartja a lábunk, átveszi a formáját, hagyja mozdulni. Puha és kemény, korlátoz és felszabadít, talapzat és jármű.
Idézi a test formáját és újrafogalmazza - orra van és nyelve, visszanéz.
A cipőtervezés a láb formatervezése. Ott folytatjuk, ahol az úristen abbahagyta.
A cipő formatervezett testrész. Cipő nélkül nincs két lábon járás, két lábon járás nélkül nincs civilizáció. A cipő kultúrláb, a kétlábú ember lába.
Ezért olyan érzéki, ezért olyan sokjelentésű. A cipő árulkodik, a cipő mesél:
Az épphogy-szandáltól
a kokett tűsarkúig,
át a surranó mokaszinon,
a kalandos cowboycsizmán,
az otromba edzőcipőn,
a kényes-fényes lakkcsizmán,
a félszeg bakancson és
az antik topánkán, egészen
a suhanó görkoriig.
Aztán, túl a nyikorgó félcipőn és a
mogorva magasszárún,
a huncut masnison és a
széttaposott tornacsukán,
a naív papucscipőn és a
garázda bilgerin,
az óvatos gumicsizmán és az
együgyű bundacipőn.
a vietnami papucson és a
kecses-keserves balettcipőn,
az ormótlan mamuszon és a fűzős kismamacipőn,
a szőrös holdjárón és a csábos estélyin
a faramuci fürdőcipőn és a
farizeus fapapucson,
a konok klumpán és a suta sárcipőn,
a kapcsos kalucsnin, és túl
a bamba bébicipőn is egyszerre csak fellázad, saját magáról akar beszélni, nem is igen tűri meg már a lábat, s bár nem tagadja meg ízig-vérig cipő-voltát, szerepelni, díszelegni akar.
Veres Júlia, 1999