Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete
Bak Imre
Melyek voltak az első élmények, az első hatások, amik a főiskola eléggé körülhatárolt stúdiumai mellett hozzájárultak – esetleg meghatározó erővel – későbbi utadhoz?
Az első élményt egy kis Braque-kötet jelentette. A lényeges azonban Molnár Sándorral való megismerkedésem volt, aki 58–59-ben kubisztikus képeket festett. Az ő piktúrája érdekelt akkor a leginkább.
Miért épp a kubizmus vonzott?
A személyes okok mellett – bennem mindig erős volt a vágy a külső és belső szervezettség, a rend iránt – az a tény, hogy a kubizmus volt a legújabb kori művészet története során az első stílus, amely az akadémikus látványfestészetet nemcsak fellazította, hanem új kép-építkezés hozva, döntő hatással volt a ma festészetére. Első képen – a főiskolai kötelezők mellett – annak a folyamatnak az eredményei, melynek során kicsiben, a magam műhelyében végigjártam, újraéltem és elemeztem a festészet utolsó ötven évének eredményeit. Az első önállóbb vásznak leginkább Vasarely hatását tükrözték. Végigelemezve a különféle izmusokat, eljutottam a tache-hoz, mely abban az időben a legerőteljesebb mozgalom volt.
Ez 62 táján volt.
Igen. Ekkor mentem először külföldre, a Szovjetunióba. Itt láttam első ízben eredeti Picasso, Léger, Kandinszkij képeket. Aztán 63-ban Lengyelországban jártam, ahol a tache már elfogadott stílus volt, minden kiállító terem tele volt vele. 65-ben Stuttgartban, a Müller Galériában mellbevágott az absztrakció egy új változata, a hard edge. Frank Stellának, Ellsworth Kellynek és másoknak volt kiállítása, és a hófehér falakon a hatalmas, acryllal festett vásznak, az erős tiszta színek, a szigorúan szerkesztett formák, ...szóval félelmetes volt.
Látszólag úgy tűnik, mintha a klasszikus konstruktivizmus és a hard edge között csak egyszerű technikai különbségek lennének. Vajon mi adja – ha van – a lényegi különbözőséget?
A konstruktivisták mindig egy adott keretet, négyzetet vagy téglalapot, tehát a meghatározott képméretet építik be, töltik ki. Az ő szerkesztésmódjuk mindig körülhatárolt. A hard edge-nek persze valóban van köze a klasszikus konstruktivizmushoz, de nem egyenes folytatása annak. A hard edge kialakulására nagyobb hatással volt az informel. A konstruktivista kép mindig egy centrum, egy kompozíciós mag köré épül. Az informel ezzel szemben egyrészt kitágítja a képteret, tehát a kép szinte átlép a kereten. Ugyanakkor egy centrum helyett számtalan mag köré épül a kép. Az informel, s később a hard edge is, igyekszik struktúrát alkotni. Mindez pontosan lemérhető Pollock kalligráfiáin. A strukturált hatásra való törekvés később tovább finomodik – Rothkónál – vagy éppen keményebbé válik, mint Kellynél, akinél a képméret is igen fontossá lesz, tudniillik egyre nő, tágul a keret, és a simán festett felület képessé válik strukturált térhatást felidézni.
Tehát 65-ben, Párizsból visszatérve kezdtél hard edge képeket festeni?
Igen.
Ez időben készült képeiden világosan fölfedezhetők a népművészet elemei: látszik a szándék, amint a matyó mintákat próbálod szervesíteni a hard edge fölfogásával. Ilyen motívumokat használtak fel azok a képeid is, amelyekkel 68-ban bemutatkoztál a stuttgarti Müller Galériában.
Legalábbis azokból az elemekből fejlődtek. Ez a kiállítás egyebek mellett azért is igen jelentős, mert három évvel azután, hogy fölfedeztem magamnak, és éppen itt, a hard edge-t, sikerült visszatérni ebbe a galériába, de már kiállító művészként.
Sokszor érte és éri ma is a vád festészetedet: nem a magyar hagyományokból táplálkozik, gyökértelen itthon, sőt, keményebben fogalmazva: kozmopolita művészet. Mégis, legalábbis számomra, adódik különbség a nyugati hard edge festők és a te képeid között.
Az amerikai és a nyugat-európai hard edge hívebb a terminus technicus szelleméhez. A kifejezést nehéz magyarra fordítani, szó szerint „kemény él”, „kemény körvonal” a jelentése. Tehát az ő képeik, például Stella vagy Krushenick képei valóban kemények, kimértek. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az informel apró ecsetvonásai, bizonytalan foltjai kiélesednek, határozottabbá válnak. Nálunk a hard edge – és most nemcsak a saját képeimről beszélek – „érzelmesebb”, a színeink és formáink differenciáltabbak, puhábbak. Elég a magyar új absztrakció olyan képviselőinek munkáira gondolnunk, mint Keserű Ilona, Nádler István vagy Fajó János művei.
Tehát a népművészetnek nem a sajátos jelentéshordozó formavilágát, inkább színkultúráját ültettétek át.
Bizonyos mértékig a formavilág is beépül, de elsősorban éppen a sajátos színrendszernek a képeinken való újraéledése adja azt a mást, a különbséget, ami elválaszt minket az amerikai és nyugat-európai új absztrakciótól, ezen belül a hard edge-től.
Utolsó táblaképeid 70–71-ben készültek.
Valóban, három éve nem festek, ez persze nem feltétlenül jelenti ezt, hogy már nem is fogok. Több oka van annak, hogy elfordultam a táblaképtől, bár ez a fordulat korántsem volt olyan éles, mint amennyire így visszatekintve látszik.
Mégis, mi okolja ezt a lépést?
Egy idő után világossá vált számomra, hogy a kísérlet, a kutatás, amely a táblaképben mint végeredményben testesül meg, egy idő után természetes módon, szinte automatikusan átalakul gyakorlattá, a környezet tudatos alakításának folyamatává. A hard edge-zsel is ez történt a hatvanas évek végén.
Tehát a képzőművész közel kerül az építészhez, kialakul az együttműködés.
Az együttműködés lehetőségeire és méreteire jellemző két német festő esete, akik megbízást kaptak, hogy Nyugat-Berlin új városnegyedében hangolják össze az épülő házak színét, utcák szerint.
Ez, gondolom, a Bauhaus új reneszánszával is magyarázható, és kapcsolódik Vasarelynek a „színes város”-ról kialakított elképzeléseihez is.
Igen, sokféle érdekes kísérlet folyik, s ezek így vagy úgy összefüggnek. Nálunk azonban egyrészt anyagi, másrészt szemléleti okok miatt ez még nem eléggé felismert, értékelt tény. Ugyanakkor a vizuális kultúra, és ezzel összefüggésben a vizuális nevelés is meglehetősen felületes. Nos, éppen itt látom a most engem foglalkoztató műfaj – a „művészi elképzelés dokumentálása” – komoly lehetőségeit: mivel a koncept könnyen sokszorosítható, termékei elvben mindenki számára hozzáférhetők, lényeges szerepet játszhat a társadalmi méretű vizuális nevelésben, mely véleményem szerint elengedhetetlen feltétele a tudatos, művészi környezetalakításnak, továbbmenve a művészileg alakított környezet érzékelésének és egyéni, belső feldolgozásának.
Átnézve koncept-sorozataidat, úgy tűnik, mintha ezek egészen más funkcióval bírnának, mint azok a konceptek, amelyek ennek a műfajnak a hírét megalapozták. Az a gyanúm, hogy a koncept, amely bizonyos értelemben „műfajtalan”, vagyis minden művészeti ág eredményeit hasznosítani próbálja, nem terjed túl a gesztuson, olykor egy triviális geg határain. Csináld magad! című füzeted azonban jóval több ennél, úgyhogy én nem is nevezném konceptnek, bár megfelelő kifejezést most nem nagyon találok rá.
Ha a koncept csak puszta gesztus vagy geg, akkor nem jó a koncept. De engem elsősorban nem is mint műfaj vagy stílus érdekel, hanem inkább a benne rejlő lehetőség, pontosabban: eszköz-volta, mozgékonysága, terjeszthetősége, olcsósága. A Csináld magad! sorozattal és a többi hasonlóval éppen az a célom, hogy a kreatív, felismerő-alkotó látás fejlesztésének lehetőségével kísérletezzem. Hogy mennyire fontos ez, mutatja az is, hogy információink 80%-át szemünkön keresztül szerezzük. A koncept fogalma egyébként valóban nehezen körvonalazható, de ezzel a kategóriával is épp úgy vigyáznunk kell, mint annak idején az absztrakcióéval. Félő, hogy ugyanolyan feneketlen zsák lesz, mint az „absztrakt” kifejezés. Számomra a koncept dokumentált művészi elképzelést jelent. Nyugaton a jelek arra utalnak, hogy az új irányzatok kimerülnek, s produktumaik mozgósító hatású akciókból – műtárgyakká lettek. De a koncept csak mint stílus hal meg, hangsúlyozom, mint eszköztár ugyanolyan használható, mint volt. A lehetőségei még mindig óriásiak. És ezek a lehetőségek pontosan a társadalmi sajátosságok, a fejlődés más útja miatt itt, Kelet-Európában igazán jók.
Véleményed szerint a jövő művészete a kollektív cselekvésben rejlő minőséggel egyenlő. Mi lesz tehát a művész szerepe a társadalom életében?
A jövőről azt gondolom: el fog tűnni a művész társadalomból kiszakított, arisztokratikus státusza. Javaslatokat, alapelveket, modelleket fog kidolgozni egy szellemileg aktív közösségi tevékenység – talán egy újfajta városi népművészet – számára, mellyel ki-ki nemcsak saját környezetét formálhatná a „saját képére”, de ez a tevékenység mindennapi cselekedeteire is hatással lehetne. Ahhoz azonban, hogy az embereket ilyesmire társadalmi méretekben képessé tegyük, nagyon sok munka, és azt hiszem, még hosszú idő szükséges.