Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

Bortnyik Sándor

Az alábbi interjú részlet egy nagyobb terjedelmű beszélgetés-sorozatból, melynek célja egyfajta vázlat megszerkesztése a művész majdan könyv alakban megjelenő önéletírásához.

Ez magyarázza azt a tényt, hogy beszélgetéseink során elsősorban személyes mozzanatokat, Bortnyik Sándor életét és művészetét közvetlenül meghatározó élményeket kerestünk, s nem törekedtünk arra, hogy a század első két évtizedének ellentmondásos, gyakran máig tisztázatlan társadalmi és művészeti harcait tágabb horizonton vizsgáljuk. S ez okolja azokat az esetleg torznak feltűnő arányokat is, melyek egy-egy kevéssé ismert vagy csekélyebb jelentőséggel bíró figurának a szövegben – Bortnyik életében! – játszott szerepét jellemezhetik. Ezek az eredők – és természetesen a beszélgetések spontaneitása – tették szükségessé a jegyzetek elkészítését is.

A magnetofonra felvett szövegben a leírás során csak minimális változtatásokat hajtottam végre, melyekkel Bortnyik Sándor egyetértett.

– Életem tragédiákkal kezdődött.⁽¹⁾ Bár önmagam ezt akkor nem éreztem, de annál inkább átélte nevelő környezetem. Édesanyám születésem után néhány nappal meghalt. Anyám halála után apám egyedül nevelt, erről persze alig van emlékem. Apám – s ez a második tragédia – beleőrült felesége halálába. Egy takarékpénztárban dolgozott főkönyvelőként. Dolgozni tudott, s úgy látszik, valamennyire féken tartotta magát, de azért nagyon eltávolodott a valóságtól. Később a rokonaim mesélték, hogy egyszer elmentek apámhoz, s azt látták, hogy térdel a szoba közepén és engem, mint jóformán csecsemőt, a ruhámnál fogva leszögez a padlóra. Akkor aztán el is vitték őt Nagyszebenbe, és elhelyezték egy szanatóriumban. Ott halt meg 1900-ban.

Amikor apámat elvitték, én a nagyapámhoz kerültem. A nagyapámnál volt – nem mondom, hogy nevelődött, mert már 20-21 éves lehetett – a nagynéném, anyám testvére, s egy jóval fiatalabb húga, aki alig néhány évvel volt nálam idősebb. Őket is a nagyapám tartotta el. A nagyanyám külön élt a férjétől. Szegény asszony volt, ezért is vette le nagyapám a mi neveltetésünk gondját a válláról.

Ötéves koromban a nagyapám egy magániskolába adott, ahol az első elemit jártam. Ebben az iskolában két nyelven, magyarul és németül is oktattak. Innen néhány hónap múlva a református kollégiumba kerültem. Amikor a második osztályt kezdtem, azt mondtam a nagyapámnak: „Megvetted már a könyveket, de rajzpapírt nem vásároltál.” „Hát miért vettem volna?” – kérdezte. „Mert én már tudok írni, olvasni, számolni. Egyéb nem következik utána, mint a rajzolás.” A rajzpapírt be is vittük az iskolába, de nemigen volt rá szükség, mert egy héten csak egyszer volt rajzóra.

Én igen szerettem firkálni. Nem mondom, hogy valami értelmes dolgot rajzoltam volna, csak azt, amit magam előtt láttam. Egyszer a nagyapámat is lerajzoltam, s olyan jól sikerült, hogy a rokonaim kérték, másoljam le az ő számukra is.

– Mi volt a nagyapja foglalkozása, miből élt?

– Nagyapám régebben földbirtokos volt, s amikor én hozzá kerültem, akkor még volt egy szép, nagy kiterjedésű földszintes háza, szőlőbirtoka, borpincéje. Azután valami vaj történt. Egyszer csak kiköltözött a szép kilátású utcai lakásból az udvariba, s később megtudtam azt is, hogy a marosvásárhelyi szőlőjét el kellett adnia, majd a háztól is meg kellett válnia.

– Arról lehet valamit tudni, hogy mi vezetett ehhez az anyagi romláshoz?

– Én nem tudok róla. Nagyapám azonban megölte magát… Az egyik nagynéném eljött értem az iskolába, hazavitt, s láttam, hogy nagyapám ott fekszik a kertben. Azután a néném elmesélte, hogy látta kilépni nagyapámat a lakás ajtaján, fegyverrel a kezében. Kérdezte, miért viszi a puskát. Nagyapám azt felelte, hogy a disznóól körül patkányok vannak, s le akarja lőni őket. A nagynéném a kerítés hasadékán át nézte mi történik, s arra lett figyelmes, hogy nagyapám a szívéhez szegzi a fegyverét, s egy rózsafaággal meghúzza a ravaszt.

– Milyen ember volt a nagyapja?

– Nagyapám 48-as huszár őrmester volt. Feleségét Rákóczi Juliannának hívták, de nem hiszem, hogy híres Rákóczi családból származott volna. Ő huszárruhába öltözött, s elment a nagyapám után; állítólag a csatákban is részt vett. Nagyapámat Világos után Kufsteinbe zárták, nem tudom, mennyi ideig raboskodott. 48-as érzelmeit élete végéig megőrizte, a lakásban sok, a szabadságharccal kapcsolatos olajnyomat volt, s velem elég korán Petőfi-verseket olvastatott.

Hogy a vagyona honnan származhatott, szerzett volt-e vagy öröklött, nem tudom. Valószínűleg már a családjának is lehetett valamije…

Tehát akkor én 11 éves, első gimnazista voltam. A nagybátyámhoz kerültem, aki csizmadiamester volt, s nagyon jól ment a sora… A negyedik gimnáziumot jártam, amikor a bizonyítványosztás előtt kiderült, hogy a nagybátyám nem fizette ki a tandíjat. Amilyen jól ment neki korábban, úgy egy-két év alatt el is szegényedett. Az iskola engem pedig nem engedett vizsgára. Én nem is mentem haza a nagybátyámhoz, hanem a nagyanyámhoz költöztem. A negyedik gimnáziumot nem tudtam elvégezni, s azon töprengtem, mi lesz velem, mit kezdjek az életemmel. Elmentem egy barátomhoz, aki fényképészinas volt, hátha megtanulom ezt a mesterséget. Akkor már elég sokat rajzoltam, gondoltam, ennek mégis van valami köze ahhoz. A fényképész azonban nem vett fel tanulónak, azt mondta, elég neki egy is. Ekkor már semmi lehetőségem nem volt, csak azt éreztem, hogy tanulnom kell; valamit mégis kezdenem kell magammal, mert ez az élet rendje…

Egyszer aztán eljött nagyanyámhoz a keresztapám, akinek könyvkereskedése volt Marosvásárhelyen, és magához hívott engem. Náluk laktam, s ő segítséget adott az iskola elvégzéséhez. A feltétel csak annyi volt, hogy segédkeznem kellett a könyvkereskedésben. Én ezt nagyon szívesen vállaltam, mert a könyveket régóta szerettem, azóta, hogy megtanultam olvasni… A Magyar Szalon című folyóirat volt a kedvenc olvasmányom, amelyből ma is megvan öt évfolyamom… Abból tanultam meg, hogy mit jelent festőnek, művésznek lenni, hiszen már gyerekkoromban nagyon vonzott és érdekelt a művészet ismertetése, a művészeti kritika. Természetesen én még nem festettem, legfeljebb ha akvarellel dolgoztam, de hogy komoly műveket csináltam volna, arról szó sincs…

Tizenhét éves koromban egyszer fürödtem a Marosban, s a víztől tífuszt kaptam. Keresztapám bevitetett a kórházba, s ott meglátogatott a szobalány és a szakácsnő. Éreztették, de el is mondták, hogy keresztanyám nem szível engem. Ennek alapja talán az lehetett, hogy a családnak két fiúgyereke volt, akik közül az egyik már magasabb osztályt végzett, a kisebbik pedig velem volt egyidős. Ő otthon volt, s szintén segített az üzletben. Keresztapám azonban a leveleit nekem diktálta, kisebb megbízásokkal is ellátott, s a felesége talán úgy érezte, hogy engem többre becsülnek a háznál, mint a saját gyereket. És valóban, bennem több érdeklődés is volt a könyvek iránt. Itt, a könyvkereskedésben adtam el életem első rajzát. Gyakran járt a boltba egy Sándor nevű újságíró, aki valami hölgyeknek szóló lapot szerkesztett, s ha jól tudom, rokona volt a belügyminiszternek. Nos, egyszer éppen rajzoltam, amikor bejött, s kérte, mutassam meg, amit csináltam. Megtetszett neki, s felajánlott érte öt koronát. Én csodálkoztam, hogy valaki ahhoz érez kedvet, hogy az én rajzomat megvegye, azt, amit kedvtelésből és minden előképzettség nélkül csináltam. Az öt korona persze nagyon kicsi pénz volt akkor, de mégsem olyan kevés, mint ma öt forint. Öt ebédet jelentett.

Korábban történ ugyan, de talán érdekes lehet: a harmadik gimnáziumban lapot is szerkesztettem. Verseket is írtunk, s irodalomtanárunkat hetente felkerestük, mintha önképzőkör lettünk volna. Az újságnak, azt hiszem, Erdély volt a címe. Körülbelül 10-12 szám jelent meg belőle. Arra már nem emlékszem, hány példányban, de nem lehetett sok, mert csak az iskolában adtam el a gyerekeknek.

– Sokszorosítva készült?

– Hektográffal sokszorosítottam. Közben persze állandóan rajzoltam is.

– A lapban rajzok is megjelentek?

– Biztosan megjelentek, mert volt például egy esemény, amit én lerajzoltam, s közöltem ebben a lapban. A vár mellett egy kötéltáncos produkálta magát, s a kötél oszlopait gyerekek tartották. Az egyik véletlenül megrántotta, az az ember leesett, és szörnyethalt.

Írtam verseket is, melyeket az irodalomtanárunknál olvastam fel. Ugyanez a tanár egyszer bejött az órájára, s nekem egy rajzom leesett a földre. Olyan hirtelen nyílt az ajtó, hogy már nem vehettem fel. A tanár fölemeli, megnézi, s megkérdi, ki rajzolta ezt? A gyerekek mondták: a Bortnyik. Erre odajön hozzám, s azt mondja: „Tudod mit? Inkább rajzolj és fess, de ne írj verseket.”

– S ez nem esett rosszul? Nem volt Önben különösebb irodalmi ambíció?

– Nem, inkább csak az irodalomtanulás közben, amint olvastuk Petőfi, Arany, Vörösmarty verseit, ilyesmivel reagáltam az élményekre.

A kórházból tehát nem mentem vissza a keresztapámékhoz, hanem megint a nagyanyámhoz kerültem. Ott – már nem emlékszem, milyen körülmények között – találkoztam egy emberrel, akinek bazárkereskedése volt. Miután ő tudta rólam, hogy a keresztapámnál címkéket és feliratokat is csináltam a kirakatba, felajánlotta, hogy dolgozzam az üzletében, de lakjam továbbra is a nagyanyámnál, és ő ad nekem – ha jól emlékszem – 10 korona fizetést egy hónapra. Ezért plakátokat és feliratokat kellett rajzolnom. Így is történt. 1910-ben készítettem egy nagy plakátot a kirakatába. Ez a Halley-üstökös érkezése idején volt, s az embereket nagyon izgatta ez a csoda. Tehát megcsináltam a plakátot a Reményi-bazárnak – így hívták az üzletet –, amelyen ez állt: „A Halley-üstökös nem olyan szenzációs, mint a Reményi-bazár leszállított árai!” Ez a plakát kint lógott a kirakatban. Egy napon egy pesti illatszergyáros látogatta meg a bazárt, aki körbeutazott az országban, és sorra járta a vevőit. Amikor bejött, érdeklődött, hogy ki rajzolta a plakátot. Reményi, a tulajdonos rám mutatott. Ekkor a pesti látogató megkérdezte, nem volna-e kedvem Pesten dolgozni. Pesten? Dehogynem! Én nagyon vágytam oda, gondoltam, ott talán tovább tanulhatok. De ez akkoriban lehetetlennek tűnt számomra. Az illatszergyáros felajánlotta, hogy rajzoljak címkéket, plakátokat a gyártmányaihoz. Vállaltam is. Ő adott pénzt az útiköltségre, s két nap múlva a fővárosban voltam.

A Damjanich utcában volt akkor a Savoly gyár, s én ennek az alagsorában dolgoztam, rajzoltam. Később, amikor már jobban ment az üzlet, Savoly átköltöztette a gyárat a Lövölde térre, itt építtetett a tulajdonos egy négy-öt emeletes házat. Először Savoly raktárosánál laktam Budán, de ez nagyon messze volt a munkahelytől, s fárasztó volt a Tabánból mindennap begyalogolni. Aztán egyszer Savoly felajánlotta, hogy lakjam nála. Ezt el is fogadtam. Ő nőtlen ember volt, s az egyik hivatalnoknője vezette a háztartását. Esténként, zárás után Savoly a német levelezését diktálta nekem. Német szókincsem ekkor még elég kicsi volt, de a helyesírással tisztában voltam.

Tehát Pesten éltem, s itt már egy kicsit jobban ki tudtam nyitni a szemem, illetve többet láthattam, mint Marosvásárhelyen. Vasárnap, amikor szabad voltam, első utam a Szépművészeti Múzeumba vezetett, s elég sokat jártam kiállításokra, mert a Magyar Szalonból a művészeti életről már volt tudomásom.

Ebben az időben, 1913-ban olvastam valamelyik újságban pár sort arról, hogy Kernstok, Rippl-Rónai és Vaszary festészeti szabadiskolát nyit.⁽²⁾ Azonnal jelentkeztem is.

– Hallott akkor már erről a három festőről?

– Hogyne, hát olvastam az újságokat, jártam a kiállításokra… Tájékozva voltam… Beszéltem Savollyal és kértem, adjon lehetőséget, hogy a szabadiskolát látogathassam. Meg is engedte. Az iskola minden délután 5-kor kezdődött.

Most már nem tudom, miért, 1915-ben kiléptem a Savoly cégtől, és állás nélkül maradtam. Reklámrajzokat próbáltam készíteni. Még Savolynál megismerkedtem egy emberrel, aki német nyomdákat képviselt, és olyan plakátokkal üzletelt, amelyekre a cég nevét utólag lehetett beírni.

– Bianco-plakáttal?

– Igen. Ő, látva munkáimat, bíztatott, hogy csináljak önállóan is plakátokat, amelyeket majd ő értékesíthet. Első munkám az Újság című lapnak készült, 1914 után. A következőt a Zwack unikum számára rajzoltam. S egy ipari vásári pályázaton is részt vettem, ezt meg is nyertem.

– Térjünk még vissza a szabadiskolához.

– Tehát 1913-ban kezdtem látogatni az iskolát a Rózsa utcai Művészházban. Itt egy nagy teremben rajzolhattunk. Később az iskola átköltözött a Haris közbe. Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat az ottani társakkal és kollégákkal. Emlékszem Szilágyi Jolánra, Mattis Teutsch Jánosra, Novotny Emilre… és később Derkovits Gyula is odajött. Mattis Teutsch ekkor már idősebb ember volt, nem is annyira tanulni járt oda… Egyszer például Kernstok bejött korrigálni, s odament Mattis Teutschhoz. Szólt neki valamit a rajzával kapcsolatban, mire Mattis Teutsch azt válaszolta: „Kérem, ne tessék nekem korrigálni, én elsősorban nem tanulni jöttem ide, csak a modellel szeretnék foglalkozni.” Többet nem beszéltek bele Mattis Teutsch munkáiba.

A mai napig megmaradt bennem, amit a szabadiskolában két tanáromtól – Kernstoktól és Rippl-Rónaitól – kaptam. Nagyon komolyan vették azt az elvet, miszerint nem lerajzolni, hanem megrajzolni tanították a növendékeiket. Nem arra buzdítottak, hogy úgy rajzoljunk, mint ők, nem kényszerítették ránk, nem nevelték belénk a saját stílusukat, hanem éppen ellenkezőleg. Azt mondták – ezt le is írtam –, „figyelje meg a test arányait, a testrészek egymáshoz való viszonyát, az arckifejezést. Nem arról van szó, hogy fényképet rajzoljon…” Bár akkor bizonyos elvek szerint naturalista módon úgy kellett dolgozni, hogy minden mint valami fénykép rögződjön, hogy tanulni lehessen belőle. De ők kezdettől fogva nem ezt tanították. „…az élő embert kell megmutatni. Azt, amit abban az alakban fontosnak lát, azt emelje ki” – mondták. „De figyeljen az anatómiára is, a test felépítésére, hasonlítsa össze a testrészeket egymással és ezt tanulja meg jól lerajzolni. Az egyéni hatás és rajzmódszer is ki kell hogy alakuljon. Hangsúlyozza azt, amit maga fontosnak tart. Az arányokra persze vigyázni kell.” Tehát sem Rippl, sem Kernstok nem a saját stílusukat nyomták a növendék rajzaira, hanem az önálló módszer alkalmazását tanították.

– Magára az iskolára mennyiben hatott az a tény, hogy Kernstok a Nyolcak tagja volt?

– A kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Nem a Nyolcak művészeti felfogását tanították, ők rajzolni tanítottak. Sokat foglalkoztak velünk, s nemcsak a képzőművészetről beszélgettünk. Egy-egy kiállításra is felhívták a figyelmünket. Itt tehát nagyok sokat tanultunk. Valóban, én ebben a körben tanultam meg rajzolni, mert addig sehol sem képeztem magam.

– Az akkor készült képei mihez kötődtek?

– Egyetlen képre emlékszem. A Lövölde téren a Cairo kávéházba jártam reggelizni, s a kávéházzal szemben kis sátrak, bódék álltak. Az egyikben a háború alatt krumplit árultak, jegyre. Természetesen sorba álltak az emberek a bódé előtt. A kávéház ablakából figyeltem a jelenetet, s először lerajzoltam, majd meg is festettem. A képet beküldtem a Nemzeti Szalon egyik kiállítására, ahol falra is került. Ez volt az egyetlen képem, amit abban az időben eladtam. Elvittem az Erzsébet körútra egy képkereskedőhöz, aki hallatlanul olcsó áron megvette.⁽³⁾

– A szabadiskolában kikkel volt szorosabb kapcsolatban? Kik voltak a barátai?

– Mattis Teutsch-csal, Novotnyval és Derkovitscsal néha az iskolán kívül is összejöttünk, de elsősorban az iskola volt a lényeges.

Az első világháború vége felé Mattis Teutsch Jánosnak kiállítása volt a MA című lapnál. Azt nem tudom, hogy Kassák hívta-e meg Mattis Teutschot, vagy ő magától kapcsolódott a MÁ-hoz. A kiállítás megnyitójára Mattis Teutsch engem is meghívott, s itt mutatott be Kassáknak.⁽⁴⁾

A megismerkedés után Kassák eljött hozzám a feleségével és Ujvári Erzsivel, a húgával. Meglátták egy képemet, nem emlékszem a címére, de munkásokat ábrázolt. Nem a szokásos perspektívában, hanem egymásra építve, szinte egy zónában álltak az azonos magasságú figurák; szóval a perspektívát elhanyagoltam valamennyire és ezért újszerűbbnek hatott. Nem tudom, honnan származott a gondolat, de valószínű, hogy közben láttam modern dolgokat, s ezek inspirálhattak. Kassák felajánlotta, hogy legyek a lap munkatársa, s attól kezdve a MA tagja voltam. 1918-ban jelent meg az első rajzom a lapban.⁽⁵⁾ Kassáknak én azt köszönhetem, hogy köztem és az emberek között kapcsolatot létesített, és megismertette a nevem. Így tudomásul vették, hogy élek és dolgozom.

– Ez a „tagság” mit jelentett? Valami szervezett formát is…?

– Nem, nem volt semmiféle kötött szervezeti forma. Kassák volt a lap szerkesztője, s mi körülötte voltunk. Az egyetlen feltétel az volt, hogy mi, a lap munkatársai olyan munkát csináljunk, ami Kassáknak tetszik. Tehát a modern áramlatok jegyében dolgoztunk.

Rendszeresen, minden este találkoztunk az Andrássy út és Szív utca sarkán levő Fészek kávéházban. Itt beszéltük meg a dolgainkat, minden áldott nap ott voltunk. Tehát úgy is mondhatnám, itt folyt a csoport szervezése. Kassák itt adta megbízásait, aszerint, hogy mire volt szüksége a lapnak. Egy ízben Ujvári Erzsi, aki verseket írt, említette, hogy szeretné, ha illusztrálnám a verseit, melyeket kötetben akar kiadni. El is készítettem az illusztrációkat, ezek linómetszetek voltak.⁽⁶⁾

Az emberekbe – és főleg az írókba – ekkor már beidegződött, hogy a MA a legradikálisabb és legforradalmibb lap a művészetben és a világnézetben is.

– A MA viszonylag rendszeresen szervezett előadásokat, matinékat. Kik vettek ezeken részt, s hogyan zajlott le egy ilyen rendezvény?

– Nem voltak túl sokan, hiszen kis termekben tartották az előadásokat. Nem emlékszem már pontosan, mikor és hol voltak, de egyre talán mégis: a Zeneakadémián rendezték valamelyiket, amelyen német vendégek is részt vettek, és én is felolvastam valamit.⁽⁷⁾ Utána Kassák, Kahána Mózes és Barta Sándor verseit szavalta Simon Jolán, Kassák felesége, aki nagyon szépen és érdekesen mondott verset.

– A MA Magyarországon megjelent számaiban gyakran közölt írásokat Révai József, Lengyel József, Lékai János…

– Ők nem voltak szorosabb kapcsolatban a lappal, viszonylag hamar elmaradtak.

– Kialakult-e a MA belső munkatársai között baráti kapcsolat?

– Közelebbi kapcsolatok – a kávéházi találkozásokon kívül – nemigen alakultak ki, külön-külön a művészek nem nagyon látogatták egymást, mivel mindenkinek volt valami elfoglaltsága. Meg kellett élnünk, tehát dolgoztunk. Az együttlétre a kávéház volt a legalkalmasabb, itt órákig ültünk. Hogy egymást látogattuk volna…? Néha eljött hozzám Kassák vagy Uitz és megnézett valamit, olykor én is meglátogattam őket, de nagyon ritkán.

– Egy-egy rajzáért, amely megjelent a MÁ-ban, fizetett valamit a lap?

– A MA sem a költőknek, sem a tanulmányíróknak, sem a festőknek nem fizetett a közölt művekért, hiszen Kassáknak erre nem volt módja. A saját költségén tartotta fenn a MÁ-t. Nem hiszem, hogy a lapból annyit lehetett volna eladni, hogy Kassáknak haszna lett volna belőle. Én úgy emlékszem, de ezt pontosan nem tudom, hogy Simon Jolánnak volt egy nyomdász fivére, aki szintén részt vállalt a MA költségeiből. Kassák a lap belső életébe nem engedett a csoport tagjai számára betekintést. Erre elmondok egy példát: talán Barta Sándor volt az, aki egy közös megbeszélés után a MA Ferenciek terén levő helyiségében megkérdezte Kassáktól, hogy tulajdonképpen miből tartja fenn a lapot. „Maguknak ehhez semmi közük” – válaszolta Kassák.

– Csak azért kérdezem, mert a MA első számától kezdve a Propaganda című szerkesztőségi rovatban többször olvashatjuk: „A »MA« tulajdonosai írók és képzőművészek…” Én ebből arra gondolok, hogy a munkatársak részt vállaltak a lap fenntartásának anyagi gondjaiból.

– Lehet, hogy egyesek ehhez a költséghez hozzájárultak, de éntőlem sohasem kértek pénzt. Valószínűleg Uitztól sem.

– 1919-ben a MÁ-t több támadás érte.⁽⁸⁾

– Természetesen volt a sajtóban egy MA-ellenes hang a lap modernsége és tudatosan vállalt szocialista elkötelezettsége miatt, hiszen a lapban a tudatos agitáció is jelen volt. Ezért támadták a polgári lapok. A kiállításokról nem írtak különösebben jó kritikákat. De talán az újságírók között lehettek néhányan, akik vonzódtak a laphoz…

– Én közelebbről arra a hivatalosnak is tekinthető bírálatra gondolok, amely a Tanácsköztársaság alatt Kun Béla által fogalmazódott meg az Országos Pártgyűlésen. Kun Béla itt a MÁ-t formalista és burzsoá dekadens lapnak nevezte. Mi volt erről a munkatársak véleménye, s Kassák vajon megbeszélte-e Önökkel azt a választ, amely Levél Kun Bélához címmel jelent meg a MÁ-ban?⁽⁹⁾

– A támadások nagyon kellemetlenül érintettek bennünket, a lap munkatársait, mert mi magunkat haladó embereknek tartottuk. Helyeseltük Kassák válaszát, de nem emlékszem és nem hiszem, hogy Kassák a cikk szövegét a csoport tagjaival megbeszélte volna. Természetesen volt hát, hogy Kassák védelmébe vette a lapot, de eredménytelenül, mert betiltották.⁽¹⁰⁾

– Az említett cikkben Kassák nagyon érdekes hivatkozással él. A lap védelmében azt írja többek között, hogy a Visegrádi utcában, a MA akkori helyiségéből nagyon sokan mentek át a kommunista párt első összejöveteleire. Milyen kapcsolat volt a párt és a MA között?

– Erről nem sokat tudok, de valóban, akkor a Visegrádi utcában voltak a MA kiállításai. 1918-ban e helyiség mellé költözött be a párt szervezete. 1919-ben az erősödő és növekvő párt átvette a MA kiállítótermét, s ekkor telepedett át a lap a Ferenciek terére, egy kétszintes üzlethelyiségbe.⁽¹¹⁾

A Tanácsköztársaság alatt én nem csinálhattam plakátot, mert az illetékesek túl modernnek tartották a munkáimat. A MÁ-ban persze megjelentek politikai tartalmú rajzaim, például a „Kommunista köztársaságot!” című.⁽¹²⁾ A forradalom bukása után tehát azt hittem, hogy talán átélem ezt a válságos helyzetet. Annyira romantikusak és optimisták voltunk, hogy nem hittük, hogy ez a rendszer meg tud maradni. De Kassák külföldre ment, Uitzot pedig le akarták tartóztatni. Ez érdekes volt. Uitznak a Margit körúton volt a műterme. Megjelent ott nála két katona meg egy tiszt, s közölték vele, hogy letartóztatják. Uitz nagyon kemény legény volt. Megfordult, a két katonát eltaszította, és kiszaladt az ajtón. Iszonyatos iramban átfutott a Margit-hídon Pestre, és eljött hozzám. Én akkor a Rottenbiller utcában laktam. Nálam töltötte az éjszakát, reggel pedig máshova ment, s mindennap változtatta a helyét. Azután ő is azzal a hajóval jutott ki Bécsbe, amelyikkel Kassák – amint ezt meg is írta –, egy ládába bújva menekült.⁽¹³⁾

1920-ban Bécsbe indultam én is. Mivel nem tudtam, hogy indítottak-e ellenem eljárást, ezért egy ügyvéd ismerősöm szerezte meg számomra az útlevelet. De abban nem bíztam, hogy megkapom az osztrák vízumot, hiszen Ausztria is védekezni próbált a kommunisták beszivárgása ellen. A szomszédom fia felajánlotta, hogy megpróbál kivinni egy kalauz segítségével. Ő rendszeresen utazott Bécsbe, filmeket hozott és vitt. Meg is érkeztünk a határra, s egy rendőrtiszt előtt kellett várakoznunk útlevélvizsgálatra. Mikor sorra kerültem, azt mondtam, nincs útlevelem – vízumom úgysem volt – én csak a filmekért jöttem, amelyeket Bécsből hoztak. Ekkor félreállítottak, majd a kalauz felcsempészett a vonatra, s szerencsémre az osztrákok nem ellenőrizték az utasokat. Bécsben egy kis szállodában töltöttem az első napot, másnap kerestem egy bútorozott szobát. Feleségemet – akivel még 1919-ben házasodtunk össze, majd nem sokkal később Bécsben elváltunk – Pesten hagytam. Ezután rögtön felkerestem Kassákot, akitől még itthonlétemkor levelet is kaptam, melyben Bécsbe hívott… Egy idő után, szintén illegálisan, az említett hajóval feleségem is utánam jött, Simon Jolánnal együtt. Ekkor már Hitzingben laktunk, Bécs külvárosában. Nagyon kellemes lakásom volt. Abból az utcából, amelyben én laktam, nyílt egy másik utca. Ebben jobboldalt lakott Kassák, baloldalon Mácza János. Uitz is a közelben kapott szállást. Tehát már a lakóhelyünkön csatlakoztunk egymáshoz. Itt természetesen nagyon sokat érintkeztünk.

Bécsben volt egy kávéház, Schloss-Cafénak hívták. Az utca, ahol a kávéház volt, kifutott Schönbrunnig. A kávéház a vár tartozéka volt, állítólag régen istállóként működött… Itt találkozott az emigránsok jó része. Ebben a kávéházban ismertem meg Hatvany Lajost, Gábor Andort, Balázs Bélát. Betértek ide azok is, akik Magyarországról törvényesen jöttek Bécsbe, s meglátogatták az emigránsokat. Egyszer Karinthyval is találkoztam a Schloss-Caféban.

Kassák majdnem mindennap feljött hozzám. Ekkor én már hajladoztam az absztrakt festészet felé, mert megismertem Bécsben az orosz konstruktivistákat, Liszickijnek és Malevicsnek a munkáit.⁽¹⁴⁾ A MÁ-ban is megjelentek az absztrakt munkáim, s azután csináltam egy albumot is, amely úgynevezett sablonnyomással készült…, ezek a lapok geometrikus formákból állottak. 16 példányban nyomtam le, igen nagy fáradsággal. Ebből küldtem egy példányt Hevesy Ivánnak is, aki természetesen nagyon lehúzta. Hevesy a Tanácsköztársaság után itthon maradt. Ő nem volt annyira szorgalmas látogatója a MA-csoportnak, csak néha-néha jött el. Ekkor már a Nyugatba is írt. Hevesy és énközöttem ebben az időben meleg barátság még nem volt. Később nagyon jóba lettünk. Tehát az albumot kiadtam 16 példányban, s elküldtem olyan ismerősöknek, többnyire emigránsoknak, akik az albumot el tudták adni, s a pénzt nekem elküldték. Úgy mondhatom, hogy valutákból éltem… Egy példányt Kassára is eljuttattam. Itt volt egy ismerősöm. Kassai Géza, ő akkor lapot szerkesztett Illés Bélával.

– Ez a Kassai Munkás volt.

– Igen. Kassai Géza ezt az albumot és még néhány grafikámat megmutatta az ottani múzeum igazgatójának, aki később kiállítást is rendezett nekem. De nemcsak az albumot küldtem szét, hanem realista rajzokat is, valamint a linómetszetek nyomatait is, mert az album stílusa akkor még nem volt elég divatos. Nem volt lehetőség arra, hogy sokat el tudjanak belőle adni. Metszeteimet már 1919 végén kezdtem küldözgetni.

– A MA egyik, 1921-es számában megjelent az Ön fordításában Adolf Behne A művészet visszatérése című könyvéből egy részlet. Ismerte-e Behnét?⁽¹⁵⁾

– Behne Berlinben élt. Haladó szellemű művészettörténész volt, aki nem nagy, de valami rokonszenvvel viseltetett az absztrakt mozgalom, illetőleg az avantgarde iránt. Nagyon érdekes és értelmes ember volt, egyszer vagy kétszer találkoztam vele. Az ő munkái nagy értékesek.

– Ebben az írásban részletesen ír az üvegarchitektúráról, s nagy szeretettel és hittel állítja, hogy az üvegarchitektúráé a jövő.

– Lehet, hogy evvel találkoztam, mert volt egy kiállítás Berlinben…, egy olyan kiállítás, ahol modern dolgokat mutattak be. Itt láttam például Moholy-Nagynak egy kis szerkezetét.⁽¹⁶⁾ Egy nővel voltam ott, aki azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mi ez, milyen gép, mit tud csinálni? Mondtam, hogy ez nem működik, csak gépformája van, de számomra nincs értelme. Ez egy teljesen lehetetlen dolog volt. Akkor ott, talán ezen a kiállításon találkoztam az üvegarchitektúrával, de nem figyeltem fel rá. Behne okos ember volt, de az említett írásban nem magyarázza meg, hogy mi az az üvegarchitektúra. Most megemlíteném talán, hogy Herbert Read angol művészettörténész írja, hogy a kritikának két lehetősége van: az ember saját maga szempontjából s a saját maga véleményét mondja el egy műről; dicséri vagy bírálja. A második lehetőség, hogy úgy kell írni kritikát, hogy az is megértse, mit látott a festő, aki nem ismeri a képet. És én már gyerekkoromban – bár ez a differenciáltság és annak magyarázata akkor még nem volt meg – nagy élvezettel olvastam Szana Tamást,⁽¹⁷⁾ s valóban előttem volt az a kép, amiről ő beszélt. Azért szerettem az ő írásait, mert nem láttam ugyan a képet, de Szana meg tudta jeleníteni előttem. Tehát ez az igazi kritika… Nem tudok az üvegarchitektúráról semmit mondani, mert ilyen kísérletek dekorációként szerepeltek. Kis építményeket csináltak, de hogy ez miért architektúra, azt nem tudom és nem is foglalkoztam vele.

– Az első absztrakt képe – ha jól emlékszem – a MA 1921-es évfolyamában jelent meg.

– Lehet, de nem tudom, hogy az első-e?⁽¹⁸⁾ 1920-ban kezdődött absztrakt korszakom. Ebben az időben több úttal próbálkoztam, s ekkor készült a Lámpagyújtogató című festmény is. Felkeresett egyszer Gábor Andor – akivel a kávéházban ismerkedtem meg –, s látva a képet, nagyon megszidott: „Így festeni, egy embert egyenes vonalakkal bemutatni, mint egy geometrikus formát, hát ez lehetetlen.” Megmagyaráztam neki, hogy én ezzel nem egyetlen embert akarok kifejezni, hanem ennek a lámpagyújtónak a típusát és az általános összefogását igyekszem adni. Itt olyan embert ábrázolok, aki fényt hoz a társainak. Balázs Béla is meglátogatott, s ezt a képemet ugyanígy levágta, majdnem szó szerint ugyanazokat mondta, mint Gábor Andor.

– Kassák ebben az időben kezdte e festészetet komolyabban művelni.

– Igen. És Uitz is ekkor kezdte az absztrakt kísérleteit, arra a hatásra, amit Liszickij és Malevics elméletei kifejtettek. Ők azt mondták, hogy ez a festészet a kollektív társadalom kifejeződése… Ez befolyásolta a mi gondolkodásunkat is. Uitz nagyon hamar abbahagyta, nagyon kevés absztrakt képet csinált. Nálam tovább tartott. Kassák, mint mondtam, mindennap feljött hozzám, hiszen közel laktunk egymáshoz. Az Arbeiter Zeitungot fordítottam neki, mert nem tudott jól németül. Egyszer, amikor már én is absztrakt képeket festettem, ő felhozott egy nagy mappát, s azt mondta: „Most mutatok magának valamit!” (Állandó magázás volt, Kassák senkivel nem tegeződött.) Kivett a mappából és letett a földre színes papírdarabokat, amelyek különböző formára voltak kivágva, és ott összerakott belőlük egy kompozíciót. Azt mondta, hogy ez az, ezt kell követni. Kérdeztem, miért nem festi akkor meg? „Jó, de hát milyen festékkel?” – kérdezte. Elmondtam neki, milyen anyagokat és eszközöket használjon. Attól kezdve csinált ilyen dolgokat. Szerintem teljesen naiv, hogy úgy mondjam, dilettáns munkákat.

– Itt született meg a „képarchitektúra” kifejezés?

– Kassák adta az elnevezést. Ez akkor történt, amikor a már említett albumot készítettem. Ő írta hozzá az előszót, s akkor találta ki ezt a terminust. Nagyon jó kifejezés.

– Kassák Lajos azt írja Az izmusok története című könyvében, hogy amikor Bécsben újra megjelent a MA, akkor az osztrák törvények értelmében csak egy osztrák felelős szerkesztő neve alatt lehetett kiadni a lapot. Néhány számot például egy bizonyos Fritz Brügel nevével jegyeztek. Volt-e neki és a többi osztráknak beleszólása a MA munkájába?

– Nem. Sose tudtam, hogy kik ezek. Teljesen ismeretlenek voltak előttem. Hogy Kassák hogy jött össze ezekkel az emberekkel, az lehet, hogy akkor elmondta, de már nem emlékszem.

– Milyen hatása volt Bécsben a MÁ-nak? Lehet-e beszélni valami komolyabb kisugárzásról?

– A lap magyarul jelent meg, s a számokat Kassák becsempészte Budapestre. Hogy Ausztriában volt-e valami visszhangja, azt nem tudom. Egyszer rendeztek Uitznak kiállítást, azt érdeklődéssel fogadták. Én magam nem állítottam ki. Aztán a MA rendezett egy közös kiállítást is.⁽¹⁹⁾ Később a munkatársak egyre jobban eltávolodtak Kassáktól.

– Igen. 1921–22-ben nagy változások voltak a lapnál.

– Először Uitz vált ki, mert nézeteltérései támadtak az absztrakt festészet megítélése kérdésében. Tulajdonképpen egy teljes tévedés eredményei ezek az absztrakt törekvések. Erre később én is ráébredtem. Tudniillik az absztrakció lényege a dolgok kivonata. Kahána Mózes a költészettel kapcsolatos ellentét miatt hagyta el a MÁ-t. Én nagyon csodálkoztam, hogy Kassák és Kahána összevesztek. Hogy mi volt az ütközőpont, nem tudom. Ezután következett az én kilépésem. Jól emlékszem arra, hogy azt hangsúlyoztam, a valóságot kell ábrázolnunk, és a figurális megjelenítéstől nem zárhatjuk el magunkat, mert a geometria nem összesíti a lényeget. Ez csak dekoratív tényező.

– És ebben Kassák nagyon merev volt?

– Igen. Ezután én már nem jártam együtt velük.

– Ennek az összeveszésnek tett pontot a végére A próféta című képpel?

– Igen. De volt már korábbról vázlata, a Kassák és tanítványai. Ez rajz volt, ezt festettem meg később.⁽²⁰⁾

– A Bécsi Magyar Újság egy 1922-es számában Dénes Zsófia készített Önnel interjút, műterem-beszélgetés keretében.⁽²¹⁾ Két dolog tűnt fel ebben a cikkben: az egyik, hogy Dénes Zsófia kollázsokat látott önnél. Ennek nemigen van nyoma…

– Nincs. Én akkoriban hallottam már a kollázsokról a szovjet művészettel való megismerkedés révén, s én is megpróbálkoztam ezzel az eljárással. Körülbelül egy évig kísérleteztem vele, de nem elégített ki. Egy nap többet, ötöt-hatot is megcsináltam. Aztán számomra ez már csak valami dekoratívat jelentett, aminek semmi kifejezőképessége sincs. Erről később beszéltem is Liszickijjel. És akkor vesztem össze Kassákkal. Lehet, hogy a kollázsokat később magammal vittem Berlinbe, de én azt hiszem, megsemmisítettem őket.

– A cikkben az is szerepel, hogy néhány képen szövegek is olvashatók voltak…

– Lehet, de erre most már nem emlékszem. Ha beleesik az ember egy ilyen küzdelembe, mint amilyen számomra ez a kifejezésmód volt, ami tulajdonképpen nem volt kifejezés, csak a formák dekoratív összeállítása, akkor előfordulhatott.

– Amikor a sablonnyomásos mappa megjelent a képarchitektúrákkal, Hevesy Iván nagyon ellenséges kritikát írt róla a Nyugatban.⁽²²⁾

– Igen. Én válaszoltam is az írásra, s ő olyan becsületes volt, hogy az én cikkemet szintén közölte. Később aztán jobban megértette azt a szándékot, amivel az album készült, de nem tette soha a magáévá. Ő megmaradt a figurális ábrázolás mellett. Utóbb nagyon jó barátságba kerültünk.

1922-ben találkoztam Molnár Farkassal. Ő a Bauhausban tanult építészetet, s szabadságra jött Bécsbe. Ekkor még nem voltam rosszban Kassákkal, Molnár Farkast ő küldte hozzám. Nagyon sokat beszélgettünk, jellemezte a Bauhaust, s hívott, menjek én is oda. Akkoriban azon gondolkoztam, hogy Párizsba költözöm. Amikor erről az érdekes dologról beszélt nekem Molnár, úgy gondoltam, kiutazom Párizsba, de Weimaron keresztül, mert nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen is a Bauhaus. Ki is mentem. Ott megismertem német és holland festőket: akkor volt Weimarban Doesburg, ott volt az ő csoportja, a Stijl; Burchartz és Peter Röhl⁽²³⁾, aki szintén realista rajzokból élt, de kiállításon csak képarchitektúrával szerepelt. Jó barátságba kerültem velük… Egyszóval ott ragadtam… Onnan mentem Berlinbe a Sturmhoz. Bécsben festett képeim nagy pakolópapírokra készültek, s ezeket összegöngyölve vittem ki magammal. Természetesen nagyon rossz állapotban voltak, de nem volt arra pénzem, hogy mindig vásznat vegyek, hiszen nagyon szerény körülmények között éltem.

Berlinben találkoztam Moholy-Naggyal, akit Bécsben ismertem meg. Gyakran utazott a MÁ-hoz, ő volt a lap berlini képviselője. Moholy a háború alatt katona volt, s a fronton is rajzolgatott. Hevesy Ivánnak, akivel nagyon jó barátságban voltak, levelezőlapokat küldött a frontról, melyeken rajzok és versek voltak. Én is láttam akkori rajzait, nagyon jók voltak. Ebben a tekintetben tehetséges ember volt… Tehát amikor én Weimarból Berlinbe utaztam, hogy a Sturmnál megmutassam a képeimet Herwarth Waldennek⁽²⁴⁾, akinek a folyóiratát már ismertem, akkor először Moholy-Nagyhoz mentem, hogy ha ő ismeri Waldent és a Sturmot, vezessen be hozzá. Nála is laktam. Amikor végre sikerült a találkozás Waldennel, én kiteregettem és sorba raktam a képeimet, s ő azt mondta, kiállítást rendez belőlük. Ez nagyon meghatott engem. Nem emlékszem, hogy adatok lennének a kiállítás visszhangját illetően, de azt hiszem, talán írtak róla. Néhány hét múlva ismét Berlinbe utaztam, és meglátogattam Waldent, hiszen kíváncsi voltam, történt-e valami az anyaggal. Walden a legnagyobb csodálkozásomra kijelentette, hogy az összes képemet megveszi.

– Ezek figuratív vagy absztrakt képek voltak?

– Volt közöttük figurális kép, de absztrakt elemekkel. Egyik sem volt naturális, kicsit talán a kubizmusba hajlottak.⁽²⁵⁾ Tehát Herwarth Walden a kiállított képeimet megvette. Volt egy titkárnője, udvarolgattam neki egy kicsit, és ő elmondta, hogy Walden továbbadta az egész anyagot egy svéd műgyűjtőnek. Nem tudom, hogy a képekért mennyit kaptam, de anyagi lehetőségeimet megnövelte. A svéd gyűjtő nevét nem árulták el, s jóval később levélben kértem meg Forbát Alfrédet, akivel Weimarban ismerkedtem össze, s aki később Svédországba települt, hogy nézzen utána képeimnek. De ő sem tudott meg semmit.

– Weimarban hol talált szállást?

– Először bútorozott szobában laktam. Aztán figyelmeztettek, hogy van itt egy svájci festőnő, aki elutazik, s kivehetem a szobáját. Egy nagyon kicsi műterem volt. Onnan mentem tovább, amikor Doesburg 1923 elején elutazott, az ő műtermébe. Vele igen nagy barátságban voltam.

– Kin keresztül ismerkedett meg vele?

– Pontosan már nem emlékszem. De Molnár Farkas ismerte már őt, aztán Peter Röhl közvetlenül a Bauhaus szomszédságában lakott, s vele gyakran összefutottam. Tehát valahogy az ő révükön ismerkedtem meg Doesburggal. Ha megismertem egyiküket, rajta keresztül már a többiekkel is kontaktust teremthettem, hiszen gyakran összejártak. Így maguk közé fogadtak, s barátságot kötöttünk. Különösen Röhllel és Burchartzcal. Tehát amikor Doesburg elutazott, azt mondta, hogy átadja nekem a műtermét. Ez Weimarnak egy ligetes helyén állt – nem messze a Liszt-háztól – egy nagyobb villában, melyben három műterem volt. A ház egy báróé volt, aki maga is festegetett. Ebben a műteremben látogatott meg egyszer Kurt Schwitters. Doesburgék rendeztek egy összejövetelt, ahova festőket, írókat, zenészeket hívtak meg.⁽²⁶⁾ Engem is keresett Burchartz, de nem talált otthon, épp reggeliztem a kávéházban. Így az összejövetelen nem vettem részt, de később mindenkivel megismerkedtem. Így Schwittersszel is, aki e rendezvény után felkeresett, és megnézte a dolgaimat. Akkor én már kiestem a tiszta képarchitektúrából, már hiányzott a tér, s a térben az ember, s hiányzott az, hogy mondjak valamit magukkal a figurákkal is. Beszélgettünk Schwittersszel, s feltűnt, hogy a

beszélgetés alatt folyton a kályhám környékét nézi. Megkérdeztem, mit néz ott. „Ott van egy fadarab, ami nekem nagyon tetszik, nagyon szép kis fadarab.” Mondom, tessék, vigye el. Ő azt nem viszi el ingyen, mondta, de ad érte egy rajzot. „Én meg nem adom el neked a fát” – feleltem, „hanem odaadom ingyen, s ha te adsz nekem egy rajzot, inkább cseréljünk, s én is adok egyet.” Ő el is vitte a fadarabot s valószínűleg beépítette a nagy építményébe.⁽²⁷⁾

– Milyen ember volt Schwitters?

– Nagyon kedves, szellemes ember volt. Én itthon le is fordítottam az Anna Blume című versét.⁽²⁸⁾

– Doesburgról szeretnék még néhány szót hallani. Nekem úgy tűnik fel, hogy Doesburg meglehetősen kemény, talán agresszív ember volt, s ezt elsősorban a Stijl-csoporton belüli ellentétekből következtetem.

– Én erről nem sokat tudok, de Doesburg egyáltalán nem volt agresszív. Nagyon kedves, vonzó egyéniség volt.

– Az imént azt mondta, hogy Önök között jó barátság alakult ki. Milyen mély lehetett ez?

– Most meg kellene pontosan fogalmazni, hogy mit jelent a barátság. Annyira szeretettel nem voltunk egymás iránt, inkább tisztelettel és becsüléssel. A kapcsolat igen meleg és kedves volt, de nem mondhatom egészen barátságnak. Mindenesetre, amikor Doesburg elutazott Weimarból, s akkor még én sem tettem le arról a szándékomról, hogy Párizsba utazzam, megbeszéltük, ő minden este ez Eiffel-toronynál vár rám. Nem sokkal később kaptam tőle egy levelezőlapot, amelyen figyelmeztetett az elmaradt randevúra.

– Doesburg nem akarta Önt „megtéríteni” az ő ideája számára?⁽²⁹⁾

– Sokat beszélgettünk erről, de én ragaszkodtam a felfogásomhoz. Semmi veszekedés nem volt köztünk ezért.

– Arról lehet valamit tudni, hogy Doesburg miért hagyta el Weimart?

– Ő nem volt benn a Bauhausban. Doesburg a weimari festőtársasághoz tartozott, akiknek volt ugyan kapcsolatuk, ismerősük a Bauhausban, ismerték Gropiust és a többieket, de erősebb szálak nem kötötték őket oda.

– Vajon miért nem került be Doesburg?

– Csak sejtéseim vannak, amelyeket szinte már el sem lenne szabad mondanom. Nekem az az érzésem, hogy mivel Doesburg nagyon vonzó ember volt, talán Gropiusban felmerült a gondolat, hogy meghívja, de aztán félt, hogy esetleg népszerűbb lesz nála. Mert az említett összejövetel után Gropius Moholy-Nagyot hívta meg tanárnak. Ő nem volt annyira imponáló jelenség, mint Doesburg.⁽³⁰⁾

Gropiusszal egyébként én is többször találkoztam. Először nem sokkal Weimarba érkezésem után kerestem fel. Elvittem hozzá és megmutattam neki a munkáimat, de ő nem reagált különösebben rájuk. Kedves és udvarias volt, de azt hiszem, nemigen érdekelték őt ezek a dolgok akkor. Ezután utaztam Berlinbe a Sturmhoz. Utoljára Weimarból való találkozásom előtt, 1924 végén beszéltem vele. Nekem régi vágyam volt, hogy falképet, freskót festhessek, hogy ezzel a műfajjal kísérletet tehessek. Elmentem Gropiushoz, és kértem, adjon nekem a Bauhausban egy üres helyiséget, ahol próbálkozhatom ezzel a technikával. Gropius azonban nem teljesítette a kérésemet, mert nem volt alkalmas szobájuk ehhez.

– Említette, hogy Liszickijjel is találkozott.

– Vele még Berlinben találkoztam, egy kiállítást rendezett. Ott Moholy-Nagy is kiállított valami mozgóplasztikát. Én akkor Liszickijjel arról beszéltem, hogy számomra az absztrakt festészet már nem kielégítő, s valahogy úgy éreztem a szavaiból, hogy ő maga is kritizálja azt. Akkor ő már jobbára csak könyvcímlapokat, tipográfiai terveket s talán színpadterveket csinált.

– Milyen volt a magyarokkal a kapcsolata a Bauhausban?

– Nagyon jó barátságban voltunk. Molnár Farkassal, Breuer Marcellal és Weininger Andorral sokszor találkoztunk. Weininger nagyon jól zongorázott, s azokon az esteken, amikor a Bauhaus növendékei Oskar Schlemmer darabjait előadták, rendszerint ő kísért.

– Egy korábbi találkozásunkkor történetet mesélt Kandinszkijról és Kleeről. Kérem, mondja el ismét!

– Weimarban a kommunista munkások egy héten egyszer, szombatonként összejöttek egy kávéházban, s ott a kultúráról beszélgettek. Egy magyar kommunista vitt el engem oda, s attól kezdve elég sűrűn találkoztam velük. Én nemigen beszéltem ezeken az összejöveteleken, inkább csak hallgattam a vitáikat. Azután egyszer meghívtam oda Kandinszkijt és Kleet és talán Moholy-Nagyot is. Folyt a beszélgetés, s egyszer csak látom, hogy felemelkednek, s menni készülnek. Kérdeztem tőlük, miért és hová mennek? „Elmegyünk, mert mi nem vagyunk idevalók” – válaszolták. Őket nem vonzotta a munkásmozgalom, s talán unták is egy kicsit ezt a beszélgetést.

– Ön 1925-ben hazatért. Tudom, a kérdés kissé primitív, hadd tegyem fel mégis: miért?

– Semmi másért, honvágyam volt. Itt akartam letelepedni és dolgozni. Először Kassára mentem, ahol már megvoltak a kapcsolataim. Megérkezésem után a múzeum rendezett nekem egy kiállítást, aminek azonban nagyon kevés „hozama” volt. Itt Kassai Gézánál laktam néhány hétig. Nála ismerkedtem meg a sógornőjével, akivel annyira összebarátkoztunk, hogy naponta eljártunk a kávéházba, néha moziba, s a végén házasság lett belőle. S végül 1925 telének idején hazaköltöztem Budapestre.

(Kritika, 1976. 8. sz.)

A bevezetőben említett önéletrajzi kötet végül Bortnyik betegsége, majd halála miatt nem készült el.