Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

Fajó János

– A főiskola befejezése után viszonylag hamar felcserélted a majdhogynem kötelező figuralitást egyfajta geometrikus absztrakcióval. Mik voltak a váltás okai?

– A főiskolára a Képzőművész Körből már jó néhány szakmai fogás ismeretével kerültem. Ezeket az „akadémista” ismereteket – bemagolt versikéket – először Szentiványi Lajos „zilálta szét” bennem, posztimpresszionisztikus világának hatásával. A diploma után másfél-két évig Hincz Gyula mellett dolgoztam. Virtuozitása magával ragadott. Az ő segítségével, és egy korábbi, Szovjetunióban tett utazásom élményeinek hatására kezdtem foglalkozni a kubizmussal. Így a főiskola utáni első képeim kubizáló-figurális vásznak voltak.

– Megvallom, ezek a képek nemigen tetszenek. De némelyiken felfedezhető egy kísérlet nyoma, s ez, úgy érzem a későbbi út szempontjából igen jelentős. Azokra a vásznakra gondolok, amelyeken a térben felbontott alakokat tiszta, erős, telített színek burkolják. A képek önmagukban nem tetszenek, de a geometria felé irányulásod első lépcsőinek tűnnek. Gondolom, először a színek szerepét fedezted fel, s utána a formákét.

– A 60-as évek maszatos festésmódjával szemben egyre inkább vágytam, másokkal együtt, a szerkezetes, színes és tiszta festészetre. Ennek elméleti és gyakorlati tisztázásához elsősorban Kassák és a Ma folyóirat teoretikus írásai segítettek. Azután logikusan következett, hogy ha tiszta színeket akarok festeni, ahhoz tiszta, egzakt formák is kellenek. Azok a képek, amelyekről az imént beszéltél, ennek a tudatosodásnak a legelején készültek.

– Számodra tehát a geometria jelenti az eszközt, amellyel festőként elmondod véleményedet magadról és a világról. Miért éppen a geometria? Eddig jobbára külső indokokról és hatásokról beszéltünk. Milyen belső igények játszottak szerepet az eszköz megtalálásában?

– A geometria a festészetben tudati séma, viszonyítási rendszer. Színek, formák, arányok vizuális megjelenítésére szolgál. Az Egyetemesség leglényegibb összetevőinek legtisztább képi megfogalmazása primer geometriai összefüggések formájában realizálódik. Szükségleteinket az oldott állapotban levő térből kell kikristályosítanunk gömbszerű, kockaszerű és egyéb formájú terekké. Fegyelmezett, racionális embernek tartom magam, és ennek megfelelő műveket próbálok létrehozni. A fegyelem biztosítja a mű eszközeit és realizálását, az ösztönök rendbe – geometrikus alapzatokba – áradását.

– Sokan támadják a geometrikus iskolát. Mondják, hogy műveik kiszámítottak, s hideg matematikai tételeket ültetnek át a vászonra. Azzal érvelnek, hogy hiányzik ezekből a képekből az érzelem, sőt a humánum.

– A színek és formák mindenképpen rendelkeznek érzelmi töltéssel. S egymáshoz való viszonyuk segítségével ki is tudják azt fejezni. Sőt, a monochromia is hordozhat drámát.

– Példa erre a Kassák halálára festett Gyász és a Requiem című képed. A Requiem feketéi szigorú rendbe zárva őriznek egy mély lila mezőt. A fájdalom és a tisztelet képe ez.

– Visszatérve az előbbi gondolatokhoz: nem tudok elképzelni humánum nélküli művészetet. A művészet szerves része a társadalom energia- és információ-csere folyamatának, az ember szabad megvalósulásának. És ebben rejlik humanizmusa. A geometriáról mint eszközről még szeretném elmondani a következőket: hogy lemondtam a tárgyi világról, a tárgyi világ-látvány festői imitálásáról – szabaddá lettem, sokat nyertem. Tiszta lokál színekkel és egzakt formákkal mindent megcsinálhatok. Egy tárgy imitálása, megfogalmazása a látványhoz kötött. Ha egy kék skálára vágyom, nem festhetem Pistike fejét kékre. A kört igen, bármilyen színűre.

– Ez tehát bizonyos felszabadulást jelent?

– Feltétlenül. Látszólag ugyan nehezebb egy almát valósághűen megfesteni, mint egy piros kört. De önmagukban még egyikük sem jelent semmit, még nem válnak képpé, csak ha kialakul körülöttük egy szubjektív, személyes viszonyrendszer. S ezt a rendszert a geometriával valósítani ugyanolyan nehéz, mint a hagyományos módon. Ugyanakkor azonban a tárgyi esetlegesség helyett a geometria szigorúságát kapom cserébe. S ez a szigorú rend végtelen lehetőségeivel vonzó számomra, hiszen az egész emberiség szubjektuma belefér, s ki tudja azt tölteni. Az ember megfogalmaz egy benne élő szín és forma harmóniát, s az találkozik a világegyetemet uraló renddel. E rend és a megismerés maga a humánum.

– Azt hiszem, hogy a geometrikus festői stílus képeinek feladatköre kettős: egyfelől a hagyományos műtárgy funkciót kell betölteniük, tehát táblaképként egy szoba vagy képtár falán, másfelől, s ez számomra a lényegesebb, az építészettel kell kapcsolatot találniuk. Hiszen ezeknek a képeknek egyik lényeges tulajdonsága a méret, a minél nagyobb kiterjedés. S ezt igazán csak egy épület megfelelő külső felülete tudja biztosítani. E mellett rendkívül fontos, hogy ezeknek a képeknek a kompozíciós rendje mindenképpen nagyszerűen illeszkedhet egy épület konstrukciójához.

– Valóban így van, az új geometrikus festészet igazi megjelenési formája az életben betöltött funkció: az egyik ilyen területe az építészettel megtalált kapcsolat. De ez a kapcsolódás semmiképpen nem az applikáció. Sajnos még az a tendencia, hogy az építész utólag, a kész épületre kér „valamit” a festőtől, gyakran azért, hogy a kevésbé sikerült felületeket eltakarja vagy a szerkezeti hibákról elterelje a figyelmet. Az építésznek ideális esetben már a tervezés fázisában együtt kellene működnie a képzőművésszel, s akkor valóban szerves kapcsolatok jöhetnének létre az épület és a képzőművészeti alkotás – a tervezett tárgyi együttesek – között.

– Ha igaz az, hogy a festészet legalkalmasabb megjelenési formája egy épület felülete, akkor mi történik a táblaképpel?

– A táblaképet gondolatkonzervnek tartom. E műforma bárhogy kommercializálódik, az emberi gondolkodás örök műformája marad, mert időt álló, mert végül is egyfajta anyag. A statikus síkon még nincsenek jobb eszközeink, melyek meditálásra, forma-alkotásra és önkifejezésre egyaránt alkalmasak lennének. Soha semmilyen új műforma nem pótolhatja, fel nem válthatja. Mint ahogy a film se pótolja a színházat, a filmet sem helyettesíti a tv és így tovább. Egy a veszélye: ha nincs kifutása az életbe, tehát a művet megveszik, vagy jobb esetben, ha múzeumba kerül, akkor így azt elzárják a közösség elől. Ha az egyén a közösséget nem tudja maga mögött, ha nincsenek társadalmi igényű feladatai, akkor elszigetelődik, és számára a táblakép lesz az önmegvalósítás egyedüli formája.

– Számos tendencia, de az épülettel való szervesülés is azt mutatja, hogy a műfajok határai lassan-lassan elmosódnak. Erőteljes konvergencia kezdődött a művészeti ágak között.

– Ez tény, de a sík művészetre, tehát a festészetre mindig szükség lesz. Ha a síkról lemondok, le kell hogy mondjak a színről, a megváltozott és állandóan változó fény és forma viszonyok miatt. A színes plasztika nem képes azt nyújtani, amit a festmény. Egyik a másikat nem helyettesítheti.

– Visszatérve az építészet és képzőművészet kapcsolatára: azt mondtad, hogy az ideális az lenne, ha már a tervezőasztalnál együttműködnének az építészek és képzőművészek. Megváltozna-e és meg fog-e változni ezzel a képzőművész szerepe? Közeledik majd a mérnök munkaköréhez?

– Nem, csak az együttműködés lesz szorosabb a jövőben. Univerzális vizuális elvek kidolgozása a legsürgősebb feladat. Meg kell teremtenünk a környezet esztétikáját, s ebben van óriási szerepe az experimentális képzőművészetnek. De a művész művész marad, s nem válik mérnökké. S mivel úgy vélem, hogy az összes vizuális művészeti ág elméleti bázisa a festészet, ezért a legnagyobb teher az „alapkutatók”, a festők vállán lesz.

– Ez azt jelenti, hogy a festészet az első az egyenlők között?

– A festészet eszközei a legelmélyültebb viszonyításra – meditálásra – adnak lehetőséget, s így alapkutatás-funkciója van. Vegyük példának Antonioni Vörös sivatagját. E film színvilágát nemigen képzelhetjük el a modern festészet ismerete és szeretete nélkül. De ugyanez a hatás érződik az építészet és a tárgyformáló művészetek világán is.

– Ahogy végignéztem az elmúlt 5–6 évben festett képeidet úgy láttam, hogy gyakran dolgozol fel azonos motívumot több képen keresztül, addig, amíg az valóban idiómává nem válik, melyből elvenni, s amelyhez hozzátenni már nem lehet. Nem képzelhető-e el, hogy egyszer ilyen lesz maga a munkásságod? Arra gondolok, nem válik-e egy idő után merevvé, klasszicizálóvá ez az absztrakció?

– Úgy érzem, a statikus síkon végtelen lehetőség van. De nem ez mentheti meg igazán az embert a túlfinomodástól, hanem az, ha munkái szerves, funkcionális szerepet kapnak a társadalomban. A művész, ha feladatokat kap, nem válhat merevvé. Ha az anyagok világával kell számolnunk – funkció diktálta anyaggal, a gyermekkéz nagyságával, a higiéniával stb. – fémmel, műanyaggal, üveggel vagy a vegetációval (zöld szín helyett zöld növény) személyesítjük meg a színt. Feladhatjuk a statikus formát a mobil formáért. Forma helyett mozgást kapunk, szín helyett teret, tér helyett síkot, a szilárd anyagot cseppfolyósra változtatjuk és így tovább. A mozgalmaknak vége! Minden nyitott, mindent szabad és lehet, az emberi gondolkodásnak a lehetőségek sem szabnak határt. Én a konkrét funkció, a konkrét anyag pártján maradok.

(Művészet, 1974/12)