Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

Exhibíció, Isten közönyében

Forgács Péter⁽¹⁾

Amikor Stanley átkelt Afrika nagy őserdején, hogy találkozzon valakivel, a találkozó után megkérdezték tőle, nem riadt-e meg attól, hogy egy ilyen végeláthatatlan, iszonyatos akadályon, mint az őserdő, kell keresztül mennie. Stanley azt válaszolta, hogy nem, mert minden kis gyökeret, liánt, ágat külön-külön nézett meg és vágott át, a feladatot nem egyben látta és kezelte, mert az nyilván elrettentette volna. Mi jut neked eszedbe erről a történetről?

Először is egy performance a kitűnő Hámos Gusztáv és Lugó (Lugosi Laci) részvételével 1979-ben, amit akkori törzshelyemen, az FMK-ban rendeztem Stanley és Livingstone találkozása címmel, ahol is barátaim talpig gipszbe öntve szobraimként működtek.⁽²⁾ Az Avatás című performance akkor a külső és belső határokról, a külső – belső disszidálásról⁽³⁾ szólt. Rituális volt, mint Kantor vagy Halász színháza. Valaki(k) átjön(nek) nyugatról keletre, átvágják magukat a bozóton, vadembereket várnak és csodálkoznak, hogy itt akár Livingstone(ok) is él(hetnek). Ugyanez fordítva is érdekes volt: amikor megannyi Livingstone-ként az illúzióinkat szembesítettük a nyugati civilizáció közönyével.

Mindaz, ami azelőtt volt, egy egészen új jelentést kapott. A képek, a színház, a mozi, de a pénz, a szomszéd arca is a bozótban.

Például az Udvari Művészettel szembeni ellenálló művészet vagy a protest művészet⁽⁴⁾ helyzete megváltozott. Bár az új olvasat nem változtatja meg visszamenőleg a tartalmat, de figyelni kell arra, hogy milyen nyelven üzenünk az új szemantikai helyzetben.⁽⁵⁾

Átgondoltan kell még hallgatni is.⁽⁶⁾

Visszatérve a mű-vészet-liánokra: amikor bekúszol az anyagba (mikrokozmosz), s elkezded a gyűjtést, mint gyerek a kavicsot, a nagyobb gyerek a bélyeget,⁽⁷⁾ akkor még nem tudható, hova jutsz vele. De minél többet. Ez a gyűjtők végcélja* s egyben a problémája, amelyet meg kell dolgozni, s bizony még tok⁽⁸⁾ is kell a dolognak, nem csak a pakolás, forgatás ide oda, jelentés keresés, vizionálás stb.

Nem elég kupacolni, az anyaggal valamit kezdeni kellett.⁽⁹⁾ Nem szeretném ennek a dolognak az általános vagy a művészeti jellegét túlhangsúlyozni⁽¹⁰⁾, hiszen a céltalannak tűnő, sőt értelmetlen kupacolás csupán némely művész sajátja.⁽¹¹⁾

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de nekem úgy rémlik, hogy a te lényegi jelenléted a magyar művészeti szcénában ezzel a performance-szal kezdődött. A történettel mint metaforával azért hozakodtam elő, mert ott elkezdtél valamit, romantikus fordulattal: elindultál az úton, úgy ahogy Stanley, s eljutottál egy látszólag egészen más dologhoz (amire itt már céloztál is, a filmgyűjtéshez), egy másfajta attitűdhöz, hiszen már nem mint performer, nem mint exhibicionista működsz, hanem egyfajta inkognitóban dolgozol.

Az exhibicionista nem szűnik meg, csak átalakul. A kiállítás (publikálás stb.) lényegében ugyanolyan kockázatos mint a Live Show (meg a Peep Show!). A művész-prostituált és **kupac analizátorok, továbbá a minőség keresők szerepén innen és túl is van, ami érvényes. Nincs közép itt sem. Igaz, a színpadi-performer nagy aktuális feszültséget robbant, de az a specifikus nyelvi eszköztárának vagy dialektusának csak része. Ugyanezt az izgalmat, nem a nyilvánosság előtt, az író is átéli.⁽¹²⁾

Magamra nézve fontosabbnak tartom azonban, hogy az általam választott vízió (nyelv)⁽¹³⁾ előbb volt ismert külföldön, mint itt.⁽¹⁴⁾

Nem gondolod, hogy a filmek külföldi befogadása azért mehet könnyen vagy kevésbé nehézkesen, mint általában az itt készült dolgoké, mert rajtuk van a szociológiai, geográfiai, történeti, egy, a politika által meghatározható különösség.

Azt hiszem, csak részben, Egyrészt Kelet-Európa, mint a divat tárgya mára megszűnt.

A Privát Magyarország sorozat részei⁽¹⁵⁾ számomra kiállítások vagy operák, vagy, ha akarod performance-ok. Különös ismertető jegy a zenei megformáltság⁽¹⁶⁾, amelyben a történeket, történelmek zenei struktúrák és lélektani sors-modellek mentén haladnak. Azért tartom kiállításnak is egyben, mert a sohasem látott kép(ek) valódi megtekintése vált lehetővé a lelassított tempó miatt, s ez olyan víziót biztosít a nézőnek, amit inkább a múzeum vagy egy archeológiai helyszín biztosíthat.

Ismert volt, hogy amatőrök régebben is filmeztek és az milyen érdekes⁽¹⁷⁾ a TV képernyőn. A harmadik alkalmazási mód, az elvetemült látószög a borzalmas polgár kigúnyolásának jegyében történik.⁽¹⁸⁾

A Privát Magyarország pozitív recepciója éppenséggel az ezektől radikálisan eltérő nézőponttal indokolható talán. (…)

Azt ma sem tudom, hogy korábban miért nem volt műkritikai hatása a performance-aimnak vagy képeimnek⁽¹⁹⁾, de az biztos, hogy legalább a szubkulturális nyilvánosság formája kell ahhoz, hogy valami ne csak megszülessen, de valóban létezzen is.⁽²⁰⁾

Miután majdnem minden művész narcisztikusan motivált, a problémát hajlamosak paranoid módon kezelni.

Miért pont nem én kellek? A nárcizmust önmagában nem díjazzák, sokféle van belőle raktáron. Például Biki⁽²¹⁾ vagy Erdély nárcizmusa nagyon különböző volt. Mert Biki a mazochista Schwarzkogler-iskolát reprezentálja Budapesten, s nem kellett semmit tárgyiasítva⁽²²⁾ csinálnia. Erdélynek viszont az intellektuális transzcendencia⁽²³⁾ volt a személyes kockázata. S hogy ne csak halottakról beszéljek kényelmesen, St. Auby éles, radikális, mindent vizsgáztató kritikája épp úgy a nárcizmus végső soron tehetetlen erőire támaszkodik, mint annak művekbe fordítása.

Ugyanakkor mégsem a műkritikus láttamozásával lesz érdekes a dolog. Mindig elég nézője volt a performance-aimnak. Az volt a lényeg, hogy az a valami, ami a nyomasztó kádár-magyar-léten kívül, az engedélyezett művészet körén túl megszólalhat egyáltalán, az érzékelhető legyen.

A Hajas-Schwarzkogler⁽²⁴⁾ párhuzamról még annyit, hogy Béccsel szemben Magyarországon ez a koncepció majdhogynem magánügy maradt. Talán a belső nyilvánosság zárt volta miatt. Maga a műfaj vált szerintem folytathatatlanná.⁽²⁵⁾

Ha már itt tartunk: nem lehet, hogy a magyar vagy kelet-európai performance-ot éppen az tette túlságosan líraivá, más szempontból közönség nélkülivé, hogy 1968-ban Jan Palach felgyújtotta magát? Én azt hiszem, hogy a politikai irányultságú, célzatú performance Palach halálával annak idején már jó előre elég rendesen kimerítette önmagát. Az égő Palach látványától kezdve már minden csak esztétizálás lehetett.

A bizantinikus megszállás végével szűnt meg az Ők & Mi nyelv korábbi érvényessége⁽²⁶⁾, annak összes vonatkozásával együtt. Minden, ami Palach halálára vagy arra az emberi helyzetre utal, az az irodalomban, a színházban, a filmben, a képzőművészetben már-még benne van, de úgy folytathatatlan. A képzőművészeten belül hamar észlelhetővé vált a tagadás forrásainak irányváltozása, hogy ugyanis már nem kell beszélni ezekről a problémákról⁽²⁷⁾, mert nagyobb tagadása az ellehetetlenült magyar életnek azzal, hogy most már a semmiről szól a mű, nem képzelhető. Mint például Károlyi Zsiga festménye, szemben az úgynevezett kritikus hangvételű filmekkel, amelyek a lehetséges nyelvjáték alkuban mindig a megszabott határokon belül maradtak⁽²⁸⁾, A SEMMI és a VALAMIRŐL való beszédek különbözőségei.⁽²⁹⁾

Te is festőként kezdhetted volna, nem?

Nem, Mikus Sándor tanítványaként kezdtem a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, de kirúgtak 1971-ben három hónap után, paranoid és irracionális módon. Nehezen kommunikáltunk, én nem tudtam lenyelni az ő Nagy Vezér szobrát, továbbá az Udvari Művészet adjunktusainak korrekcióit. Ugyanezzel egy időben a BM és a Főiskolai MSZMP mitikusan felfújta az úgynevezett Orfeó ügyet, (abban a csoportban dolgoztam akkoriban…)

Útlevél nyista, születőfélben a (Kristóf) gyerek, s minden kapu… becsukva… Még a Malgot Vezér Orfeós tanmeséje volt hátra ezután: mint elhajlót és ügynököt ők is kizártak rá két hónapra.⁽³⁰⁾

(…) A kényszerűen elhagyott szobrászat jóval később az installációban öltött testet számomra.

Ekkoriban következett az a váltás, ami a hallgatás éveit követte, s a Szemzővel⁽³¹⁾ közösen létrehozott performance-ok⁽³²⁾ a film felé vittek.

Úgy éreztem a hetvenes években, hogy egy zsákutcában vagyok, a süket csend miatt, ami munkáimat körülvette. Egyébként ez egy nagyon furcsa rulett, ami a művész(et) ismertsége körül van.

Ben Vautier ezt a végsőkig lejátszotta a Francia Intézetben: kimondta a helyzet modell jellegét, ezért erről most csak ennyit.⁽³³⁾

A te amatőr filmekbe rejtőzésed újra előhívja az inkognitó, egyszersmind az ismertségre vágyás, a nárcizmus kérdését, hiszen névtelen emberek mögé bújva, az ő munkájukat átrendezve hozol létre újat.

Ezt formai kérdésnek tartom, s ha komolyan beszélsz, akkor leveheted a múzeumok faláról a kollázsokat, minthogy azok mögé bújt Schwitters meg Moholy Nagy.

Az amatőr filmekből készített műveim végső soron integráló erővel hatottak képkészítői vágyamra, lélektani, történelmi ismereteimre, művészeti látásomra, amelyek készenléti állapotban voltak már hosszabb ideje, s erre a kihívásra lettek mozgósítva. Ez a motívum volt az, ami erre a feladatra, mint egy misszióra felkészített.

A filmek ready-made-ként működtek?

Abszolút, elsősorban ready-made-ként, de más is van benne. Egyrészt a ready-made, s a hibás kép izgalma lázba hozott (ld. Tandori A talált tárgy megtisztítása), másrészt nagyjából ezzel egy időben a performance és az installáció létrehozása (az a Szakrális Oltárkészítés), kezdve a szalonna képtől⁽³⁴⁾ egészen a Szalma Disznóig⁽³⁵⁾, lett a másik mű-tárgy és forma.⁽³⁶⁾

Ezekben a megtalálásokban az volt a legfontosabb, amit Wittgenstein úgy fejez ki: Mily nehezemre esik látni, ami a szemem előtt van. Folyton ide térek vissza, s e látás-kísérletek vonzanak leginkább. Kutyaharapást szőrivel.

Meglehet, ez volt a kapu, hogy ezek⁽³⁷⁾ folyton folyvást itt vannak a szemem előtt… (a mindennapi élet lenyomatai filmen.) Taszít s vonz a banalitása, hiszen ebben van az a perverz valami, ami folyton épp a szemem előtt van: a valóság mögötti valóság kísértései.⁽³⁸⁾

Azáltal, hogy így letértem a szokásos képzőművészeti szánkó pályáról, felderengett az utak s megközelítések eltérő térképe.

Egy létező (filozófiai és gazdasági) eltérés látható a kupacoló gyűjtő (galacsintúró bogár)⁽³⁹⁾, és mondjuk a monomániás (hernyó) között. A galacsintúró bogár mindent összegyűjt és túrja, gyúrja. A másik pedig kúszik egyirányba leginkább és nem tudod eltéríteni, akár a hangyákat a hadiösvényről.

A galéria szisztémának és a műkritikának nagyon erős nyomása van, s csak a legnagyobbak és a legkisebbek engedhetik meg maguknak, hogy a nyelvek között váltogassanak.

Az imént említettem Károlyit példaként, de Birkást is nyugodtan felhozhatom. Biztos vagyok abban, hogy a semmiben, a tojásokban, a Fejekben van elég kutatni való, ugyanakkor szembe kell nézni azzal az őrült problémával, ami az ismétlésből fakad. A kényszeresen ugyanazt… lásd a Cézanne-i tettet.

Hasonló a helyzet a videoművészet terén. Kifejezetten zavar némelyeket, ha ugyanazt a formát használod. Mintha a technológia piacfanatistái lehetnének az esztétikus papjai is egyben.⁽⁴⁰⁾ A videó munkáimat éppen úgy kép-festészetnek tartom, mintha ecsetelnék. Mondhatom, ez jelenlegi Fő Galacsinom, ebben végzek kutatást, mint Malevics a fehér és a fekete négyzeteiben.

Néha persze elfog a kétségbeesés, hogy ugyan mit is akarok mindezzel kezdeni? Miért ugyanazt csinálom? Nem tudom. Létezik egyrészt a világi megrendelő, másrészt a belső mánia, és létrejöhet egy fura egyensúly. Lehet persze nem dolgozni is.⁽⁴¹⁾

Visszatérve Stanley megható példájára: a történetet Molnár Ferencnél, Az aruvimi erdő titkában olvastam, s Molnár azért érdekes ebben a tekintetben, mert a privát filmek, melyekről szó van, és számomra egészen fantasztikusak, nos ezek nagyjából a Molnár Ferenc-i világban, a budapesti középpolgárság keze és szeme által készültek. Ezzel a réteggel és e réteg szemléletével szemben az installációs munkáid viszont egy proli-plebejus világot parodizálnak. Ilyen volt a konyha, ami a Szépművészeti Múzeumban volt kiállítva vagy a Francia Intézetben a szénába rejtett tévék.

Az osztályozásoddal belsőleg nem értek egyet⁽⁴²⁾, mert ezzel kiemeltél valamit, ami csak az egyik aspektusa a dolognak, de valójában: az a teljes életről szól. Ez a plebejus pastiche a szalmával nem az irónia kedvéért jelenik meg, noha kétségtelenül van egy ironikus felhangja is. Ez sokkal inkább az élet és művészet határproblémája számomra. Másfelől az installáció, mint olyan, az abszolútum játékos reprodukciója és valamilyen módon az életfilmem része. A Környezet és ami a fejemben van, az Egy és mégsem Egy Egész. Ahogy a rejtélyes Jung idézi az alkimista TETRA MARIÁT⁽⁴³⁾ úgy keresem a lépcsőt, folyosót, átjárót s ezek a stációim.

Tehát, hogy hol játszódnak ezek az ÉLET INSTALLÁCIÓ ALKÍMIÁK? Igaz, nem a valós parasztról szól a Magyar Videó Konyha Művészet, mint ahogy a dolog sem azonos morfológiai önmagával.⁽⁴⁴⁾ Túl könnyű lenne a helyzeted, ha ebből ítélhetnél csupán, de ez csak az egyik dolgozatom volt. Azt gondolom, hogy Magyarország olyan hely-szín, ahol többek között található pl. sár, szar, disznó, tévé, szoba, és a magamfajta gyűjtő ezért integrálhatja mindezt.

Szemben vele-velük, vagy értük-mellettük?

Valahol elkezdődik, s valahol befejeződik dramaturgiailag… A nézőpontra, a fókuszpontra gondolok, arra, hogy az egész munkának⁽⁴⁵⁾ az volt a belső motivációja, hogy szerettem volna megmutatni a barátaimnak, Bereményinek, Kornis Mityunak, Szemzőnek, Pauernek: …nézd ezt találtam…, nézd ez meg ilyen… Íme… Ezért is bukkan elő az a Wittgenstein-gondolat folyton, hogy… amit mutatni lehet, azt nem lehet mondani.⁽⁴⁶⁾

Lám, itt van a kimondatlan szférája, nézd, megtalálom, rálátok és ez a talált tárgy, a ready-made boldogsága és az élet elementáris disznósága, ez a kettő csak annyiban különbözik – szerintem ebben nem vagyok egyedül –, hogy létezik az a bizonyos meditatív állapot, amikor csak ott üldögélsz, egy kicsit hülyén-bölcsen a semmi ágán, és ez mondjuk Wittgenstein, Márai oldala; a másik pedig a vulgárisabb variáció. Azt ugyancsak fel kell mutatni, mert nem lehet róla nem beszélni.

Szóval nem akarom itt, a jelenlegi nagyon is efemer politikai kulturális hátteret⁽⁴⁷⁾ egyáltalán belevonni még nyelvi szinten sem, de például vannak, akik a népről és az életről beszélnek folyton.⁽⁴⁸⁾ Mégpedig rendkívül hamis módon⁽⁴⁹⁾ és minden szakrálissá válik számukra, amire szemantikai forradalmuk rátette pecsétjét. Ezért is szeretem a szalmát, a röfit és a cikóriakávét, az is az enyém.

(…) Amikor a Magyar Totemet⁽⁵⁰⁾ A TÉVÉ DISZNÓT⁽⁵¹⁾ csináltam, az a megfontolás vezetett, hogy mint totem- (s haszon-) állat a disznó is erősen benne van a köztudatban, ezért nincs erősebb embléma a számomra.⁽⁵²⁾

A TV Disznóról azt kell tudni, hogy a falu, ahol e műtárgyat megépítettük – Bor András építész neve álljon itt köszönetképpen –, tökéletesen befogadta, mégpedig iróniájával együtt. Ők tehát nem vették magukra és ez a legjobb az egészben. (…)

Hasonló gesztus a cigányzene integrálása és új zenei közegbe ágyazása pl. Szemző műveiben, s ez a kérdés másik aspektusát tárja fel.⁽⁵³⁾ Éppúgy nem állítható, hogy Szemző a Koponya alatti törés⁽⁵⁴⁾-ben a banalitáson kacagott volna, mert ez a zene hasonló emblematikus funkciót tölt be mint Kienholznál⁽⁵⁵⁾ vagy Cage-nél⁽⁵⁶⁾ az eredeti tárgy vagy a rádióhang, és amikor a cigányzenekarral behozza azt a zenét, akkor ugyanarra teszi a hangsúlyt, amire jómagam is az installációimban.⁽⁵⁷⁾

Egyébként most nagyon zavar minden kimondás.⁽⁵⁸⁾ Probléma a dologról való beszéd, verbálissá válik az, amit tulajdonképpen csak mutogatni kéne.

Reverdy mondta, hogy vannak emberek, akik megcsinálnak valamit, mások pedig abból élnek, hogy azt lecsupaszítják, tönkreteszik, ezeket hívják kritikusnak.

Reverdy túloz. Tulajdonképpen akkor sikerül átlépni a kritikus holtponton, amikor már tojok rá, mi lesz a kritikai következménye az aktusnak.⁽⁵⁹⁾

1985-től egy sor performance-szal léptünk elő Szemzővel, amelyekben a privát filmeket is használtuk. A Privát Magyarország sorozat látomása és zenéje ezekből nőtt ki. Visszafogott, minimalista művek, s nem oktatófilmek a történelemről. Attól az isten mentsen meg.

Mennyire nyúlsz bele ezekbe a filmekbe?

Videó trükköt keveset használok, de igencsak meg vannak vágva. Hogy nem látszódik a beavatkozás, az azért van, mert igazán meg van komponálva a dolog. A talált anyag egyötödét, néha csak tizedét használtuk.⁽⁶⁰⁾ A házi mozi strukturálatlan, az időben, térben, és a szubjektív tematikában egyaránt nyers matéria⁽⁶¹⁾, ami rendkívüli erővel bír mégis.

Végeredményben ezek a filmek új dramaturgiát, új szerkezetet kapnak.

Egyáltalán: szerkezetet, dramaturgiát és pszicho-történetet kapnak. Olyan olvasatot, ami eddig nem létezett.

De nem mond ellent annak, ami elvileg benne van.

Nem tudom. Ellent is mondhat. Nincs igazságos olvasat.

Erdély legjobb filmje⁽⁶²⁾ jutott eszembe, melynek egyik jelenetében egyszer csak kiderül, hogy a vetített lány, akivel a főhős beszélget, már nem a vásznon van, hanem lejön, áttöri a papírt és a férfi az infarktussal küszködve ismeri fel, hogy itt és most hirtelen az elvont kép (a művészet) és a valóság tökéletesen egybeesett és hogy ő csapdába keveredett. Bár a Te filmjeid esetében nem erről van szó, de azoknak az embereknek, akiktől a tekercseket megkaptad, s újra láthatják magukat másképpen, elég elképesztő lehet a találkozás a saját, mégis átszerkesztett történetükkel.

Nem annyira drámai a találkozásuk önmagukkal a Privát Magyarországon keresztül. Erdély eredeti módon ragadta meg a fiktív és a reális, az Én és a Másik problémáját, s a hasadt tudatot, persze az ő Hőse határeset. Szemzővel együtt mi inkább hátraléptünk, szinte hunyorítunk, mint a szénrajzoláskor, s nem vontuk be őket életük értelmezésébe. A nagyon is konkrét jelentés, így az én esetemben is elszakadhat a konkrét Faller Magdától, akiből Dusi lesz teljesen. Erdély rendkívüli érzékenységére vall, ahogy azt az egész helyzetet létrehozta.

Meg bizonyos értelemben kegyetlenségére vagy finomabban, keménységére, tegyük zárójelbe ezt is hozzá.

Minden művészet tele van kegyetlenséggel. Vagy autóagresszióval. Úgy gondolom, az én olvasatom nem tartozik a film eredeti készítőjére, sem a konkrét szociológiai közegére, hogy kegyetlen bársony kézzel megmutathassam azt, amiről nem tudok beszélni. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, de nem muszáj. A művészet kegyetlen volta miatt a hallgatás épp úgy megtörhető, mint a beszéd.

Szembesülés a történet interpretációjával.

Igen. Mert innentől kezdve ez valóban irodalommá válik.

Olyan kevés eredeti dolog jutott eszembe eddigi életem során.⁽⁶³⁾

Mi az eredeti? Egy csomó magyar film készült eredeti felvételekkel az elmúlt 20-40 évben. Most kell megnézni azokat a filmeket, amikor már végre halott a kettős nyelv.

Azt gondolom, hogy a Privát Magyarországgal sok mindenen túlléptem, mert nem vettem figyelembe aktuális mércéket, hanem tényleg csak azt, amit a dolog mélyén láttam. Lehet persze hangosabban dalolni, de akkor is arról szól a dolog, hogy van-e bátorság a saját nyelvvel kísérletezni? Ez a helyzet most drámaian megváltozott. Kultúrterror, finom, ízléses tálalásban.

1990 és 1994 között az FMS és személy szerint Árvai Jolán nagyon sokat tett a filmekért.⁽⁶⁴⁾ Ezt nem szabad elfelejteni.

A Privát Magyarországgal mi átmentünk inkább az opera dimenziójába. Nem csupán a zenei nyelv miatt, hanem mert a zene az érzéki regiszterben kíséri a nézőt e tájakra. Oda, ahol az intim magánlét operája a kimondhatatlanhoz közelít.⁽⁶⁵⁾

Az installációk készítésében ugyanezt élem át. Rálátni valamire. Ha megnézel néhány jó installációt, nem tagadhatod azok szociológiai vetületét. Pl. Kagel és/vagy Cage hallgatása, vagy az, hogy rádiókat hoz be. Rádióadások, amelyek egyébként szociológiailag jelentéssel bíró dolgok. Ez egy határeset. A Határeset az nem olyan nagy BÁNAT. Ugyanakkor nem kell megvigasztalnom magam ebben a szörnyű műben. Nem véletlen, hogy ez nekem is egy állandó kihívást jelent. Pengéjére állítva a dolog, mert mintha ironikus lenne, de nem az, nem akarok nevetni, de mégis ott van. Lehet, hogy folytathatatlan. Lehet, hogy közben annyira megváltozott, hogy regényt sem lehet írni.

A filmre gondolsz vagy az installációra?

A filmre. Az installáció az más, mert ott olyan nyers erők mozoghatnak. Például abban a szobában, amit Newcastle-ban építettem, ott egészen másról van szó. Kienholznál is nagyon jól lehet érzékelni az iróniát, ugyanakkor rendkívül fülledt s drámai az a rózsaszín szoba.⁽⁶⁶⁾

A performance-aimból utólag rajzolódik ki a határvonal, ami az autóagresszió és az érzéki prezentáció között van. A tárgy⁽⁶⁷⁾ óriási téri feszültségben jelenhet meg és ugyanakkor dönteni kell, hogy meddig megy el az ember. Akár az öngyilkosságig.

A valami és a semmi között kell mozogni, s úgy érzem, hogy mozognom kell!, s ez nem az unalom regressziója, nem, amiben meg lehet halni. Nem feltétlenül kell eladhatónak lennie a dolognak.

Vannak nagyon jó diszkdzsokék, különösen a 80-as évek végén rendkívüli erővel fáradoztak a művészet létrehozásán. Most sok a galerista, és rengeteg a kiállítás. Kell egy kis idő, míg lecsupaszul a helyzet. Ez is ismert a Festett malasztból.⁽⁶⁸⁾

Eddig két dologról beszéltünk. A te személyes viszonyodról ezekhez a munkákhoz és az alapanyagról. Most egy harmadikról kellene, s ez a misztika iránti vonzódásod. Úgy rémlik, hogy, ha igaz, miszerint műveid és anyagaik párhuzamos viszonyban vannak egymással, akkor mintha ez az affinitás teremtene köztük igazi kapcsolatot.

Ezt nagyon nehéz verbalizálni. Wittgenstein azzal segített, hogy azt mondja: Az, hogy a Nap holnap is felkel, hipotézis. Ezzel szűzi tisztává mossa a lehetségest.

Hiába vannak tények arra nézve, hogy a Föld forog, az csak egy hipotézis. A világ minden realitásával, ami tárgyiasan megtörtént vagy megtörténik, megzavar, mert pusztán megesik, mert elmúlik, mert jelen van, jön, eltűnik és közben mégis ott van tolakodón.

Ezt a valamit, ami nincs, megragadni, az a kettő közötti kapocs. De ez már maga az anyag és a módszer, a belső hang problémája, ami jól vagy rosszul tárgyiasul aztán a mozgó vagy álló képben.

Ez talán egy nagyon vékony, de jól érzékelhető fonal. Igyekszem azzal foglalkozni, amiben ez valamilyen módon jelen van.

Ismert toposzokat mondasz. Valóban csak ezek vannak? A magyar képzőművészet vagy egyáltalán a művészet, amikor transzcendenciáról van szó, akkor csak Hérakleitosz és mindig csak Hermész Triszmegisztoszt képes megidézni? Ez valamiféle fátum?

Idézem Jungot⁽⁶⁹⁾, hogy idézze Hérakleitoszt. Pont ebben a munkában nem tudom hány réteg ellapozódása és visszalapozódása jelenti azt, hogy nem kötöm magamat az állandóan idézett Hérakleitoszhoz, hanem azt gondolom, hogy ezek ajtók és kapuk, amelyeken bemész és odaérsz, és amikor már bementél, akkor látod, hogy ez nem is kapu volt, hanem te magad voltál az.⁽⁷⁰⁾ Bent vagy és mégsem érzed azt, hogy túl mentél.

Nem tarom megkerülhetőnek a közeget, amiben élek. Nem tartom magamat Magyarország felettinek, alattinak, hanem Magyarországban lévőnek tartom magam.

Nehéz a provincializmustól megszabadulni, ugyanakkor én nem érzem azt, hogy kötném⁽⁷¹⁾ az ebet… Mindenki magára van utalva.

A misztikus mélységére vagyok kíváncsi. Mekkora az a tágasság, nagyobb búra borul-e rád, mint ami ezekkel a toposzokkal kijelölhető?

Nézd, legszívesebben belemennék abba a pici részletbe, ami már az atomokra bontás fázisa, s nincs semmilyen komolyan vehető filozófia háttere. Több, mint amit itt érzékeltél. Az biztos, hogy a racionális magyarázatokkal való birkózás vagy az értelmezésnek ez menete saját ellentétét is kiváltja.

A legtöbb dologra valójában nincs magyarázatom. A sors irracionálisan történik meg (a jelen) és utólag viszünk feltételezésem szerint értelmet, struktúrát a véletlenszerű káoszba.⁽⁷²⁾ Ahogy én a filmekben, a tárgyakban, az installáción vagy a képekben, s ahogy a mi randevúnk létrejött. Hány véletlen befolyásolta a létre nem jötteket. Utólag válik logikussá a megtörténtségük következtében & okából. Nincs se kevesebb, se több.

Szándékosan kerültem el eddig: Isten végtelen közönyének terepe s jelenléte, ami itt terpeszkedik, fojtogat, figyel, megcsap, ez az organizmus, amit ember(ek)nek és kultúrá(k)nak neveznek.

Az az eruptív kitörés, amit a szomszéd kommunista-fasizmusok produkálnak, ez a legszélsőségesebb prezentációja annak, hogy Istennek micsoda közönyében ülünk, amit ő előre lát(ott) vagy/és tud(ott). Vagy mindez megtörtént már rég, s mi ketten itt csak Isten gondolatának múltjában vagyunk, nem több. Mint amikor a semmi felé halad a dolog, a nem történés felé.

A művészetem a fölhalmozott mindenséggel szemben a redukciót választotta. Ez a szerepe a misztikának. Nem kötődik semmiféle ismert iskolához és piachoz. Bármit meg lehet csinálni és ezért szinte semmit nem lehet csinálni, de nagyon kíváncsi vagyok.

Ha minden Isten mérhetetlen közönyében-közönyösségében működik, akkor az nem Isten kísértése, hogy te újra szerkesztesz megtörtént helyzeteket? Mint kreátor beavatkozol a világba?

A lenyomattal, az árnyékkal foglalkozom. Ez egy alapvető kérdés. Ebben nem különbözöm.

Akkor viszont csakis Ben Vautier-nek van igaza?! Nézzetek rám, ez elég – mondta.

Igen, ezzel ő maga lett az Isten a kreátor. Legyen neki. Hozzá képest én csak…

(Balkon, 1994/11)